Ki ismer engem?

Chapter 3

CSALÁDI KÖR

Higgadtan megbeszélték, nem válnak el. Tudomásul veszik, a szerelem kihűlt. Ivánnak van valakije, hét év alatt több valakije volt, Hanna belefáradt a lázadozásba, a gyes egyre terhesebbé vált, élete beszűkült, eseménytelenül morzsolódtak a napjai, hónapokká dagadtak, évekké. Mónikát iskolába vitte, mindig elkéstek, mentegetőző mosollyal tűrte a tanítónő szemrehányó pillantását. Meg kellett várni a bejárónőt, a kicsiket nem bízhatta Ivánra, hajnaltájt vetődött haza, ő már régen túljutott az izgalom torokszorító gyötrelmein. Boldog a három gyerekkel, állapította meg, pontosan annyira boldog, hogy nem érzi a boldogtalanságot. Éjszakánként Ádám köhögésére ébred, ha rátör az asztmaroham, fuldoklik, levegőért tátog, Máté felsír, rémült bömbölésbe kezd. Ki kéne ráncigálni a szomszéd szobából Ivánt, de amíg az magához tér bódult álmából…

Azok az egyforma reggelek! Ugyanazok az utcák, ugyanazok az arcok, ugyanaz a sztereotip, színtelen szöveg, jó reggelt, Bakos néni, sietünk az óvodába, köszönj, Máté! Nem járok sehová, kire hagyjam a gyerekeket? Majd felhívlak.

Azonos vajon azzal a Joó Hannával, aki hátizsákkal becsavarogta a világot, s még azzal is szót értett, akinek a nyelvét nem értette. Alighogy megkapta mérnöki diplomáját, Joó Hannáról Legjobb Hannára változtatták a nevét. Talán mert bánni tudott az emberekkel. A Partizán brigád mezei csokorral lepte meg, a főmérnök egy csésze teára hívta, a vita forróbb volt a teánál. Egy kubikos lány neki mutatta meg a verseit, döbbenten olvasta a helyesírási hibáktól hemzsegő sorokat. Árkot ásva, nyakig gödörben a létezés titkait fürkészni! Pezsgett az élete, be sem fért huszonnégy órába. Két tárgyalás közt rohantak Ivánnal az anyakönyvvezetőhöz, négy szendvics, két alma volt a menyegzői lakoma, a taxiban kapták be. Este telefonált az anyjának – férjhez mentem, mama. Sörtehajú, fekete krampusz a férjem. Ha megcsókolom, lábujjhegyre kell állnom. Sokat állok lábujjhegyen.

– Szabad tudnom, ki a vőm? – Anya akkor még nem döntött, örüljön-e vagy bosszankodjon.

– Palló Iván, szociológus. Már kétszer vált el, de tőlem nem szabadul.

– Sose beszéltél róla.

– Csúnya férfi, de csúnyában soha még ilyen vonzót! Mihelyt belép valahová, minden megváltozik. Más lesz a világ, az élet tempója, az emberek közérzete. – Lázasan sorolta Iván erényeit, olyan képet alkotott róla, amilyet önnön lelkesedése váltott ki, a saját intelligencia- és becsületességkánonja szerinti képet a kiváló emberről, a maga alkotta eszményt. – Nem is értem, mért pont én kellek neki? Annyi remek nő dongja körül. Három gyereket szülök, egy már útban van. Holnap elmegyünk hozzád. Ne csinálj parádés vacsorát, csak semmi fakszni.

A látogatás utáni napon megkérdezte az anyját. – Na, hogy tetszik?

– Fontos, hogy neked tessék.

– Mi kifogásod van ellene?

– Semmi. – Kis töprengés után megismételte: – Voltaképpen semmi.

Öt évig tartott a szerelem, épp öt évvel tovább a kelleténél. Úgy gondolt vissza szerelmükre, mintha egy lejárt útlevelet lapozgatna. Az ablakkilincsre akasztott nagyítótükörben nézegette magát. Ez maradt belőle? Nyúzott, fakó, kiürült arc, haját a feje búbjára csapva, sapkája alá gyűrködve szaladt le kenyérért. S miért hordja ezt a kinyúlt, szöszös pulóvert? Mi lett a durcás melleiből? Álmosan bújnak meg a kombiné alatt. Össze kellene kaparnia magát. Joó Hanna eltűnt, Palló anyuka lett belőle. Vállat vont. A sorsomat élem, nem az életemet. Megpróbálta újra teremteni önmagát, sohasem sikerült. A gyes elzárja a világtól, befalazza. A felfedezés örömével figyeli Mónika nyiladozó értelmét, Máté bumfordi báját, de követelőző kíváncsiságuk kifárasztja. Ádámot nem meri bölcsődébe adni, anyaközeiben kell tartani, hogy fékezze szorongását. A szorongás már úgy hozzátartozik, akár a keze. Meghatározhatatlan fájdalom járja át. Meddig bírom ezt a csak anyukaállapotot? Heves, szinte ingerült vágy fogja el a munkája után, csonkán maradt tervei az agyát döfködik. Sarokba sepri a mosásra váró gyerekholmikat. – Ma nincs fürdés. – Pauszpapírt vesz elő, körzőt.

– Anyu, még nem vacsoráztunk.

– Van a konyhában kifli, vaj, lekvár. – Nyűgös csend.

Hol talál rajzszeget? Elzárta valahová, Ádám mindent a szájába vesz, gumibabát, cipőkanalat, gombot. Izgatott turkálás a fiókokban.

– Anyu, nem tudom kettévágni a kiflit.

– Harapd!

Gombostűvel tűzi az asztalra a pauszpapírt.

– Add be azt a tíz csepp micsodát Ádámnak – szólal meg Mónika.

Vér tolul a fejébe. Percnyi nyugta sincs. Meg kell veszni! Felpattan, a hajába markol. Szent Isten! Megfeledkezett Ádámról! Gonosz, felelőtlen dög vagyok, egy átok! – Nyisd ki, bogaram, a szájad. Nyeld le szépen.

Kezdődik minden elölről. Megint lement egy nap. Mennyi van még hátra? Mikor jut el a rajzasztaláig? Más hogyan csinálja? Az anyaság teljes embert követel, a nap kétszer huszonnégy óráját.

Persze, a gyes áldás. De az áldás is teher egy idő múlva. Ha Iván nem olyan volna, amilyen… Már régen semmi közük egymáshoz. A gyerekekhez ragaszkodik, a maga módján szereti is őket, a maga sajátságos, kiszámíthatatlan módján. Fényképeiket a tárcájában hordja, de ha megkérdezné, milyen színű Máté szeme… Sohasem mesél nekik, olvasott-e valaha meséket? Vagy már gyerekkorában ilyen elviselhetetlenül célratörő volt? Az empiriokriticizmussal altatta el az anyja? Mónikát néha képtárba viszi, múzeumba. Ebben a korban kell fejleszteni az esztétikai érzékét. Mónika ténfereg, csúszkál a fényes parketten, gömbbé fújja a rágógumit a szájában. – Mondd el, mit láttál – biztatja Iván.

– Cipzáras zsebet a Jutka néni térdén.

– Hol vetted ezt a kislányt? Árleszállításon sózták rád? – s már Ádámot veszi az ölébe. – Pisiszagú. Mért nem szoktatod már bilire?

– Ádámnak megint asztmarohama volt – mondja elvékonyodott hangon.

– Felvisszük a szabadság-hegyi kórházba.

Ez a többes szám csak rá vonatkozik. Iván sohasem ér rá. Elrohan az Intézetbe, s hogy onnan hová? A disszertációján már két éve szöszmötöl, sohasem fogja befejezni. Szabadidejét szétcibálja a szerelem, egyik nőtől a másikhoz sodródik, alattomos örvények kapják el. Hanna grimaszt vág. Miért ez a finom fogalmazás? Döglik a nőkért. Gátlástalan, önző, nincs tekintettel az érzékenységére, kifecsegi hódításait, úgy számol be róluk, mintha az előadásáról referálna, amelynek sikerében a feleségnek is osztoznia kell. Eleinte kiborult, dagadtra sírta a képét, fenyegetőzött, majd fontolóra vette, hogy a válás ugyanannyi adminisztrációval jár, mint egy temetés. Lakás után futkosni, felértékelni a könyvtárat, a komódot, a szőnyegeket, megfelezni tárgyakat és gyerekeket. Inkább tűr, és játssza tovább Palló anyukát, fékezve háborgó indulatait.

– Itthon kotlasz, mint egy tyúkanyó. Nyitott házasságban elrendeződnének a dolgok. Gondod lenne rá, hogy munkába állj. A szerelem a legnagyobb hajtóerő. Produkálni akar, eredményt felmutatni.

– Allergiás vagyok a morálodtól. Tudomásul vettem az eszpresszós lányt, Fonónét, a tanítványodat, aki a paplanod alatt vizsgázott, a szúnyoglábú Jutkát, de hogy én?! Ha beleszeretnék valakibe, kiradíroználak az életemből! Már most is csak múlt időben létezel. Volt egyszer egy Palló Iván, gyermekeim atyja.

– Menj vissza a munkahelyedre. S keríts egy nénit a gyerekekhez.

– S egy szeretőt az ágyamba. Jutka már kétszer telefonált. Ne várasd szegénykét. – Kituszkolta az ajtón, összeszedte a szanaszét heverő játékokat. Ez az örökös rakosgatás! Gondolatai szétmállnak, mint ázott selyempapír. Hová tette a szemüvegét? A játékok közt turkál, fiókokat húzgál ki, már azt se tudja, mit keres.

– Mónika, zuhanyozz le!

– Már zuhanyoztam.

– Csupa kosz a térded! – Nincs türelme összeszidni, megbocsátani. Húzza az ágy. A két kicsit még le kell sikálnia. Mesélni nekik. Rég kifogyott a mesékből.

– Mama fáradt. Te mesélj, Mónika. Már nagy kislány vagy.

– A cicás hálóinget akarom felvenni!

A varrókosárból kotorja ki, leszakadt az ujja, meg kéne varrni. Majd holnap. Holnap orvoshoz viszi Ádámot. Mi fér még a holnapba? Mióta készül a pedikűröshöz! Be van nőve a körme, kitaposott, ócska cipőben jár. A balatoni beutalást is el kéne intézni. Hetek óta készül Ágneshez. Évfolyamtársa volt, nemrég jött haza Kuvaitból. Egy erőmű-építkezésen dolgozott. Kifaggatná, milyen az élet Kuvaitban. De hisz azt sem tudja, hogy élnek a szomszéd utcában. Levágták a világ köldökzsinórjáról. A szemüvege hol lehet? Folyton keres valamit. A személyi igazolványát is elhagyta. Órákig ácsorgott, amíg kiváltotta az újat. Hónapok múlva találta meg a kabátbélésében. Lyukas volt a zsebe, lecsúszott.’

– Mesélj, anyu!

– Ma Mónika mesél.

Mónika arcán végsőkig megfeszített figyelem. Fogai ajkába mélyednek.

– Hová megy apa minden este?

– Biztosan dolga van.

– Milyen dolga?

– Tőle kérdezd meg.

– Éjjel mindenki alszik. – Mónika fejére húzza a paplant. – Nem szeretem apát.

– Nem szereted? Miért?

– Csak.

– Mi az, hogy csak?

– Hagyjál!

Mónika érzékeny, könnyen sebezhető. Talán megsejtett valamit. Étvágytalanul piszkál az ételben, otthon felejti a tízóraiját, a tornacipőjét. Mostanában azon kapja rajta, hogy bámul maga elé, s ha szólnak hozzá, összerezzen.

– Aludj, szívecském. – Hanna eloltja a villanyt.

A redőny leszakadt, kiugrott a keretből, csálén lóg. Az utcai lámpák alattomos fénnyel szórják be a szobát. Ilyen alattomos fény szűrődik az életébe is. Belül is lóg egy redőny, nem bírja lehúzni. Képtelen elaludni, olyan fáradt. Ez a Palló anyuka életforma nem neki való. Az orvos biztatja ugyan, hogy Ádám kinövi az asztmáját, dundi, szőke gyerekek hajlamosak rá, idővel rendbe jönnek. De mikor? Mikor?! Beszél a kórház igazgatójával, kér, könyörög, követeli, tartsák ott a gyereket, vagy utalják be a kékesi szanatóriumba. Az idegei tönkremennek az örökös aggódásban. A közösség feloldaná a feszültségét. Mónikát, Mátét napközibe adja, jelentkezik az Intézetben, munkába áll. Részfeladatokkal bíznák meg, rögtön észrevennék: a keze elnehezült, a logikája léket kapott. Hol van már az a Legjobb Hanna? Szegény Hanna lett, a kollégáit nem hatja meg agresszióba csapó gyámoltalansága. Barátai elmaradoztak. Megelégelték kurta, elutasító válaszait, ingerült hanghordozását. Ha elmondaná nekik… Semmit sem mond el. Még sajnálják is?! Mónika nehezen viselné el a napközit, szavát is alig lehet venni. Türelmesen kell kihámozni, mi bántja. A tanítónőnek negyven gyerekre kell felügyelnie, nem kívánhatja, hogy faggassa, vallassa Mónikát.

