A KERÍTÉS
Istvánka megállt a kerítés előtt, mely a parkot elválasztotta a falutól. Puha kis orrát a magasba emelte s apró zökkenőkkel vitte körül. Nem figyelte senki, a kastély elnyúlt a koradélutáni hőségben, a leengedett zsaluk lustán verték vissza a nyár forró támadásait. Bent a hűvösben anyu ilyenkor a virágait rendezgette, nagyanyu a szobájában aludt, ősz hullámai meg-megrezzentek a lélegzetétől, a kisasszony meg a verandán levelet írt, néha csak ült, sóhajtott és a fejét rázta. Istvánkának ilyenkor csendben kellett feküdnie, amíg be nem jött érte a kisasszony, aztán együtt keringtek a parkban és Istvánka mindig megkérdezte, meddig kell még sétálni? Már csak félóra van hátra, 15 perc, biztatta a kisasszony és tovább járkáltak virággruppok és gyepágyak között.
Istvánka átbújt a kerít
