Ki ismer engem?

Chapter 4

CSAK HANG

Zsebemben két tábla csokoládéval becsengettem Magdához. Régóta halogatom ezt a látogatást. Majd jövő héten, majd vasárnap… Mentegetőzésre készen álltam az ajtaja előtt. Egy nyakigláb kisfiú engedett be, csupa szöglet, csupa csont, mintha lécekből tákolták volna össze. – Te vagy az, Misi? Hogy megnőttél! – Megsimogatom az arcát, de ő gyorsan elkapja. Ebben a korban nem tűrik a kisfiúk a becézést.

– Mi újság nálatok?

– Kétnapos kiránduláson voltunk a Lajos-forrásnál. És… – fülét a vállához dörzsölte… –, és megint nem vettük át a csomagot. Már négy csomagot nem vettünk át.

Hirtelenében nem tudtam, miről beszél.

– Hát amit apa küldött – magyarázta.

Kezébe nyomtam a csokoládét. Mohón feltépte a papirost.

– Mogyorós? A mogyorós az öcsié, a tejcsokoládé az enyém. Vagy inkább megfelezzük mind a kettőt. – Kinyitotta a szobaajtót, belesett, majd óvatos léptekkel vezetett végig a szobán, ahol a nagyanyja ült, rádió mellett, szinte rátapasztva a fülét. Lépésünkre nem fordult meg, csak amikor már mellette álltunk, csavarta el a rádió gombját. Egy rajtakapott gyerek ijedt mozdulatával.

– Nagyanya! Már megint! – mondta szigorúan a kisfiú.

Nagyanya ráemelte kifakult, kék szemét.

– Rossz fiú! Hálátlan!

Misi bosszúsan felnevetett. Beleharapott a csokoládéba.

– Összetöröm a rádiót – kiáltotta. – Kivágom az ablakon.

Nagyanyja nehézkesen felemelkedett, terebélyes csípőjével eltakarva a készüléket. Tésztafogású, puha kezét a bedagadt karikagyűrűvel felém nyújtotta. – Jaj, olyan haszontalan! Nem lehet bírni vele.

– Haszontalan vagyok, mert nem engedem… – Misi sebesen nyalogatta a szája szélét. – Igenis, nem engedem – kiáltja, és egészen a nagyanyjához hajol, szinte beleordít az arcába. – Megértette? Meg tetszett érteni? – javítja ki gyorsan magát. – Tessék utánamenni.

– Micsoda modor ez, te méregzsák! – A fekete gyöngysor méltatlankodva megrezzen a nyakában. – Szégyellem magam miattad.

Misi nyelve hegyével kitolja arca húsát. – Miattam szégyelli magát! Nagymama süket – mondja olyan hangosan, hogy zavartan nézek az öregasszonyra, aki a süketek dermedt mosolyával néz vissza rám, miközben pasziánszkártyát szed ki az asztalfiókból.

– Semmit se hall – folytatta Misi. – Akárhogy ordítunk, nem hallja meg. Csak a rádióban apa hangját. Szabad Európa – teszi hozzá, és két kis ránc gyűrődik a homlokába. – Titokban végighallgatja, hogy mocskolnak minket. – Nem en-ge-dem! – kiáltja tagoltan.

Magda kinyitotta az ajtót. – Misi! Megint goromba vagy nagyanyáddal. – Hozzám sietett, ideges gyöngédséggel tuszkolt befelé. – Gyere… oly ritkán jössz fel hozzám. Tudom, dolgod van, nyakig vagy munkával, s nem nagy szórakozás hozzám járni. –Lenyomott egy karosszékbe. – Mesélj!

Túlzott élénkséggel „meséltem”, újabb és újabb részletekkel toldva meg a történeteket, hogy minél tovább tartson. Olyan érdeklődő arcot vágott, mint aki mutatni akarja, mennyire figyel. S amikor végre megszólalt, érezni lehetett, hogy egész idő alatt önmagával vitatkozott, s most hangosan mondja ki a vita utolsó mondatát.

– Mit csináljak a mamával? Ez az egy szem fia van. A hangját akarja hallani. Mást már nem hall a világból. S ez a hang talán már nem is áll össze szavakká. Csak hang. A gyerekek meg… Hiszen érthető… s én magam is… – A hangja egyszerre kisiklik. – Néha muszáj odafigyelnem. Nem tehetek róla. Nem akarok. De muszáj. – Elvörösödik, egészen a pulóvere kivágásáig.

– Anyu, én szétszedem a rádiót, kivágom az egészet.

– Menj a szobádba, csináld meg a leckét.

Misi a szőnyeget rugdosta, melynek kopott foltjai alól kilátszott a spárgabordázat. – Nemcsak azért… nemcsak anyuka miatt… apa meglógott azzal a spinkóval. De nem azért…

– Megtiltom! Hányszor mondjam?

A kisfiú füle lángolt. – Nem a spinkó miatt.

– Misikém, ugye, kértelek? Tudod, mit szoktam mondani? Úgy nézz Misire, hogy ő az én legjobb barátom. Mindent megbeszélünk egymással, igaz?

– Igaz, de…

– Na hát akkor vedd elő a gombcsapatot, és hagyj minket magunkra. Én sem zavarlak, ha Gabi eljön hozzád.