A napközi nem megoldás. Anyát megkérhetné… de anya hullafáradt, ha néhány órát tölt az unokáival. Elhalmozza őket ajándékokkal, játszik velük, igyekszik áldozatkész nagymama lenni, de egy idő múlva belerokkan az igyekezetbe. Lopva tapogatja a pulzusát, az óramutatóra sandít, derekát dörzsölgetve tápászkodik fel a karosszékből. „Jövő héten felugrom hozzátok, mit hozzak?”

Az előszobában suttogóra fogja a hangját. – Nem tetszel nekem. Lóg a ruha rajtad. S mért nem hordsz melltartót? Én a kórházban a hálóingem alatt is melltartót hordtam.

– Hívok taxit.

– Fiam… Iván soha sincs itthon? S te ezt tűröd?

– Megnézte Horváth a vérnyomásod?

– Arra felelj… hisz látszik rajtad…

Hanna gyorsan a szavába vág. – Itt a taxi, vigyázz magadra.

– Máté, szólj be Erzsikének, Mónika jöjjön vacsorázni.

Máté azzal jön vissza, hogy Mónika nincs ott.

– Hogyhogy nincs ott? – Hanna átszalad a szomszédba.

– Nem is láttuk Mónikát – mondja Aporné.

– Azzal kéredzkedett el hazulról, hogy átmegy Erzsikéhez.

– Itt nem volt.

Hanna megkapaszkodott az asztal sarkában. – Hol keressem?

– A gyerekek néha elcsavarognak. Mire besötétedik, visszajön.

– Leszaladok az utcára. – Papucsa csattog az aszfalton. Megszólítja a járókelőket. – Nem láttak egy barna copfos kislányt?

– Hol kellett volna látnunk?

– Szép kis anya, elveszti a kölykét!

Hazatámolygott, verejtékpatak csurgott a lapockáján. Telefonált a mentőknek. Amíg a válaszra várt, rémképek cikáztak át az agyán. Autó alól húzták ki Mónikát, összeroncsolt testtel. Egy férfi a Gellért-hegyre cipelte. „Ne csinálj cirkuszt! A nagymamához megyünk”, és befogta a száját. Sziklaoduban fekszik Mónika szétfeszített combokkal.

A mentők jelentették, nem szállítottak be egy kislányt, forduljon a rendőrséghez.

– Vigyél magaddal fényképet – mondta Aporné, s nedves törülközővel lemosta az arcát, cipőt adott rá.

– Csak régi képeim vannak, akkor még nem viselt copfot. Az új fényképét a férjem hordja a tárcájában.

– Hol a férjed?

– Nem tudom.

– Nem tudod? – hökkent csodálkozás. – Jó lesz a régi fénykép is. Géza elkísér, megvár. Ilyen állapotban… Behívom Gézát. Igyál egy kis konyakot.

Hanna kiborította a fiókokat. Hová dugta a fényképeket? A varrókosárból kotort ki egy összerepedezett amatőr képet. Épp a nyakánál van a repedés. Mintha spárga feszülne rajta. Elsápadt. Mozgott a szája, torkába ragadt hanggal nyögte: – Megfojtották!

– Anyu, hozd haza a malacperselyt, Mónika elvitte! – kiáltott Máté.

Apor karon fogta. – Semmi pánik. Gyerünk! – A feleségéhez fordult: – Maradj itt a gyerekeknél, és kapcsold be a rádiót. Most közvetítik az olasz–német meccset.

A rendőrségen Hanna nem tudta megmondani, milyen ruhát viselt Mónika. Piros harisnyanadrág. Az tegnap volt rajta. A fehéret vette volna fel? A napok összegabalyodtak. Hétfőn a pettyes ruhát adta rá, ma szerda. Iskolaköpenyben hozta haza, otthon levetette. Mi volt alatta? Virágos kartonblúz? – „Átmegyek Erzsikéhez játszani.” – „Megírtad a leckédet?” – A virágos blúzban nem engedte volna el, tele volt gyümölcsfoltokkal.

– Szív alakú arc… sötétbarna szemek… állán egy kis gödröcske – mondta tompán.

– Könnyen barátkozik?

– Szeszélyes. Hol belecsimpaszkodik valakibe… – elakadt. Jutkára gondolt. Karcos hangon folytatta: – Hol meg elbújik, ha meglátja. – Mért tartozik ez a rendőrségre? – Felüvöltött: – Keressék meg!

– Nyugalom. Tessék hazamenni. Talán már otthon várja a kislány. Ha mégsem… itt a telefonszámunk. Rádión is kerestetjük. Az esti hírek már bemondják.

Aporné előtt csikkekkel teli hamutartó. – Megágyaztam, feküdj le. Majd figyelem a telefont.

Hanna a hintaszékbe vetette magát, sarkát a parkettre koccintva, lendületet adott a széknek, az egész úgy hatott, mintha a szék kétségbeesésében dobbantana. – Hagyj… egyedül akarok… csukd be az ajtót.

– Főzök kávét. Dideregsz.

Nyersen tört ki belőle. – Hagyj!

Meddig ült a sötét szobában? A kinti sötétség összefolyt a bentivel. Nincs… nincs… nincs… – ismételte. A szavak értelmüket vesztve fonnyadtak el. Fel-alá járkált a szobában, az asztalon matatott, kezébe akadt Mónika furulyája. Belefújt. Megbolondultam? Meggyújtotta a villanyt. Ádám egy kendő csücskét szájába gyömöszölve aludt, Máté a hasán feküdt, szétvetett karokkal. Mónika ágya üres. Tenyerébe mar. Mindjárt fel fog ébredni. Nem lehet igaz! Üvöltést hallott, pedig egy hang sem hagyta el a torkát.

Kinyitotta az előszobaajtót, a lift surrogását figyelte. A lépcsőházban pókhálós homály. Megint kilopták a villanykörtét. Ez jár az eszemben, amikor a kislányom… A szobába rohant, felkapta a telefonkagylót… Mért búg ez a nyomorult? De hisz elfelejtett tárcsázni. Hová tette a cédulát, amire a rendőrség számát írta? Egy papír zsebkendőre jegyezte föl, abba fújta az orrát. Eldobta? Derékig hajol ki az ablakon, a párkány a gyomrába vág. Öregasszony sétál a kutyájával. Nehezére esik a séta, csoszog, megpihen. A kutyának szüksége van mozgásra. Eleget sétál ő a gyerekekkel? Holnaptól kezdve… a holnap messze van. Retteg a holnaptól. Ha nem kerül elő Mónika… Keserű nyál önti el a torkát, öklendezve fut a fürdőszobába, már nem éri el a mosdókagylót. Kimerülten törli fel a keramitkockákat. Elnyúlik a nedves kövön. Lucskos ruhája hozzátapad. Ki kéne nyitni a rádiót, talán most mondják be: „Pelle Mónika tízéves kislány… Ki tud róla?”

Hogy tűnhet el egy kislány? Mért szökött ki a kapun? Az apját kereste?

Vak düh rázza meg. Hazug kölyök. Ha előkerül, úgy elveri! Soha egy ujjal nem nyúlt hozzá, de most vörösre pofozza.

Szerencsétlen őrült! Nem… Engem kéne vörösre pofozni. Azt sem tudom, milyen ruha volt rajta! A szennyesládába túr, arcát a ruhákba temeti. Elnyújtott hang motoz a falak között: – Anyuuuu… – a függöny mögül sikolt: „Anyuuu…” – majd segélykérőn, levegő után kapkodva: – Anyuuu… – Nem a fülével hallja, hanem bent valahol a melle táján. Csend van, fülledt csend. Fásultan vonszolja magát egyik széktől a másikig. Hol találja meg Ivánt? S ha megtalálja is; mit tud segíteni? Vár. Cammogó percek. Háromszázhúsz percet gyűrt le. Félrebillent fejjel kuporodik az ágy szélére. Át kellene húzni a párnát. De az még őrzi Mónika szagát. Nincs is szaga. Szájába dob egy nyugtatót, kiköpi. Az ajkába harap. A fizikai fájdalom elnyomja vacogó félelmét, mely lábujjától a fejbőréig kúszik. Százig számol. Ezerig. Majd visszafelé. Ugyanaz az elviselhetetlen némaság.

Csengetnek. Nem hallucinál? Az agyában berreg a csengő. Az ajtóig vánszorog, félrerántja a reteszt.

Pólóinges férfi áll az ajtóban, ölében Mónika.

Artikulálatlan hangok törnek ki belőle, torlódó mássalhangzók, elcsúszott e-ek, rikoltó ó-k.

– Semmi baja a kislányának, alszik, ki van merülve. – Óvatosan lefejti Mónika karját a nyakáról, Hanna magához rántja, kitátja a száját, mintha le akarná nyelni.

– Ne költse fel. Dugja ágyba, és maga is feküdjön le.

– Él! Él! – Hanna a férfi mellére zuhan, aki döbbenten hátrál.

– Nyugodjon meg. Túlságosan fel van spannolva. Aludja ki magát. Holnap felkeresem, és elmondom…

Hanna megmarkolja a karját. Kitörő zokogás rázza meg. Soha életében nem sírt. A fájdalom szorítását önfegyelemmel tűrte. De most kizúdul belőle féken tartott szenvedése, vad sírásba robban. Lerántja Mónika bugyiját, reszkető ujjal aprócska szeméremdombján babrál. – Bántották?

– Senki nem nyúlt hozzá. A pályaudvaron találtam rá, egy malacperselyből piszkálta ki az aprót, és bőgött, keservesen bőgött. Nincs itthon valami idegcsillapító? Hozok vizet. Hol a konyha?

Hanna csak arra emlékszik, hogy víz löttyent a térdére, elejtette a poharat, a férfi rászólt: — Szedje össze magát! – s lenyomta a kilincset. Kulcs fordult meg a zárban, a homályos üvegajtón Jutka árnyéka ugrált. Susogás, pisszegés, távoli villanyfény, mintha az éjszaka mennyezetén lógna egy kimustrált lámpa.

Hát erre nem számított, hogy összeakad azzal az asszonnyal, akinek a nevét is elfelejtette. Az egyik gyerek műanyag ülőkében volt a hátára szíjazva, a másiknak zsebébe süllyesztette a kezét, fegyelmező mozdulat volt ez inkább, mint becéző, Mónika néhány lépéssel előttük sasszézott, arckifejezése meghazudtolta játékos szökellését, töprengő homloka sehogy sem illett a jókedvű ugrabugráláshoz. Mihelyt megpillantotta, hozzászaladt, derekához nyomta a fejét, gyorsan elkapta. – Hazudtál! Azt mondtad, eljössz hozzánk.

– Épp most akartam elmenni. – Nem hangzott elég meggyőzően, Mónika anyját nógatja:

– Anyu, hívd te is!

– Hívás nélkül is jövök. Megkínálsz kávéba mártott kockacukorral, ugye, megkínálsz? Én pedig megtanítalak sakkozni. De előbb kérd meg a mamádat, mutassa be az öcséidet. – Kiemelte Ádámot a nyeregből, talpra állította, kezet rázott vele. – Barót Ferenc vagyok. Téged hogy hívnak?

– Nyűgös, nem aludt, délután sem tudtam rávenni, hogy aludjon. – Hanna füle mögé seperte a haját. – Még meg sem köszöntem magának… olyan zaklatott voltam, olyan dúlt…

– Azért tűntem el. Most felszaladhatok. Mónikáról szeretnék egyet-mást…

– Hazahozta, ez nekem elég.

– De hogy került a pályaudvarra? Nem érdekli?

– A pályaudvaron talált rá? – Lehámozta a kesztyűjét, a tenyerét csapkodta. – Hiába faggattam, egy hangot se szólt róla. Máté, köpd ki már azt a rágógumit!

Barót tekintete körbejárta Hanna arcát. Mintha futtában kapkodta volna össze a vonásait, türelmetlenül, oda sem figyelve. Ha kicsit törődne magával… mindegy. Móni a fontos. Hogy ne akarjon többé világgá menni a malacperselyével.

– Jaj, a kulcsaim! Elsüllyednek ebben a dzsungelben. – Hanna hosszas kaparászás után kinyitotta az ajtót. – Ha talál egy széket – kötve hiszem –, üljön le. Összeütök valami vacsorát. Vagy előbb csináljak rendet?

– Majd mi rendet csinálunk Mónikával.

– Nálunk maradsz?

– Amíg el nem alusztok.

– Aztán is… mindig.

– Hozz fogasokat, beakasztjuk anyád ruháit.

– Mind lóg rajta. Be kéne venni őket. Azért rakta ki.

– Mit keres az ellenőrző könyved a játékpolcon?

– Nem akarom megmutatni anyunak. Az van beírva, hogy… dugd el!

Barót átfutotta a bejegyzéseket. – Egy ilyen jó kislány mitől ilyen rossz?

– Csak gyereket szabad büntetni?

Hanna behozta a vacsorát, ölébe vette Ádámot. – Nyisd ki szépen a szád. Hamm! A gyerek elfordította a fejét.

– Na – mondta ingerülten –, mi lesz?! Nem alszol, nem eszel, kiköpöd az orvosságot. Bocsásson meg, az idegeim… Az a szörnyű sokk… még nem hevertem ki. Mónika, hozd be a sonkát, kint felejtettem. A frizsider felső polcán megtalálod.

– Apa megette.

– Itthon sem volt. Szegeden tartott előadást.

– Reggel kimentem pisilni. Jutka néni apu ágya szélén guggolt, és apu szájába lógatta a sonkát.

Ezek szerint Jutka itt aludt. Semmi értelme, hogy együtt maradjunk Ivánnal. Mi köt össze minket? Még a szaga is idegen. Nem is értem, hogy estem teherbe Ádámmal. Hisz Iván akkor már csak tisztát váltani járt haza, és közben bonyolult szerelmi ügyeiről beszélt panaszkodva, dicsekedve, letaposva érzékenységemet. Új ingerekre vágyik, hangoztatta. De életében a fix pont én vagyok. A fix pont többször is szerepelt, különösen, ha kért valamit. Gépeljem le a tanulmányát, rajtam kívül senki sem igazodik ki agyonfirkált kéziratában. Intézzem el az útlevelét, látogassam meg édesapját a kórházban satöbbi. Azzal elviharzott, nyilván kevésbé fix pontokhoz. Talán álmában bújt hozzá, más asszony ágyába álmodva magát, és én hülye… Nem vagyok azonos önmagammal. Joó Hanna elsüllyedt bennem. Ehhez a szétszórt, örökké elfoglalt, mindent félbehagyó asszonyhoz semmi közöm. Ki ez az alak az asztalnál? Mintha azt mondta volna… Mit is? Megint nem figyeltem. Megvan! Barót.

– Tessék, Barót úr. Csak olyan közértvacsora. Legközelebb főzök valami tisztességes… Ádám, ne kínozz! Mars az ágyba!

Barót kivette az öléből, maga mellé ültette. – Egyedül eszel, már nagy fiú vagy. Nem kell téged etetni.

– Megígérted, hogy mesélni fogsz – szólalt meg Mónika.

– Majd ha lefeküsztök.

– Igazi mesét.

– Mi az igazi mese?

– Ami megtörtént. – Tétova csend. – Én is igazi mesét mondtam neked. Tudod… ott, a padon.

Szegényke. Sírdogált, csörgette a perselyt, mutatóujjára csavarta a haját, értelmetlen szavakat motyogott, s amikor megszólította, futásnak eredt. Órákba telt, amíg kicsikart belőle néhány zavaros mondatot, vigyázva összerakosgatta, hogy igazi mese kerekedjen belőle. Mese? Valóság.

– Erről nem beszélünk. Becsületszavadat adtad. Különben is, ami megtörtént, nem mese. A mesét kitalálják.

– Találj ki olyan mesét, olyan mesét… sét – Mónika a nyakára mutatott. – Itt van, de nem tudom kimondani.

– Súgd meg. – Barót megveregette az arcát, mely pillanatonként változott. Az előbb még élénk, kíváncsi kislány arcát riadt, felnőtt-tekintet fedte el.

– Leszedjük az asztalt, megfürdetjük Ádámot, addig anyukád feketét főz, te meg a számba dugod a kávéba mártott kockacukrot.

– Itthon van apa. Most nyitja az ajtót. Ha bejön, elbújok.

– Miért bújnál el?

– Úgyse fog keresni! Megkérdi, van-e postája, és rögtön kimegy. Feri bácsi nálunk alszik?

– Csacsiságokat kérdezel. – Hanna ujja hegyével megnyomkodta a homlokát. – Feri bácsi vendégségbe jött, ha jó leszel, újból meglátogat.

– Mikor válunk el aputól?

– Honnan veszed, hogy elválunk?

– Erzsike mamája mondta egy néninek: ezek elválnak.

– Ne hallgass rájuk!

– De én szeretnék elválni.

Barót megfogta reszelős kis kezét. – Már kifundáltam, hogyan mesélek nektek. Én elkezdem, Mónika folytatja, én befejezem. Ha nem tetszik a vége, más véget csinálsz.

– Kezdd el!

Elnémult a ház. A csend kihangsúlyozta a rendetlenséget, mely a gyereklármával keverve szinte természetesnek hatott. De ahogy kettesben maradtak az állólámpa sápadt fényébe húzódva (két körte hiányzott a lámpából), Barót mint egy illusztrációt látta mindazt, amit Mónika nem tudott megfogalmazni, s csak hüppögésből, félbetört mondataiból állt össze a kép. Az apa csupán az ajtó alól kiszűrődő fénysáv.

Az asszony maga alá húzott lábakkal ül szemben vele, nem éppen megfelelő póz egy háromgyerekes anyának, akinek erejéből arra sem futja, hogy rendet teremtsen. Másra tartogatja az energiáját? Itt egy nedves törülköző, ott egy rokkant szék, teledobálva használt papírszalvétával, üres zacskókkal, a könyvespolcon tejeslábas, hogy kerülhetett oda? Az íróasztalon üres orvosságos tubusok, mellettük játék autó. Miféle asszony ez? Nemcsak az otthonát hanyagolja el, de önmagát is. Lompos, olyan csak azért is lompos! Biztosan van valami elképzelése – rögeszmének is nevezhetjük –, amelynek megvalósítására törekszik, semmi más nem érdekli, fütyül a világra.

Szerencsére ő már túl van a nehezén. Igyekezett megfejteni Mónika titkát, voltaképpen egyszerű eset, elszökött hazulról, az otthont nem érezte otthonnak, ismeretlen világba vágyott. Hátha ott megtalálja az apját, akit a szomszéd szobában hiába keresett. És kell lenni valahol egy igazi mamának, aki tud játszani. Ez nem tud.

A valóságot nem lehet tapintatosan közölni. Ez van. Sajnálom.

Hanna leszegett állal hallgatott. Hirtelen kifújta haját a homlokából, s csöppnyi iróniával jegyezte meg: – Tehetségtelen anya vagyok. A lelkemet tenném ki a gyerekeimért, de mit érnek a lelkemmel? Gyenge minőségű. Jobban járnak egy labdával vagy egy ugrókötéllel. Hálás vagyok, amiért megmondta nekem, amit úgyis tudok.

– Miért nem változtat rajta?

– Miért? Miért?! Ne rólam beszéljünk. Engem jobban érdekel… Mónika folyton emlegeti magát. Mivel hódította meg? Ragaszkodik magához, azt szeretné… tölthetek még egy kávét?

– Fejezze be, amit mondani akart.

– Hű, de szigorú! – Hanna arcán csenevész mosoly futott át. – Egy kis szigor, gyöngédséggel fűszerezve, egész jól jön nekem. – Félrehúzta a száját. – De ez hiánycikk, mint a mosópor meg a képszög. Ki kéne rángatni engem ebből a bezártságból, hogy azt csináljam, amire készültem, ami értelmet ad az életemnek. Házakat, iskolát építeni! Ehelyett mosogatok, gyerekekkel vesződök.

– Magával is vesződött az anyja.

– Neki nem voltak tervei. A házassága is problémamentes, átlagházasság volt. Férjhez adták. – Mit fecsegek itt összevissza? Azt sem tudom, kinek fecsegek. Barót Ferencnek hívják? Ki az a Barót? Informáljon.

– Kérem. Ablaktisztító vagyok.

– Tréfál?

– Tréfának hat? Minek nézett?

Hanna vállat vont. – Eszembe sem jutott találgatni, ki lehet. Most valahogy kibukott belőlem egy hülye vallomás. S meghökkentem, kinek vallok és minek?

Mosolya grimaszba zsugorodott. – Hálából mondtam el, hogy gyáva vagyok, ragaszkodom a kényelemhez, mit kényelem, csak látszat, nyűg. Na, elég!

Az eső eleredt. Reszketeg sávokat húzgált az ablaküvegre, majd összemosta az egészet.

– Van esernyője?

– Majd ha nyugdíjas leszek. Diákkoromban belerohantam a záporba, hadd csapkodjon! Kitátottam a számat, nyeltem a zamatos esőt.

– Maga nem ablaktisztító. – Hanna úgy vizsgálgatta, mint egy tárgyat, melynek rendeltetését nem ismeri.

Jelentéktelen profil, amilyet összetéveszt az ember. A szeme viszont összetéveszthetetlen. Rombusz alakú. Kislány korában a füzetbe csupa rombuszt rajzolt, sose hitte, hogy egyszer megelevenedik a tussal húzott rombusz, s kékesbe játszó szürke szempárrá változik.

– Ablaktisztító vagyok. Kényelmesen elvégzem a munkám, senki sem dirigál, senki sem írja elő, mit gondoljak, mit nyeljek le.

– Szóval nem ez a foglalkozása?

– Fontos? – Ránc gyűrődik a szája sarkába, korát meghazudtoló ránc. Haza kéne menni. Mi tartja itt? Mennyivel barátságosabb az ő huszonöt négyzetméteres odúja. A karosszékbe veti magát, térdén könyv, bekapcsolja a lemezjátszót, a zene meglódítja az érzelmeit, minden feltisztul, áttekinthetővé válik. Semmi értelme itt lopni a napot. Mónikával azért törődni fog. Rászorul szegény. De az anya határozottan terhére van. Hogy hanyagolhatja így el magát egy fiatal nő? A pulóveréből kilóg a blúza. A gallérján látszik, hogy már napok óta viseli. Haja ápolatlan, zsíros. Nem csoda, hogy a férje be sem kukkant hozzá.

– Tanár voltam – mondja váratlanul. – Meg van elégedve?

– Mi az, hogy volt?

– Helyre akartam tenni a történelmet. Két fegyelmivel megúsztam. Megutáltam magam. Legyek jó fiú, s tanítsam azt, amit nem hiszek? Inkább ablakokat mosok tisztára, mint hősöket.

Hanna megszorította a kezét. – Maga az én emberem. Én sajnos…

– Ha nem mondja is, észreveszem. Puhány. Hétfőn új életet kezdek, határozza el, de a hétfőket keddnek nézi. Marad minden a régiben.

– Konyakot, viszkit? Arra igyunk, hogy holnap hétfőre ébredjek.

– Segítek magának.

– Hogy tud nekem segíteni?

– Bízza rám.

Barót nem értette, miért ajánlotta fel a segítségét, hisz egy perccel előbb még arra gondolt, minél előbb meglóg innen, visszamegy a „nagyságos fejedelemhez” Rákóczi Ferenchez, itt hagyja ezt a kívül-belül slampos asszonyt. – Mónikáért teszem, mentegetőzött, túl korán kapott kóstolót a magányból. – Menjen vissza a munkahelyére. Valósítsa meg önmagát. – Fúj, de szépen hangzik. Gyorsan visszavonom. –Maradjunk abban, hogy dolgozni fog.

– Miben segít? Udvariassági rohamnak fogom fel az ígéretét. A rohamok elmúlnak.

– Magának még rohama sincs.

Hanna felnevetett.

– Min mulat?

– Kicsúszott a száján, hogy segíteni fog, de máris megbánta. Most dühös.

Belém lát, gondolta Barót. – Ha holnap valóban hétfőre ébred, szedje össze magát, úgy jelentkezzék az Intézetben. Ádámra majd vigyázok.

Az ajtó kipattant, Palló rosszul begombolt pizsamában, kezében borosüveggel Hannához lépett. –Nem találom a dugóhúzót. Á, vendéged van? – Bólintott. – Örülök. Igazán örülök. – Hátba veregeti Barótot. – Vigasztald meg Hannát, nagyon el van kenődve, bár semmi oka rá. Bejöhetsz, Jutka. Kis tanítványom.

A kis tanítvány bicskával benyomta a dugót. – Ne vesztegessük az időt keresgéléssel, igyunk! – Megcsókolta Hannát. – Miért nyávog éjszaka Mónika? Nyávog, járkál, motyog. Ismerek egy gyermekpszichológust, elvisszük hozzá.

– Nem pszichológus kell neki. Azt tanulta, hogy a szülők apából és anyából állnak.

– Mindenki másképp szeret. Én rendhagyó apa vagyok.

– Ezért boldogtalan a lányod.

– Ne drámázz! Mónika szeszélyes. Egyik percben majd kiugrik a bőréből, aztán hirtelen elszontyolodik. Rád üt.

– Nem vitatkozom, fáradj a szobádba.

– Kidobsz minket? – Jutka szemtelen mopszliképén jókedv cikázott. – Görbe estét akartunk csapni. Iván moseli bort kapott, befejezte a tanulmányát, neked akadt egy partnered…

– Partner! – fakadt ki Hanna. – Buta tyúk! Barót találta meg Mónikát, most idejött érdeklődni utána. Szívén viseli a sorsát, nem úgy, mint… Ej, hagyjatok. – A levegőbe rúgott, cipője lerepült a lábáról, Iván eléje térdelt, felhúzta.

– Ne hisztizz! Mással is megesett, hogy a gyereke elcsavargott. Kölyök koromban két napig bujkáltam egy cirkuszban. Nem az apámat tették felelőssé, jól eltángáltak. Futnak a szemek a harisnyádon.

– Még itt vagytok?

– Kire haragszol? Vésd jól az eszedbe; akkor is összetartozunk, ha a testünk már nem felel egymásnak. Szerelem nélkül nem tudok élni. Tudomásul vetted, igaz? Véd- és dacszövetséget kötöttünk. Hiába tagadnád, drukkolsz értem, fontos neked a pályám, a közérzetem, a lelki kondícióm. Én pedig hozzád nőttem, nem hagyom lenyesni magam. Hányszor biztattalak, szeress bele valakibe, boldog lennék, ha boldognak tudnálak.

– Mi köze ehhez Barótnak?