– Anyu… – Misi gondterhelten összehúzza a szemöldökét. – Elviszem a rádiót a Bizományiba. – Nagyot nyel, mintha egy savanyúcukor egészben csúszott volna le a torkán. – Mégsem törhetem össze.

– Majd együtt levisszük.

– Kérj nagymamának kivándorló útlevelet, ott aztán egész nap hallgathatja apa hangját.

– Most már elég – mondja minden harag nélkül Magda, mint aki már rég belefáradt a keserűségbe.

De Misit már nem lehetett elhallgattatni. Keskeny arca mintha elbújna rendetlenül nőtt fogai mögé.

– Mindenfélét összehazudik apa. Futó is mondta. Mért mentél férjhez egy ilyen hazughoz?

Magda ujja hegyével megérinti a vállát. – Akkor még nem hazudott. Ezt már annyiszor megbeszéltük, öcsi is érti már. És most eredj szépen a szobádba.

– Küldd el nagyanyát. Ígérd meg, hogy elküldöd. – Nagyanya öreg és süket. Bánj vele úgy… légy tekintettel a korára.

Misi hevesen közbevágott.

– Futónak csak annyit mondtam, te marha, te hólyag! Ő rögtön rávágta, hogy te meg Menyhért Tamás fia vagy. – Lehajolt, ráncos zokniját huzigálta, mutatóujjára tekerte a zokni szárát, görcsöt kötött rá. – Egy áruló fia – hallatszott lentről, a cipő közelségéből, tompán és reszelősen.

– Az én fiam vagy.

– De nagyanya beereszti ide apa hangját. És azt mondja: jaj, Tamáskám!

Magda bekapcsolta a kávéfőző gépet, és két kis csészét tett az asztalra. Arca nyugodt volt, csak finom vonalú állát rajzolták keményebbre az egymásra szorított állkapcsok.

– Holnap elvisszük a rádiót.

– A ródlimon?

Misit a kaland szaga meglegyintette. Nagyot ugrott örömében. – Öcsivel együtt húzzuk a ródlit.

– Most már eredj játszani – mondta Magda, s arcának csendes oválját befutotta a fáradtság.

Misi még mindig nem mozdult. Szőke haja szálkásan meredt felfelé, fodros száját összecsücsörítette. – Szabad egy kockacukrot bemártani a feketekávéba?

– Majd behívlak.

– Neked sem könnyű – mondtam, amikor Misi becsukta maga mögött az ajtót.

Magda elhárító mozdulatot tett, félreérthetetlenül visszautasított minden sajnálkozást.

– Nagyon értelmes kölykeim vannak – mondta egy árnyalattal hangosabban, mint ahogy beszélni szokott. – Misi most csupa kéz és láb, hozzá kell nőnie a tagjaihoz. A fogát is szabályozni kéne – tette hozzá, mintha ez lenne a legfőbb gondja. – Öcsi kis hízelgő, mindenkivel meg tudja szerettetni magát. Rögtön elszavalja a Torkos Cicát, elénekli a Kis Bencét, nyuszit rajzol neked hátulról, mert úgy könnyebb. A dolgokat is a könnyebb végükről fogja meg. – Hirtelen elhallgatott, s olyan figyelmesen nézte a cukortartót, mint akinek egész máson jár az esze. – Nem haragszol, ha közben stoppolok? – Stoppolófára húzott egy zoknit, és felnevetett. – Láttál már ekkora lyukat? – s mutatta, hogy a stoppolófa kibújik belőle. – Te, olyan furcsa, néha úgy ébredek… verejtékben úszom: „Jaj, ma írásbelim van matekból!” Aztán megnyugszom. Ott szuszognak mellettem a gyerekek. Akkor, úgy látszik, elmarad az írásbeli.

Az ajtó hirtelen kipattant, a két gyerek rontott be.

– Házat építek neked meg nagyanyának – kiáltott messziről öcsi –, balkon is lesz rajta.

Magda két kockacukrot márt a kávéjába, egy kanálkára teszi. – Ez a tiétek.

Misi bekapja a kockacukrot. – Anyu!… Holnap elvisszük… tudod már? – Sebesen pislog, tenyerét a nadrágjába törli, mintha meg akarná markolni a hangját. – S hol fogjuk majd a meccset hallgatni?

– Sehol. Nincs rádió. Nem lesz. – Magda gyűszűjével megütögeti a friss stoppolást, körülnyomogatja.

Misi hallgat, csak a nyaka mozog. Látszik, hogy a torkában mocorog valami.

– Neked kell határoznod – jelenti ki Magda. – Vagy lemondasz a rádióról, vagy el kell viselned, hogy a nagymama…

– Te határozz! – vág közbe Misi hevesen. – Te vagy az anya. – És rábeszélő, reménykedő hangon: – Inkább szót fogadok.

– Már határoztam.

– Azt nem lehetne… csak úgy kérdem…

– Befejeztük, fiam. Nem szabad ezt is, azt is akarni. Ha az ember igazán akar valamit, tudni kell lemondani.

Misi nagyot szipákol, orrába húzza könnyeit. – Anyu, levághatom a kék gombokat a ruhádról? – szólal meg elvékonyodott hangon. – Ha nem lesz rádiónk… igaz, én kértem, hogy adjuk el. De ha már nem lesz, legalább egy klassz gombfocicsapatom legyen.