– Igyatok velünk.

– Ne erőszakoskodj.

Mocorgás szűrődött be a gyerekszobából, nyögdécselés, a nyugtalanság jellegzetes neszei. Mónika álmosan betapogatózott, öklével a szemét dörzsölte, és úgy nézett körül, mint aki eltévedt. Fázósan összehúzta magát, Barót térdére könyökölt.

– Itt hagytál.

– Hol itt? Anyunál, apunál vagy.

– Ne cirkuszolj! – szólt rá az apja. – Sétálj vissza az ágyadba, kapsz egy esti puszit.

– Nem kell. Feri bácsi fogja a kezemet, amíg alszom!

– Nekem is aludnom kell. Holnap eljövök hozzád, kitalálunk egy szép mesét.

– Inkább fogd a kezem! Arról szóljon a mese, hogy fogod.

– Micsoda szentimentális kis hólyag – vihogott Jutka. – Tőlem sem kell puszi? Pedig vicces puszikat adok.

Mónika mindkét kezével átkulcsolta Barót térdét. – Veled maradok.

– Mondtam már, meg foglak látogatni.

– Mindennap?

– Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani. Mihelyt lesz egy kis időm, eljövök.

– Legyen időd! – kiabált Mónika, s ökölbe szorította a kezét.

– A szeretet zsarnok – jegyezte meg Hanna. –Menj aludni, fiam, egy hangot se halljak többé.

– Mi is eltűnünk a balfenéken. Kettesben tartjuk meg a görbe estét. Négyesben mulatságosabb lett volna. – Jutka csókot nyomott Hanna feje búbjára. – Még mindig elveid vannak? – S mert Hanna nem válaszolt, magával húzta Ivánt, s becsapta az ajtót.

– Ki ez a Jutka?

– A férjem szeretője.

Mit lehet erre… – Milyen magától értetődően mondja, keserűség nélkül.

– Látom, elképedt. Én már megszoktam, örökké szerelmes. De kell neki ez a közös fedél. S úgy látszik, nekem is kell. Félek a magánytól. Páros magányban élek, de legalább van kit vádolnom, az is valami. Azt mondom magamnak, hát ő már ilyen. Hogy miért tűröm el, arra nem felelek.

– Senki sem faggatja. – Barót felállt. – Úgy osztom be az időmet, hogy foglalkozhassak Mónikával.

– Mindjárt bőgök.

– Isten őrizz! A bőgésre szánt időt fordítsa arra, hogy rendbe szedi magát. Menjen fodrászhoz, kozmetikushoz.

– Igyekezni fogok, tanár úr. – Mosolyogni próbált, de valahogy nem sikerült.

Mióta Hanna dolgozni járt, a világ megperdült körülötte, kitágult, feledésbe süllyedt tervek bukkantak fel, az élet megtelt halaszthatatlan tennivalókkal, váratlan örömökkel. Barótnak naponta beszámolt munkájáról, olyan hangon, melyben meghatottság és öröm kavargott. – Magának köszönhetem – tette hozzá –, mindent magának! Ellátja a gyerekeimet…

– Jutka segít – vágott közbe Barót. – Már sorolta is. – Inhaláltatja Ádámot, tornáztatja, szolfézsra kíséri Mátét, felfedezte, hogy muzikális a srác. Én meg Mónikát patronálom. No és a lakás! láthatja! Minden a helyére került. Azelőtt olyan kép tárult itt elém, mintha épp költözködnének. Jutka mindent átrendezett, felfrissített.

– Jutkával együtt csinálták? – Meghatározhatatlan szorítás fogta marokra a torkát. – Tulajdonképpen miért törődik maga velünk?

– Azért kellett otthagynom a pályámat, mert a hősökből esendő embereket csináltam. S most azért vagyok itt… – tűnődve kapirgált az állán… –, hogy az esendő embereket talpra állítsam. Például magát.

– Érdemes ennyi energiát fektetni belém?

– Ne provokáljon olyan választ, amit hallani szeretne. Elégedjék meg azzal, hogy megszerettem Mónikát. Próbáltam otthont teremteni neki. Ez talán sikerült. És maga is azt csinálja, amire vágyott.

Hanna kinyitotta a száját, kis levegőt szippantott be. – Ha arra kérném… nem kerülgetem… Hol van az megírva, hogy mindig a férfi kezdeményez? Most én leszek a kezdeményező. Szeressen egy kicsit! – Két tenyere közé fogta Barót arcát.

Barót lefejtette az ujjait. – Maga biztosan hálából… leköpném magam, ha kihasználnám a háláját.

– Értse meg! Szeretem magát. Lehetetlen, hogy ne érezze. Olyan nehéz engem viszontszeretni?

Barót olyan figyelmesen nézett rá, mintha mikroszkópon keresztül vizsgálná. – Fura nő maga, Hanna.

– Ez minden?

Árulja el, hogy kísérletezett, hogyan tud átformálni egy kétségbeejtően lompos asszonyt, aki mindent un, rosszul szereti a gyerekeit, nem bírja felbontani megalázó házasságát? Na és itt van még Mónika, lelki pókhálójával, óvatosan kell lefejteni róla, tündérvilágot csempészve a valóságba. Ehhez kiegyensúlyozott anyára van szükség. Hanna ki van cserélve. Felszabadult, majd szétfeszíti a tettvágy, a külsejét is átgyúrta. Eltűnt a nyúzott, türelmetlen asszony, akin minden lógott, a haja, a szoknyája, a díványra dobott gyerekkabátok alól halászta ki blúzát, s nemcsak a holmiját nem találta, önmagát sem.

Nem, Hanna nem szép. De keskeny arca, zöldesbarna szeme jelent kiált akkor is, ha nincs jelen. Muszáj figyelni rá, betolakszik ezernyi dolga közé, ha egy szót se szól is, hallani a hangját.

– Rendbe akartam szedni az életét. De hát egyéb célom is van, egyéb elintéznivalóm is. – Szárazon, szakadozottan nevetett. – Sosem érdekelte, mi foglalkoztat, mi ellen lázadozom, mit próbálok megváltoztatni.

– Mindent tudok magáról.

– Csak azt ne mondja, hogy a lelkembe lát.

– Nem hagyom lerázni magam. – Hanna megmarkolta a karját. – Kell, hogy maga is szeressen. Különben miért ragadt itt? Miért varázsolt a csúf kis kacsából hattyút?

– Hattyúnak képzeli magát? Úgy látszik, a kísérletem túl jól sikerült; én egy ázott kis verebet tartottam a tenyeremben, mit kezdjek egy hattyúval?

– Szeresd.

Barót szinte indulatosan eltaszította, s ugyanakkor utánanyúlt, mintha a teste nem tartozna hozzá, s beleegyezése nélkül rántaná magához. Józan fejjel zuhant vele a díványra. Hanna lábai abroncsként feszültek rá. Ez hála lenne? – villant át rajta, de nem bírta kitépni magát az orvul rátörő gyönyör fogságából.

– Mama, vizet adjál – Ádám kiszökött az ágyából, mellette topog, az anyját keresi. – Mama, vizet!

Barót gyorsuló ritmusa megszakad, feltápászkodik, vonásait torz vigyor zilálja szét, a szenvedés ákombákomja.

– Kérek, így mondd, vizet kérek. Na! halljuk!

– Hanna, úgysem találod ki, hová utazunk tavasszal – Palló hatásszünetet tartott. – A Kanári-szigetekre.

Hanna salátát tett Barót tányérjára. – Hogy értsem ezt a többes számot?

– Ahogy mondom. Tavalyelőtt Máltában voltunk, 81-ben Egyiptomban, most is azt a lótuszparfümöt használod, amit ott vettem neked.

– Ádám orvosnőjét szagolhattad, mert neki ajándékoztam a parfümöt.

– Azt hittem, a plafonig ugrasz örömödben. A Kanári-szigeten akartam megünnepelni a születésnapodat.

– Meghat a gyöngédséged. Én is meghatóan gyöngéd leszek. Vidd inkább Jutkát.

– Osztályon felüli vagy! – hadonászott Jutka. –Még sohasem láttam komoly tengert. A Balatonnál tovább nem jutottam. Most végre…

– Csakhogy én ragaszkodom Hannához. A teljes kikapcsolódásomhoz tartozik, ahhoz, hogy elengedjem magam, lazítsak. Úgy van velem, mintha ott sem volna. Szükségem van rá.

– Le kell mondanod rólam. Olyan munkám van, amelyből legfeljebb pár napot szakíthatok ki. Ezt a pár napot Ferivel töltöm a Mátrában.

Barót idegesen fészkelődik. Tisztában van vele: Palló már régen tud a kapcsolatukról, de hogy ilyen magától értetődően beszélnek róla… Viszolyog ettől a nyilvános vallomástól.

Mihelyt magukra maradnak, szemrehányóan jegyzi meg: – Miért kötötted az orrukra, hogy együtt megyünk?

– Nincs titkolnivalóm.

Barót rágyújt, mélyen leszívja a füstöt, a hamutartóba nyomja a félig szívott cigarettát. – Vágyódtam rá, hogy együtt legyünk… ne törjenek ránk a gyerekek, ne izgasson, hogy egy fal választ el a férjedtől. Ez csupán ránk tartozik, kettőnkre.

Hanna kigombolta Barót ingét, apró csókokat záporozott a mellére. – A nevedet is jólesik kiejteni. Feri, Ferenc… Már foglaltam szobát.

– Nem is szóltál nekem.

– Meglepetésnek szántam.

– Négy épület ablaktisztítását vállaltam el.

– A kollégáim nem hiszik el, hogy egy ablaktisztítóba vagyok szerelmes. Látom, haragszol, amiért eljárt a szám. De nem bírtam ki… muszáj volt beszélnem rólad. A boldogság sokszorozódik, ha megosztják… túlcsordultam… De azért szeretsz? Szeretsz?

Barót megcsókolta Hanna szemét, az egyiket, aztán a másikat.

Hanna kivitte bőröndjét az előszobába. A taxi már egy félórája vár – és Barót sehol. Négy múlt öt perccel. Idegesen fel-le húzogatta a kesztyűjét.

– Jutka! Ugye, vigyázol a gyerekekre?

– Hát persze! Hisz eddig is én vigyáztam. No meg Feri. Mónikának varrok egy muris jelmezt farsangra. Csini vagy! Valósággal kivirultál. Ez az új frizura is jól áll! Ádámot holnap kontrollvizsgálatra viszem. Most meg lecipelem a koffert.

– Az utcán ácsorogjak? Ferinek már rég itt kéne lennie! Sose késik. Csak nem történt vele valami?

– Fenét! Talán rájött egy hasmenés. Vagy székrekedése van. Vagy otthon felejtette a noteszét, és visszaszaladt érte.

Hanna kifizette, s elküldte a taxit. Feri biztosan taxin jön érte, talán dugót kapott a Lánchídon, ott néha félórákig vesztegelnek a kocsik.

– Hány óra? Szent isten! Már elment a mátrai busz!

Lekapta a sapkát a fejéről, új frizurája szétzilálódott. Tegnap nem találkoztak, Feri csak épp felszaladt Mónikával átvenni a matekfeladatát, és eltűnt. Biztosan megint egy esendő emberre bukkant, akibe lelket kell önteni. Ennyi jóságtól falra mászik! Ronda dög vagyok, állapítja meg elégedetten. Ronda dög, ismétli felajzottan, örömvárón, türelmetlenül, ronda dög, nem hagyom veszni ezt a napot, ezt az éjszakát Ferivel kettesben, háborítatlanul… „Kettecskén, az élet édes álom kettecskén…” zengett vissza a messzi, messzi múltból valami ragacsosan édes dalocska.

A telefon felberreg. Olyan hirtelen kapja fel a kagylót, hogy könyökével lever egy poharat, a víz a szoknyájára ömlik, lesöpri, oda se figyelve, mintha nem is víz, hanem morzsa szóródott volna rá. – Halló, halló! No végre! Te vagy az? honnan beszélsz? Egy utcai telefonfülkéből? Mi történt? Elfelejtetted, hogy ma utazunk?

– Elfelejtetted, hogy ma szülői értekezlet van? Ott voltam az iskolában…

– Angyal vagy, Ferikém, földre szállt angyal, de lekéstük a buszt. Most mit csináljunk? Tudod mit? Elkérem az Iván kocsiját, azzal megyünk…

– Mónikáról csupa jót mondtak. Szorgalmas, nyugodt, kiegyensúlyozott…

– Jó… majd útközben elmeséled – vág közbe Hanna.

Csönd. Megszakadt a vonal? Hanna türelmetlenül rángatja a zsinórt, kétszer is belehallózik a kagylóba, aztán szavaszegetten vár. Vár, vár… örökkévalóság ez a fenyegető fél perc…

A drót túlsó végén, a telefonfülkében toporgó Barótnak is végestelen hosszú ez a harminc másodperc. Belezsúfolódik minden gyötrelme, kínlódása, álmatlan éjszakái… töprengései, hogyan vessen véget ennek a… hogyan mondja meg, hogy elég, elég volt! Hogy kilép ebből az ultramodern mocsokból, ebből a házastársi jóváhagyással szentesített promiszkuitásból, ebből a „nyitott házasságból”… Bratyizni a férjjel, pajtáskodni a férj szeretőjével, összefeküdni a feleséggel… s mindezt a jó tündér maszkjában, aki rendbe rázza az elhanyagolt asszony életét. Egy fenét ráztam rendbe! Micsoda hazug jókodás volt az egész! Vagy nemcsak az volt? Azt a hüppögő kislányt, a perselyét rázogató Mónikát csakugyan megsajnálta, s azt a lompos, zilált, rémült asszonyt is, azt a szétszórt, védtelen teremtést… aztán… nem hagyhatta befejezetlenül a művét… Hannának nemcsak az emberi mivoltát kellett visszaadnia, hanem az asszonyt is felkölteni Csipkerózsika-álmából.

Nem, ez sem igaz! Hazudok magamnak, és el is hiszem a hazugságaimat. Mikor lefeküdtem vele, az ösztöneim diktáltak, nem az agyam… De most már elég volt! Most már magamat kell mentenem, a Hanna testi-lelki egyensúlyáért nem aljasodhatok el… És Mónikának sincs már szüksége rám, rég kiheverte szökési kalandját. Hanna nem bírja tovább a fülrepesztő csöndet.

– Siess már, Feri, én addig elkérem a kocsit…

– Ne kérd el, Hanna.

– Mi van veled, Feri?

Hanna hangja rémült. Az egész asszony rémült. Fél kezével kilógó blúzát gyűrögeti, dugná vissza a vízfoltos szoknyájába, szeme megtelik siető, stréber könnyekkel, az olvadó szemfestéktől fekete könnyekkel…

– Nem megyek veled, Hanna, itthon maradok.

Kimondta hát… A telefonfülkét megzörgeti egy férfi, hogy fejezze már be a beszélgetést. Barót visszaint neki, hogy rögtön.

Hanna nem fogja fel mindjárt, amit hallott. Mert csak a hangot figyelte, amely gyöngéd volt, sebfújó, simogató. De a következő percben már villámként cikázik át rajta a vattás hangba burkolt mondat értelme. Arcához kapja a kezét, végigmázolja a gyászkönnyekkel. Ott áll, összekenve, lógó blúzban, vízfoltos szoknyában, kifosztva, összetörve, megalázva, ott áll, és csak egyre gondol: felülkerekedni! A vereségét győzelemmé hazudni!

A hangja még felpuhult, még nem alkalmazkodik az álcázáshoz. – Én voltam a kezdeményező. Igen, én. Erőszakosan, vadul akartalak.

A nyaka belesajdul az erőlködésbe. Nagyot nyel.

– Most elhagylak. Vége. – A hangja már megkeményedett, kopog, mint a jégeső. – Én hagylak el, érted? Hol van az megírva, hogy mindig a férfi keressen új szeretőt?

– Vigyázz magadra, Hanna! Remélem…

Az automata kikapcsolt, Barót nem tudja befejezni a mondatot.

Asszonyok

AsszonyokLezökkent egy székre, térdére szorította a tenyerét. Szilvamag alakú szeme a duzzadt szemhéjak mögött megszűkült, rózsaszínűre ázott.

– Mi baja, Ilon? – az asszony már az ajtóból fordult vissza.

– A lányom…

– Mi van a lányával?

– Megszökött.

– Mikor… hogyan?

– Már két napja.

– Van valakije?

– Nem tudom.

Az asszony felráncigálta a kesztyűjét. A hirtelen mozdulattól a varrás felfeslett. Bosszúsan zsebre gyűrte a fél kesztyűt. Sietnie kell. Tíz óra. Szerdán majd kivallatja Ilont. Kifizeti a mai napot, habár… Mióta ül itt a székhez tapadva? A kendőjét se vette le.

– Ha rosszul érzi magát…

– Jelentsem be a rendőrségen?

– Még várjon. – Ott a sok mosatlan edény. Vasárnap vendégei voltak. Telehamuzták a lakást. Legalább kiporszívózna! – Összevesztek?

– Lehordtam, mert megbukott. Visszaszájalt, aztán elment a szomszédba tévét nézni. Éjfélkor még nem keveredett haza. Kikeltem az ágyból, felzörgettem Molnárékat. Színét se látták.

A szoba megtántorodott a beözönlő fénytől. Ilon a szék támlájához nyomta a fejét, kontyával keresve szilárd pontot. Le kéne húzni a redőnyt. A sötétség megállítaná ezt a himbálást. Összevissza ketyeg az óra, a nyakában is ketyeg.

– Itt a fényképe, elhoztam.

Az asszony utánanyúlt. Megint elkésik. Megint elmulaszt valamit, amire hetek óta készülődött. A napjai elfolynak. A sok hétfő, kedd. A szombat esték a társtalanság kapkodásával. A követelőző vasárnapok. A remény védtelenül áll az értelem logikája előtt. Ákos jóllakik azzal a fiatal testtel. Két rövid, egy hosszú csengetés. A nyaka gyűrött, hajában kopár szigetek, zoknija szélén összezsugorodott gumiszálak kunkorodnak. S ő újra érzi azt a dühös, ellenkező készenlétet, hogy gondoskodjék róla, s azt is megértse, amit nem ért.

– Így megnőtt Mari?

– Ha nem kerül elő…

– Vegye be ezt a nyugtatót.

– Ledolgoztam a tanítójának a különórákat. Egy számtanóráért két óra takarítás. Már azt se bánom… semmit se. Csak jöjjön haza.

– Estére otthon lesz – mondta az asszony. Hányszor ismételgette magában, mióta Ákos elment. Bizakodva, elnézően, csitítón, a lift surrogását lesve, léptek zaját, a konok csendből is kiszűrve azt a jelt, amire szüksége volt.

– Mégis beviszem a képét a rendőrségre. Piros ruha volt rajta, a fenekéig ért. – Ilon hangját szétmorzsolják a könnyek. – Harisnyanadrág, pántos cipő. – Felcsuklott. – A vádlijára csavarta a pántokat. – Öklével dörzsölte a szemét. – Csupa divatos vacak. Hiába szidtam… – Nedves öklét a szék huzatába törölte. – A Dunának megyek, ha nem jön vissza.

– Visszajön. – Az asszony arra gondolt, amíg Ákos mellette volt, gyakran fogta el kínzó szorongás: képtelen együtt élni ezzel az emberrel, hogy ne tegyen ellene valamit. Olyankor ijedten szedte elő gyöngédségtartalékját. Drágám, szerelmem, egyetlenem… Összetörni az egyetlent, megalázni a drágát! S csak ölelte szelíden, odaadón. És hallgatott, mert túl sok minden volt köztük, hogy beszélgethessenek. – Vissza fog jönni – mondta túl hangosan, mintha a saját kérdései zűrzavarát kiabálná keresztül. Behúzta maga után az ajtót. A lépcsőház nyirkos homálya az arcára tapadt. Öregszem. Nemcsak a könyököm hegyesedik ki, az érzelmeim is. A magány torzít. Kioltja belőlem a szánalmat, a lelkesedést. Ha Ákos itt szuszogna – orrsövény-elferdülése van, azért szuszog –, újra érezném azt az ingerült munkakedvet, nógató nyomást, hogy bebizonyítsam, különb vagyok nála. A hiábavaló mozdulatok elszivárognának. Ahogy ide-oda rakosgatom a holmiját… Kopogok az ablaküvegen, hátha meghallja a jelt. Visszafutok az utcáról, lefirkálni egy üzenetet. Miszlikre tépem a cédulát. Nincs üzenet. De van! De nincs! Mit keresek ebben a süket lakásban? Elzárok valamit, elfelejtem, hogy hová, kidobok valamit, amire szükségem van, embereket csődítek ide, hogy ne halljam a suttogó könyörgést a torkomban, fogadkozások izgatott hadarását; tűrök, várok, kivárom.

Egy ilyen kis döggel, mint Mari… Ugyanazok a bámész mellek. Mindig megérezte Ákoson azt a sajátságos, sűrű szagot, melyet a felindulás vált ki a férfitestből. A birtokba vevés mámora. Le kellett fogni a kezét, hogy meg ne üsse. Hogy tévedt az a lefogott kéz a tarkójára? Miféle vak erő lökte a tíz ujját, hogy simogasson?!

– Ne tessék haragudni… – Ilon lihegett a háta mögött. Újságpapírba csomagolt cipőjét a hóna alatt szorongatta. Kendője hátracsúszott, s a szeme is valahol hátul volt, homokszínű mélységben. – Muszáj megnézni, tán már otthon van. Bepótolom ezt a napot. Most nincs maradásom. Úgy neveltem… tartásdíjat se kaptam érte… pörölhettem volna… De így legalább az enyém… Senkinek nincs jussa hozzá. Öregségemre lesz, aki gondomat viseli. Mert amúgy jó gyerek. Esze is van. Tán az volt a baj… Sietni tetszik?

– Mi volt a baj?

– Megfogadtam, hogy nem ártogatom magam a dolgába. De nem bírtam ki. Kapuzárás után jött haza, taxin. Én puklisra dolgozom magam, ő meg taxin! Egy szót sem tudtam kihúzni belőle.

Az asszony előtt Ákos bukkant fel, tenyerével felnyomta arca húsát, kihívó kék szeme figyelt, parancsolt: „Semmi jelenet!” Ahelyett hogy a képébe mászott volna, leült az írógéphez, Artur Lundkvistet fordítani, a kopogás elnyelte a hazug csendet, indulatos ujjai megszelídültek a kislámpa fénykörében, feketét főzött, eléje tolta a csészét, új papírt tett a gépbe, sorokat ikszelt át, a kopogás ritkult, elakadt, áteresztette a csendet. Legalább annyit mondana: nézd, szívem… nem komoly, várd ki.

Mint egy légy, melyet nem lehet elhessenteni, zümmögött benne: „neked áldoztam az életemet”. Ákos hallgatott, szája sarkába unott kis ráncok gyűltek, úgyhogy nem tudta, kimondta–e, vagy csak akarta. Reggel üresen találta a szobáját. A kompótostányérban csikkek, kettétört gyufaszálak. Beletúrt a fiókjába. Karóraszíj, lejárt igazolványok, összetekert svájcisapka, firenzei képeslap, glicerinkúpok. Csak később vette észre a kislámpa alatt a levelet, hogy majd küld a holmijáért. Nem akarta felkölteni a csomagolással járó jövés-menéssel.

Milyen gyöngéd! A torka összeszorult, mintha fojtogatták volna. „Hálás vagyok, hogy nem kérdezősködtél, nem adtál alkalmat a mentegetőzésre.” Összetépte a levelet, aztán nagy kínnal összerakosgatta. Ujjával megigazított egy könyvet, amely kiállt a sorból. Az ablakhoz állt, homályos volt az ablaküveg, homályos az utca, kukaszínű az ég. Hányszor kívánta, bár menne el Ákos, hogy egy kis lélegzethez jusson! Folyton törődni vele, tekintettel lenni rá, bátorítani, nyugtatgatni, meggyőzni, hogy nincs igaza, ráhagyni, hogy igaza van, mikor mire volt szükség. Sohasem tudta úgy sajnálni, ahogyan ő sajnálta önmagát. A szervezetében hordta a sárga csillagot. Nehéz pasas, mondták a munkatársai, s ő egyre fáradtabban bizonygatta, hogy lelkiismeretes, önzetlen, ha jobban ismernék… Közben azt gondolta, a szerelem hányfelé kísérletezik, hol reménykedve, hol kétségbeesetten, hol lázadozva, amíg megtalálja azt, akit mindenestül vállal. S azt is gondolta, ha egyszer hónapokig távol lenne Ákos, kiszabadulna a szeretet zsarnokságából, nyugodtan mérlegelné, meddig bírja türelemmel, bírja-e egyáltalán.

– …a főmérnök úr is… hiába járt kedvébe a nagysága… láttam, amit láttam… Az ember kiteszi a lelkét… – Ilont a fájdalom fecsegővé tette, túl akarta beszélni a benne támadt ürességet. – Akkor lépett le a főmérnök úr, amikor…

– Nem lépett le! – vágott a szavába az asszony. – Közös megegyezéssel… Szerdára várom magát, remélem, addig kap hírt. Ha előbb jön meg Mari, hívjon fel.

– Azt mondták a közértben, Lajos úr, tetszik ismerni… hogy lányokat visznek el külföldre táncosnőnek. Mari nem tud táncolni. Talán csárdást, azt is csak éppen. Németül se tud. Járattam privát órára, onnan is kimaradt, hogy nincs hozzá feje. Amúgy jó kislány, ügyes, életrevaló. Nem kellett volna erőltetni a tanulást. Bár szakadna le a kezem! Addig egy ujjal se nyúltam hozzá, csak amikor az ágy alá rugdosta a könyveket. Elemésztem magam, ha az a lány… minek veszkődjek? Bútorra gyűjtöttem neki, Ibusz-utazásra. – Megcsavarta az orrát. – Elzsibbadt a sok sírástól. Mint egy fadarab. A mentőknél is voltam. A Bella Italiba is. Lajos úr küldött, hogy kérdezzem meg… – Elfogyott a hangja. Hirtelen sarkon fordult, mintha zápor elől futna, bemenekült egy kapu alá. Magában sem mondta végig, hogy a pincér felismerte Marit a fényképről, aha, az a piros miniruhás, előbb Antonióval járt ide, később egy gitáros krapekkal. Miféle Antonio? Miféle gitáros?… „Valami zűr van?” „Megvárom azt a gitárost.”

– Nem csinálunk botrányt.

– Megvárom.

– Nézze, mamikám… A ruhatárban várjon.

– Hozzon egy üveg bort. Ha jön a gitáros… itt egy húszas.

– Minden asztalom foglalt.

Maga alá rántott egy széket, talpát a padlónak feszítette. Susogást hallott, mormolást, a zaj átfolyt rajta, csak a percegésre figyelt, hiába préselte össze az állkapcsát, onnan jött az a tücsökhang, kortyolt a borból, az ínye száraz volt, mint a tapló, megint ivott, a szárazság nem múlt el, savanyú szárazság, s hátul az állkapcsában a percegés, fiatalok telepedtek az asztalához, vihogva taszigálták egymást, egyik lány nyakörvet viselt, rézszegekkel kiverve, a másik óriási világoskék pápaszemet, térdig érő csizmát, a fiúnak a pulóverjén szakállas férfifej. Teletöltötte a poharát, egy hajtásra kiitta.

– Idejön mindjárt a gitáros.

– Melyik gitáros?

– Amelyik a lányommal… együtt járnak. – Körbemutogatta Mari fényképét, össze volt fogdosva, a homlokán ujjnyomok, a nyakán egy repedés.

– Jó csaj.

– Ismerik? – Könyörgés nyújtotta vékonyra a hangját, hogy ne ismerjék, Marinak semmi keresnivalója köztük, hazudik a pincér, ez egy ócska kép, a villamosbérletéből kaparta ki, nincs is Antonio, nincs gitáros srác, a tanulás miatt volt az egész, amilyen hülye… jó isten, ne engedd!

– Olyan pántos cipője van?

– Másnak is van pántos cipője. – Kiitta a maradék bort, a feje könnyű lett, mint a romlott dió. Mit ül itt, mire vár? Ha egyszer nem ismerik.

A nyakörves lány maga elé pöccintette a képet, rátenyerelt. – Ő lesz az. Tarkára festi a haját. Itt még…

– Nyavalyát festi. Kiszítta a nap.

– Száz forintért.

– Gyerekkorában szőke volt.

– Hagyd. Nem ismerjük, sose láttuk.

– A gitárost se?

– Senkit.

– Azzal kell beszélnem.

– Oda nézz! Pötyi legombolta a Krisztus-képűt.

– Minden sarkon van egy menyasszonya.

– Minden menyasszony gyűrűt kap tőle, huszonnégy karátosat.

– Mit iszunk?

– Beütött a rázós szám, lemezre vették.

– Mennyi pénzt martál fel?

– Nem annyit, hogy megvágj.

– Sárit elvitte az olasz ürge. Mantonában fognak lakni. Van ilyen?

– Ha a döntőbe jutok az „Unlak kisapám”-mal, kiköszönök a műhelyből. Dobj fel a néninek egy whiskyt. Megissza, és elpucol. El tetszik pucolni.

„Unlak kisapám”Az utcán megbotlott a saját lábában. Porrá tört üveg ködében lebegett az utca, nem csoda, hogy elvétette a lépést. Az ostornyeles lámpák épp hogy átszúrták a ködöt, rezgett a levegő, apró karikák rezegtek benne. Valaki dudorászott, mindig ugyanazt, egészen közelről, hátrakapta a fejét, senki sem volt mögötte, megállt, a falnak dőlt, fülelt, honnan az ismerős hang. Hirtelen rádöbbent: az ő torkából. Elsírta magát, tovább dudorászott. Csak arra emlékezett, hogy az asztalnál összevissza beszéltek, zene szólt, a nagybőgő morgott, megitta, amit eléje raktak, a pincér azt mondta, nem lesheti a gitáros krapekot, piros sálat hord, zsinórszakállt, a kék pápaszemes lány röhögött, megfogta a karját, a forgóajtóig kísérte, onnan már vele jött ez a hang, a lába összegabalyodott (mert csámpás), karja a levegőbe kaszált, a hűvösséget markolászta.

– Maga részeg!

Az ő fején is átvillant, részeg vagyok, de hogy a házmester kimondta, elöntötte a düh, felcsattant, átkozódva botorkált fel a lépcsőn, a konyhakőre zöttyent, mint egy üres szatyor. A fásláda meg a hokedli nyöszörgött. Belenyöszörgött az álmába.

– Eltűnt a lányom – magában annyiszor ismételgette, hogy már nem érzett semmit.

– Harmadik emelet harminchét.

Barna ajtók katonás sora.

– Eltűnt a lányom.

A telefon felberregett, bekapta a hangját. Várt egy darabig, újra kezdte. – Eltűnt a lányom.

A rendőrtiszt papírt vett elő. Neve? születési éve? Hely, lakás?

Ledarálta az adatokat. Aztán elmondta, hogy a Vegyipari Technikumba járt Mari, volt már ott is, semmit se tudnak róla, Pestlőrincen is kereste a barátnőjénél, Kabán Gizinél. Gizi csak annyit mondott, hogy haragban vannak, leírta Marit, keressem a Nefelejcs utcában, oda is elmentem, épp házibuli volt, Marit egyikük sem látta, azt hitték beteg. A mentőket is megkérdeztem, az alsóerdősori kórházat is, ahová az öngyilkosokat viszik.

A szavak megfakultak a szájában, az öngyilkosokat úgy ejtette ki, mint a házibulit, szürkén, gyorsan, hogy minél előbb túl legyen rajta. A rendőrtiszt olyasmiket kérdezett, amikre nem tudott felelni. Belenyilallt, hogy milyen keveset beszéltek egymással. Mire hazakerült, fáradt volt, otthon is várt rá a sok tennivaló, senki sem végezte el helyette. Mari folyton keresett valamit, hol a sportszatyrát, hol a füzetét, hol a brosstűt az öt kicsi négerfejjel, széjjelhányta a fiókokat, úgy hagyta, hóna alól, térdéről táncdalok zengtek, mindenüvé magával cipelte a zsebrádiót, ha szólt hozzá, azt mondta: jó, jó, hallom, aztán elfutott, hogy Gizivel moziba megy, Jóska az üzemi rendezvényre viszi, a gitárosról sohasem esett szó, s arról sem, hogy elvágyik innen, hová a fenébe… hisz mindene megvolt!

Az asztalra tette a képet. – Most másképp fésülködik. Kiszívta a nap a haját – mért nem vallja be, hogy festi?… tán könnyebben akadnak rá, ha megmondja.

– Nem volt bizalmas viszony maguk között?

Hát… nógatta, hogy tanuljon. Mindent megadott neki. Amúgy jó gyerek. Nagypofájú, mint a többi fiatal, örült, ha nyugton maradt, hasra feküdt a díványon, olvasott.

– A fiatal fiatalhoz húz. Nem érek én rá… különben is… nem tett olyat, honnan gondoltam volna… Sapkát kötött nekem, krémmel kente be a kirepedt ujjaimat. – Megütötte a fájdalom, gonosz, vízszintes csapással. – Kerítsék elő! – Szárazon mondta, a fájdalom kiszívta a hangját. – Eljövök ide takarítónőnek. Régi jó helyeim vannak, de otthagyom őket. Beeresztem a padlót, fényesre pucolom az íróasztalokat. Van egy jó szerem, attól ragyogni fognak. Hét éve járok Záborszkyékhoz, öt éve Huber tanácsos úrhoz. – Felmérte a helyiséget. – Mit számít, hogy mekkora, meg hogy hány van belőle, meg hogy üresek, amikor rendet csinál. Nincs, akinek panaszkodjon, dicsekedjen, mire beszállingóznak, trappol már lefelé. Záborszkyné jó szagú fürdőszobája, a sok ez-az a szobában, képek, párnák, szobrok… A tanácsos úr pipái, ásványgyűjteménye… Itt a sok egyforma, kopasz íróasztal, kemény székek, plakátok a falon… A tanácsos úr elmeséli, hogy katona korában…

– Jelentkezzen a személyzetin, földszint nyolc.

– Olyat akarok tenni a lányomért, ami nehezemre esik.

– Nem biztos, hogy szükségünk van takarítónőre.

Az asszony leforrázta a teát, kenyeret pirított, villával recésre igazította a vajat, dzsemet öntött az üvegtányérra. Ha Ákos betoppan, az asztalhoz ülteti, semmi szemrehányás, nyugodtan megreggeliznek, nyugodtan! S majd egyszer, talán… Miért jönne a reggeli órákban? Beleszagolt a fürdőköpenyébe, még őrzi Ákos szagát. Ki fogja mosatni. Múlt héten Domjánnál aludt. Egy hang a vállánál azt mondta: mire vár? Utána úgy néztek egymásra, mintha először látnák egymást. Nem hagyta, hogy Domján hazakísérje. Elfelejteni ezt a rosszkedvű éjszakát! Levelet írt Ákosnak, a párnája alá dugta, megzizzent a sok panasz. Sose küldi el.

Két rövid, egy hosszú csengetés. Csenget, pedig van kulcsa. „Semmi sem számít. Akkor is összetartozunk, ha… Ne félj, nem mondom ki.” Keze ügyetlenül csúszkált a kilincsen. Egy pillanat, és ráborul arra a gyűrött nyakára.

– Ilon, maga az?!

– Én, kezicsókolom. Szerda van.

– Persze… Kicsit kótya vagyok. Érzem a frontátvonulást. Mi hír a lányáról?

– Visszajött.

– S ezt csak így mondja?

– Kevés már az Ultránk. Még egy pakli kéne.

– Szóval visszajött…

– Igen. Nagytakarítást csinálok. Tessék elmenni hazulról.

– Hogy jött vissza Mari? Miért kell minden szót harapófogóval kihúzni magából?

– Igaza volt a közértes Lajosnak. Szerencse, hogy Mari még kiskorú. Augusztusban lesz tizenhét éves. Hiába spekulált. Törvény van rá, hogy kiskorúakat csak szülői engedéllyel… Egy csónakházban találtak rá. Ott bújt meg két koszos alakkal. Megfürdettem, lesikáltam a hátát. Kérek tiszta portörlőt.

Az asszony azt gondolta: én is megfürdetem, lesikálom a hátát, mintha mi sem történt volna. Hallotta, amint a boldog egyszótagúság állapotában dünnyög: te… te… s egy gyönge: ó! Leszakított egy kis bőrt a körömágyáról, megnyálazta az ujját.

– Fontos, hogy megkerült.

– Igen. – A porszívó zümmögése beszippantotta Ilon hangját.

– Remélem, nem drámázott.

– Hogy tetszik?…

– Nem sírt, nem kiabált vele.

– Nem.

– Nyugodtan kell ilyenkor… majd egyszer, a kellő pillanatban… amikor már nem fél a csalódástól, vereségtől…

Ilon megállt. Tenyerét a nikkelnyélre szorította, könyöke a levegőbe szúrt.

– Elzavartam Marit.

– Mit csinált?

– Mondom… Az apja is így ment el. Neki se sikerült, amit a fejébe vett, hát visszajött. Nem fogadtam vissza.

– Elzavarta a lányát?

– Megfürdettem, enni adtam neki, s azt mondtam, most pedig eredj!

– Van magának szíve?

– Ne tessék… Csak én tudom…

– Meg fogja bánni, keservesen megbánja. Nem is értem…

– Ma tovább maradok, kipótolom a pénteket.

Az asszony taxiba ült, a visszapillantó tükörben Ákos szenvedő mosolya villant rá, mért szenved, mitől szenved, az istenfáját! De hisz ez a sofőr! Annak van olyan nyúzott képe s oldalt az a hegyes foga, akárcsak…

Ilon hülyítette meg. Irigylem az erejét, a konokságát. Vagy szánom érte? Ha volna egy kölyköm… Ha élne az anyám… Ha el tudnék szakadni az emlékeimtől… Csupa „ha”.

A kiadónál elmesélte, hogy a takarítónője… Akadozva beszélt, többször elismételve ugyanazt. „Telejajgatta a fejemet. Átkozta magát. Fogadkozott. Most pedig tudni sem akar róla.” A titkárnő feketét főzött, Lénárt figyelmébe ajánlott egy svéd filmet, a kis Deákné azt mondta: a takarítónő megjátssza magát, holnap vesz a lányának forrónadrágot, kutyafülét. Lénárt visszatért a svéd filmre, ő meg egyre azt hajtogatta: ki hitte volna, hogy Ilon ilyen lelketlen. Az. Lelketlen.

– Küldd el – ajánlotta Rozsicsné, Lénárt nevetett. – Tudod, milyen nehéz ma takarítónőt kapni?

Hazafelé menet eleredt az eső, bement egy eszpresszóba, kasszát csinált, mennyi pénz ment el semmire, Ilont is ki kell fizetni, valóban lelketlen, amit ő erőnek tartott… esik még? Micsoda sírós idő! Mért törődik Ilonnal? Végezze a dolgát, a többihez semmi köze! Befröcskölte a harisnyáját, a haja nedvesen lóg, holnap mehet fodrászhoz.

Mi ez? Mi történt? A ház előtt csődület, rendőr taszigálja hátra a bámészkodókat, az aszfalton csomagolópapírral letakarva fekszik valaki. Csak a cipője látszik ki a papír alól. Az ő cipője. Ákos hozta Cseszkóból, nagy volt neki. Ilonnak adta.

A Mama

A MamaNéhány nappal Dobsa temetése után a család összegyűlt a Mamánál. A Mama valaha szikár, egyenes hátú asszony, az évek során olyan lett, mint egy gyertya, amely formátlanná konyul az olvadó cseppektől. Ezt azonban nem vették észre a gyerekei. Béla, az állatorvos, a délutáni gyorssal vissza akart utazni Kaposvárra, megnyugodva jegyezte meg, hogy a Mama, hál’ Istennek, jól tartja magát.

Dobsánén a fekete ünneplő ruhája volt, melyet a fia esküvőjén viselt, s Feri, a tanító, a legfiatalabb a testvérek között, ebben a ruhában úgy látta az anyját, ahogy az esküvői ebédeken sürgött, kicsit fáradtan, de reménykedő arccal. Ezért is határozta el, hogy szóba hozza a dolgát. Mihelyt elmennek a testvérek, megmondja a Mamának, hogy ide költözik, nem bírja tovább Emmuskával! Már régen ott kellett volna hagynia! De hová vigye a könyveit, a kerékpárját?… Mamának is jobb, ha nem marad egyedül… Ő igazán nem csinál felfordulást, berakja a szekrénybe a holmiját – minden inge szakadt, rojtos szélű, bánja is Emmuska! A gyerekkel se törődik. Valamelyik nap is látja, hogy inget se ad rá, csak úgy a csupasz testére húzza a mackót. A gyereket is el kéne hozni tőle… Itt ellenne a Mamával, jó kisgyerek, a hangját se hallani.

– Anya… persze, még korai erről beszélni, de magának minek ekkora lakás? – szólalt meg váratlanul Irén, Dobsáné özvegyasszony lánya, s tekintetével felmérte a szobát.

A testvérek nyugtalanul fordultak feléje. Mit akar Irén? Feri ijedten köhécselt.

– Miért olyan nagy ez a lakás? – kérdezte, és megfogta az anyja kezét, gyöngéden a tenyerébe simította. – Szoba-alkóv. – Arra gondolt, az alkóvban ő aludna a gyerekkel. A gyereket nem hagyja Emmuskánál!

– El lehet cserélni – mondta Irén, jóval gyorsabb tempóval, mint ahogy mondani szerette volna. Már régóta tervezgette, hogy apa halála után cserélne az anyjával, s most olyan készen ugrott ki belőle, hogy valamennyien észrevehették, nem e percben jutott eszébe.

– Én innen nem mozdulok – jelentette ki Dobsáné, s szeme az ajtóra tapadt, melyet a férje mázolt barnára, fésűvel utánozva a fa erezetét.

– Én meg azt mondom, Mama, jöjjön mihozzánk Kaposvárra – kockáztatta meg Béla, és zsebkendőjébe trombitált. – Nálunk kert van, jó levegő – folytatta eldugult hangon. – Jó vidéki levegő! – emelte fel a mutatóujját. Otthon megbeszélte a feleségével, hogy Mamát magukhoz veszik, segít a háztartásban, hisz meg sem tudna lenni munka nélkül. Ilus meg nem győzi egyedül: gyereket nevelni, disznót hizlalni… No meg a kert! – Nálunk nem kell egy kis zöldségért a csarnokba futkosni. Hiába, öreg már a maga lába – mondta, és az anyja térdére veregetett.

Dobsáné legyintett. Feri nem tudta, az öreg lábnak szólt-e ez a legyintés, vagy a Kaposvárra költözésnek. Mi lesz velem, gondolta szűkülő torokkal.

–Na, Feri, na… – bökte meg a könyökét Irén, s gondolatban elhelyezte a bútorait. Az alkóv elé függönyt húz, s a szobát is kettéosztja. Egyik lesz a műhely, oda állítja a varrógépet, a nagytükröt, a másikba a kombinált szoba kerül. Mamáék ágyát már lent látta a lépcsőházban, ahogy épp targoncára rakják, az ágytámlát díszítő golyók elgurulnak, mint mindig, ha elmozdítják az ágyakat.

– Nem akar egy Sevenalettát? – kérdezte aggódva az anyjától, mert attól félt, hogy Mama nyomon követi gondolatait, s felizgatja magát.

– Semmit sem akarok – mondta csöndesen Dobsáné, zsebkendőjét gyűrögetve.

– Mama… én eddig nem szóltam… – Feri közelebb húzta a székét. – Minek háborgattam volna? Mindenkinek megvan a maga baja.

– Hát igen – sóhajtozott szórakozottan Béla.

– Emmuska meg én úgy élünk… – Feri olyan messziről hallotta a hangját, hogy az volt az érzése, tölcsért kell formálnia a tenyeréből, hogy jobban hallja. – Sehogy se élünk… ez nem házasság.

– Kár ezzel most izgatni a Mamát – mondta Irén, és szemében kíváncsiság villant. – Mit tud Mama csinálni? – Mohón fürkészte Feri arcát. Mi történhetett közöttük… Azt hitte az ember, örökké nyalják-falják egymást.

– Ez nem házasság – ismétli konokul Feri. – Emmuskáról azt mondják a kollégái, hogy mindenkivel barátságos, mindig jókedvű. Énvelem olyan… észre sem vesz… mintha nem is léteznék.

Jóska, a kőműves, aki idáig meg sem szólalt, csak ült az apja süppedt székében, keresztbe csapta két kezét a mellén. – S te tűröd?! Mért nem billented tunikán?

– Övé a lakás! Én hurcolkodtam hozzájuk! – tört ki Feriből, s megijedt, hogy már itt tart, hogy mégis kimondta!

– Azt sem tudták, hová tegyenek – folytatta rekedten. – „Így Ferikém, úgy Ferikém…” Most meg… – A levegőbe csapott, orrába szívta könnyét.

– Én megmondtam… Hatnapos ismeretség után nem való megházasodni – jegyezte meg Irén, akit csak többéves huzavona után vett el a férje, a sánta szabó.

– Nyolc nap – helyesbített Feri. – De micsoda nyolc nap! – tette hozzá, s oldalra hajtotta a fejét, mintha valami alig hallható hangra figyelne.

– Mit számít egy nyaralási ismeretség – Béla az ajkával cuppogott. – Amikor én öt évvel ezelőtt Hajdúszoboszlóra voltam beutalva…

– Az más! – vágott a szavába Feri. – Ez szerelem volt.

– Szerelem – dünnyögte a Mama, akiről teljesen megfeledkeztek. Feri ugyan még fogta a kezét, de már csak úgy, mintha egy tárgyat tartana a tenyerében.

– Szerelem! – mondta haragosan Jóska.

– Nyári nyalakodás!

Irén szeretett volna visszakanyarodni a lakáscserére, az is eszébe jutott, hogy a műhelyt megoszthatná Bartanéval, aki sálakat, zsebkendőket fest, rögtön megtérül a házbér, bővül az ismeretségi köre… De hát Feri csak a magáét hajtogatja… Most látja, hogy megnyúlt a képe, behorpadt… Mégiscsak rendbe kéne hozni a dolgot.

– Nyögd már ki, mi a baj! – szólt rá türelmetlenül.

– Levegő vagyok neki! Hazajön a minisztériumból… értem én… osztályvezető-helyettes… megszokta, hogy körülugrálják. A telefont is más veszi fel helyette. Ő meg csak akkor beszél… – Feri zsebkendővel tapogatta a homlokát. – Hazajön, le sem ül velem az asztalhoz, nem éhes, dolga van! Az anyja már ugrik, feketét főz neki. Én meg csak rágom az ételt, azt se tudom, mit eszek. Szívtelenül főz az öregasszony, minden száraz, kemény. Elém sem adják az ételt, magam melegítem.

Mama döbbenten néz Ferire. Ezért kuporgatott, ezért taníttatta? Hét gyereket nevelt, hármat eltemetett, a két keze sohasem állt meg a munkában, mégis leste, gusztussal eszik-e a férje, a jó falatokat a tányérjára rakta. Hogy mondta Feri? Szívtelenül főznek. A torka megtelt keserűséggel. Csak kerüljön szeme elé az a nyavalyás… az az Emmuska!

Irén homályosan érezte, hogy amit Feri elmakogott, rosszabb, mintha verekedne az asszonnyal… Feri volt a kedvenc, legtöbbre tartották a családban, még hegedülni is tanult… Érdemes volt?

– Holnap sütök neked egy kacsát – mondta. –A zsírját kiolvasztom, üvegbe öntöm, azt is elviszem.

– Az eszedet süsd meg! – Jóska felállt, talpa alatt megreccsent a padló. – Azt hiszed, püspökfalatra vágyik?!

– Mit kiabálsz? Mintha én nem tudnám, mi kell neki! Mondjam azt, hagyja ott az asszonyt, vegye hátára a gyereket…

– Csak mondd, ha magától nem jön rá! Csak mondjad! – Megmarkolta Feri vállát: – Neked beszélek! Mire vársz?! – Az arcába dörgött, felesége fékező, könyörgő pillantására még jobban kieresztette a hangját. – Szét kell csapni köztük! Levegő vagyok neked? Durr! Itthonra egy jó szavad sem marad? Arra nem futja a keretből? Durr, durr!

– Durr… – mondta halkan Feri. – Az anyósom rögtön kapna rajta. Ha nem tetszik, csak menjek! Mit feleljek erre? Egy konyha melletti lyukért nyolcszáz forintot is elkérnek!

Elhallgatott. Erre már kellene szólalnia Mamának. „Mért mennél te albérletbe, fiam… Hisz itt vagyok én! A gyereket is idehozhatod…”

Mama nem szól, mintha nem is hallaná. Pedig hát hely van bőven. Azelőtt hogy laktak? Még az ágyat is megosztották. Egyik lábtól, másik fejtől aludt.

– Ha volna hol meghúzni magamat… de hát nincsen… Nyelni kell… – mondta fojtottan. – Úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy Emmuska…

Jóska az asztalra ütött: – De a keserves úristenedet! Nincs Pesten egy szoba, ahol ellakhatnál? Hát ha a kapu alatt hálnék… akkor se… érted? Akkor se…

– Ne ártogasd magad a mások dolgába – ráncigálta a karját a felesége… – Hányszor kértelek… Ő tudja… Mit kell tenéked…

Jóska leseperte az asszony kezét. – Még az hiányzik, hogy dirigálj nekem! – Elfutotta a harag. – Inkább azzal törődnél… olyan ingben járok… amíg anyám mosott rám…

– Hazajövök Mamához – vágta ki olyan hirtelen Feri, hogy maga is meghökkent. Ilyen egyszerű az egész? Reggel óta forgatta a fejében, gyúrta a szájában, minden szót körültapogatott, odébb tolt, visszahúzott, most egyszerre kint van. – Hazajövök, aztán majd meglátjuk… – tette hozzá, mert az anyja csak hallgatott, pillátlan szeme félig lecsukódott, mintha bóbiskolna. Irén meg egészen vörös lett, a gyászruhája kivágásából vörösen duzzadt ki a nyaka.

– Ki mászik fel nekem a negyedik emeletre? – csapott fel a hangja. – A lift hol jár, hol nem jár. Nem tudok olyan olcsón varrni, hogy felkutyagoljanak! – hadarta indulatosan. – Nekem életkérdés, hogy Mama… igenis… Mamának meg mindegy… egyszer megy le naponta.

– Ez már mégiscsak sok! – horkant fel Béla. – Mama hozzánk jön, Kaposvárra. Szépen becsomagol, érti, Mamuskám? Hét végén lebetegszik Ilus…

Most már mind egyszerre beszéltek, egymás szavába vágva, úgy tépve le magukról gyöngédségüket, mint lángot fogott ruhát.

Mama riadtan rázogatta a fejét. Mióta eltemette a férjét, egyre erősebben kívánta, hogy végre kipihenje magát. Nem úgy, hogy ledől néhány órára, és álmában is figyel… De úgy sem, hogy elnyúlik a fáradtságtól, álomba zuhan. Reggel meg fejbe vágja a sok gond!

Hangok csapnak össze felette, összekoccannak, egy-egy élesebb hang a levegőbe karcol. Már emelkedne, intene, szólna, s csak ül a székhez tapadva.

Az a hajnal jut eszébe, amikor betelepedtek ebbe a lakásba, csupa rom meg szemét volt, s ő azon kapta rajta magát, hogy miközben vederszámra hordja a törmeléket, bútorroncsokat – énekelget… Sohasem énekelt, csak azon a koromszagú hajnalon. Kieresztette a hangját, ide-oda kanyargott vele, hajlította, csitította. A férje rábámult. „A kezed járjon, ne a szád!”

Mi fogunk lakni benne, akarta mondani, de csak gyűltek a hangok a torkában, vékonyan, vastagon, hullámosan jöttek kifelé, a szemétkupacba cseppentek, az összedőlt gerendák közé, s ahogy igazgatták a téglákat, egyiket a másikhoz, azokba repültek. Szégyen ez! Szégyen, gyalázat! Mind a Mamát nyaggatjátok?! – hallotta messziről Jóska hangját, valaki felelt rá, tán Feri, s a szíve nehéz lett egy pillanatra, hogy lám, szegény gyerekek… Aztán megint visszabújt az emlékei közé, ahová már csak úgy szűrődött be a hangjuk, mint bezárt ajtón át az eső zaja…

Mindegyik a saját lábán áll, gondolta megnyugodva, elkezdhetem a pihenést… Mennyit küszködött, ravaszkodott, hányszor rászedte a férjét, hogy a két fiút kitaníttathassa… Végre megvan ez is… megérte.

Az elmúlt esztendőkben, amíg a férje az ágyat nyomta, gyakran gondolt rá, mi lesz, ha egyedül marad… Eleinte restellte magát, hogy fájdalom helyett valami könnyű zsibongást érzett, mint amikor hosszas gyaloglás után végre leül… De hát ki tehet róla, hogy egyre jöttek a gondolatok, nem ő parancsolt nekik, úgy jöttek, mint az álom, meglepték, itt voltak…

Ferivel kivillamoskázna a Hűvösvölgybe. A fűbe telepednének, a nap sütné a fájó vállát, levelet tépne a bokrokról, azzal legyezgetné magát. Perecet ropogtatna, habár nem szereti a perecet. De ha már kirándul, ha Feri kínálgatja… Tovább pöccentene egy elgurult labdát… Feri betakargatná a térdét: „Nincs még hűvös, Mama? Igazán nem fázik?” Szódavizet hozna neki a vendéglőből, s úgy bánna vele, mint valami gyerekkel. Ő meg azt mondaná neki: eredj már, te… Aztán ráhagyná: ha jólesik neki…

De hátha a gyerekei épp akkor találnák keresni, azt hinnék, a temetőbe ment. Ő meg bevallaná, a Hűvösvölgyben volt. – Irén sehogy sem értené, mit keresett a Hűvösvölgyben. – Képzeld, Mama egy közönséges hétköznapon kirándult, egy keddi napon! – újságolná Jóskának, s Kaposvárra is megírná.

– Mama nálunk marad! – Most a Béla hangját hallja, asztmásan szedi a levegőt, mint mindig, ha felizgatja magát. – Nálunk marad, punktum! Te persze nem bánod, ha mi megszakadunk a munkában! Csak azt nézed… – Az ajtó nagyot dörren, a falról lehull egy darab vakolat, fehéren szitál a padlóra.

Mégis kisétálok Ferivel, határozta el. Talán már holnap. Felsúrolom az ágy helyét, s ha készen leszek, hívom Ferit. Szegény megboldogult csak ígérte, hogy egyszer vasárnap… Aztán átaludta a délutánt, vagy egyedül ballagott el, rumszaga volt, amikor megjött… Holnap ilyenkor a gyepen üldögél. – Emlékszel, milyen volt ez a lakás? – kérdi Feritől. – Bokáig értek a falak… Ha nem az én drága jó uram…

Feri bólogat, nápolyival kínálja. Nem kell hazasietni, százfelé szakadni. Késő délután, mikor már kászálódnak, dünnyögve csúszik ki belőle az a dal… Elkap egy hangot, úgy pöccenti tovább, mint a gyerekek labdáját.

A Mama ráncoktól összekarmolt arcán mintha mosoly bujkálna.

– Már sírni se hagyjátok a Mamát? – Jóska akkorát kiált, hogy egyszerre csend támad körülötte.

A Mama felriad, még ott van az arcán az a könnyűség, a Hűvösvölgy nyugalma, a pihenés ígérete.

Persze, sírni… sírni kéne… gondolja ijedten, s zsebkendőt kotor ki a zsebéből.

S egyszerre minden olyan gyámoltalan, olyan kicsi lesz körülötte: a gyerekek arca, soványka hátuk, mely kiugrik a kinyúlt trikóból, hangjuk, mellyel egyre hívják: – Mama, vegye ki a szálkát az ujjamból! – Mama, a hokedlin írjam a leckém?! – Mama, meg ne mondja apának! – Mama, csak egy hatost adjon… – Mama, mikor vesz már körzőt? S újra és újra: Mama!

Feláll a székről… Hiszen még mindig szükségük van rám; Mama… Mama… Ráér pihenni…

Szeme az ágyak fagolyóira téved, melyeken egy csöpp megdermedt enyv ott maradt, mint valami megfagyott könny…

Két és fél szoba

Két és fél szobaMár sötétedett, palaszürkére fakult az ég, Mariska nénit mindig utolérte az este. Négyre végzett ugyan a munkájával, de akkor még Újpestre villamoskázott, ahol köménymagos kenyeret lehet kapni, sort kell állni érte, de megéri, Pista nagyot nyel, mielőtt lekanyarít belőle, és ezért a mohó nyelésért érdemes megtenni az utat, Rozi meg azt mondja: mintha te sütötted volna, anya! Aztán benéz Kucsiknéhoz, aki disznót ölt, más az íze az ő abált szalonnájának, füstölt oldalasának, mint amit hentesnél árulnak. Pista már a kapualjban megérzi a zamatos szagokat, meg sem várja, amíg felteríti az abroszt, kikapkodja a szatyrából a jóféléket. – Megint a világ végéről táplál minket! – Szemrehányóan akarja mondani, olyan „minek fárad, mama” hangon, de a tekintete meghazudtolja az igyekezetét, elégedettség fénylik benne.

Most is tele a szatyor mindenféle jóval, májat is hozott a vágóhídról, pirított májat csinál, megbolondítja hegyes zöldpaprikával. A kapuban megbotlik, hát ez mi?! Miféle batyut raktak ide? Lehajol, hogy odébb tegye, akkor látja, hogy egy kis kutya. Úgy fekszik, mint egy rongycsomó. Csukva a szeme, hiába vakargatja a nyakát, nem mozdul. Karjába fogja, magatehetetlen test súlyát érzi. Elájult, állapítja meg, s a konyhába viszi, ecetet szagoltat vele, gubancos szőre alatt csendesen dobogó szívét dörzsölgeti. Mire Pista belép, a kiskutya már pislog, remegve tápászkodik.

– Hol szedte fel ezt a kis dögöt?

Mariska néni ölébe veszi a kutyát, tejjel itatja.

– Szívtelenek a népek, kihajították szegényt az utcára. Biztos az ebadó miatt. Nincs ennek más baja, csak éhes. Attól ájult el.

– S most mit kezd vele?

– Itt tartom.

– Hol itt, nem mondaná meg?

Rozi is beleavatkozik. – Itt nincs helye, lásd be, mama. Így is restellem, hogy a konyhába szorulsz.

– Volna lelked utcára tenni? Majd csinálok neki egy kis vackot.

– Tudta a kutya, hol kell elájulnia – Rozi megtapogatja az anyja hátát, ez már félig beleegyezés. De azért még morog. – Pont egy kutya hiányzik nekünk. Frizsidert se tudunk benyomni a konyhába. A szobánk, mint egy bútorraktár. Egymás sarkára taposunk.

A kutya ott maradt. Mikor levitte sétálni, elbeszélgetett vele. – Jó gyerekek, csak a szájuk jár, ne hallgass rájuk. Ma Perjesékhez megyek takarítani. Kertjük is van, kiteszlek a kertbe, futkározhatsz a rigók után. Kapsz finom ebédet, annyit főzök, hogy neked is jusson. Holnap otthon maradsz. Lersch úr garzonban lakik. Neki is van kutyája, és két kutya nem fér el egy garzonban. Kormos lesz a neved. Olyan kormos pofád van. És a szemed is… mintha vasalószénből törtek volna le egy darabkát.

Máskor meg azt mondta neki: – Rozi a Chinoin gyárban dolgozik, technikus a kristályosító üzemben. Hogy tudjad. Pista, a vőm, préskezelő. Tisztességesen keresnek, már megvan a beugró a lakásra. Ha lesz lakás, kutyaházat építünk neked az udvarra. Enyém lesz a fél szoba. Mert két és fél szobás lakásra jelentkeztünk. Ne ugrálj, nem győzlek lábbal. A lábam öregedett meg legelőször. A sok cepekedés, hiába…

Esténként a vacsora gőze történeteket bontott ki belőlük. Egymás szavába vágva mesélték el, hogy telt el a nap. Pista eldicsekedett, hogy szalad a csikó alatta, a legvastagabb boríték az ő zsebében lapul. Ha megfeszülnek, se kapnak ilyen embert, mert gyorsaság, erő, állóképesség kell az ő munkájához, na meg tűrés, mondjuk ki kerek perec, nehéz elviselni az egyhangúságot, de ő bírja türelemmel, a keze már egymaga végzi a melót. Rozi álmodozó természet, a képzelete néha összemosódik a valósággal, ki kell szűrni a szavaiból, mi történt meg, s mi az, amit vágyfoszlányokból, álommaradékokból toldozgatott össze. Mariska néni Perjeséket emlegeti, Perjesné azt mondja, maga családtag nálunk, lelkem, ha festetni fogok, magára bízom az egész lakást, akkor jövök haza, ha már ragyog minden. Lersch úr meg csak az ő főztjét szereti, mamaíze van mindennek, mintha az anyja lépne ki a képkeretből, s biztatná: egyél, fiam.

Mariska néni nem tudja pontosan megfogalmazni, de valami olyasmit érez, amit a boldogsághoz hasonlít. Mosogatás közben is hallja a gyerekek hangját, s míg megveti az ágyat, Rozi dudorászása bújik a fülébe. Pista néha dörmög, hogy még mindig nincs meg a lakáskiutalás, majd jól odasóz nekik, ha soká húzzák, de aztán eloltja a mérgét egy stampedli szilvóriummal, lábához nyomja Kormos fejét, s ezzel a kutya meleggel a lábszárában olvassa az újságot. Ha moziba mennek, elmesélik neki, mit láttak, Rozi úgy mondja el, hogy Pista közbeszól: – Te, ez nem volt benne!

– Benne volt, csak nem mondták ki. Amikor a csaj ránézett a fiúra… úgy nézett rá, hogy én ebből mindent kiolvastam. Minek a sok duma.

Furcsa teremtés ez a Rozi, gondolja az anyja. Úgy beleéli magát a szereplők életébe, hogy könnyezve eszi a majoránnás kolbászt, és azt kérdi Pistától: – Ugye már nem szeretsz? Azért ölelgetsz, hogy ne vegyem észre, már régen elhagytál.

– Ez tényleg benne van a filmben – nevet Pista –, csak azt felejted el, hogy nem Floridában élünk, hanem a Tutaj utcában. S a ház, ahol lakunk, olyan, mintha púp nőtt volna ki az utca hátára.

– Ugyan már – legyint Mariska néni –, másnak ilyen sincs. Én egy mosókonyhában laktam az öregemmel három álló esztendeig. Papírral ragasztottuk be a falakat, könnyezett a fal, keresztülrítta a szép színes papírt. Mit akartok, príma hely ez, a vöcö is bent van a lakásban, nem kell újságpapírt teríteni a fejemre, ha rám jön a szaladhatnék.

– Kertes házat akarok aranyesővel, jázminbokorral – mondta Rozi. Kis szünet után hozzátette: – galagonyával.

– Miféle az a galagonya?

– Olvastam valahol. Olyan szépen hangzik, mintha harangoznának: gala-lala-gonya-lola…

– Ilyen bolond lányt sózott rám? – Pista szája szélesre húzódott, nagy, erős fogain mosoly csillant.

– Nem is olvastam. Belestem egy kerítésen, ott láttam galagonyát. Mintha szitakötők ringatóztak volna az ágon.

– Aztán felébredtél. – Mariska néni döcögve nevet. – Majd én hozok palántákat egy komámtól. Teljes violája van, rozmaringja, a menyasszonyi csokrodat is tőle vettem. Tátva maradt a násznép szája, amikor meglátta a csokrétádat. Na, elteszem magam holnapra. Nagymosást csinálok Perjeséknél. Nem állom a mosógépet. Nincs az a mosógép, amely úgy mossa ki a ruhát, mint én. Fehér is a ruha, mint a hópehely.

– Inkább nyomjon meg egy gombot, és lógassa a lábát, másra tartogassa az erejét. Már félretettem a pénzt mosógépre, centrifugára. Ott fog állni a fürdőszobában.

– Csempés fürdőszobánk lesz, üvegpolccal. Két lámpa benne, egy a tükörnél, egy meg a plafonon, a mosógép ráér. Rekamié kellene.

– Én ágyat veszek magamnak, matracos ágyat. Csillagokból horgolok ágytakarót, aranysárga klottal kibélelem.

Pista papírt vesz elő, kockákat rajzol belé. – Ez itt az előszoba, ebből nyílik a nagyszoba.

Mariska néni ezzel az elégedett dünnyögéssel aludt el, melyet át-átszőtt Rozi egytagú ujjongása. Mintha Kormos is részt vett volna a tervezgetésben, ölbe ugrott, nedves orrát a papírra nyomta.

Pénteket szerencsés napnak tartotta az öregasszony. Pénteken utalták be Hajdúszoboszlóra a reumájával, pénteken kapott száz forintot Lersch úrtól, mert megtalálta a liftben a tömött pénztárcáját, pénteken lett gyűrűs menyasszony, haj, de rég volt!, és most is pénteken állított be Rozi azzal, hogy két gyerekre szerződött, most már biztos a lakás, ősszel beköltözhetnek. Kerek kis hasára szorította a tenyerét. – Jól kidüllesztettem, hadd higgyék, hogy már úgy vagyok.

Együtt mentek megnézni az épülő házat. Téglakupacok, malterosládák között botorkáltak, reménykedésük helyére tette a szanaszét heverő anyagot, megnövesztette a félig felhúzott falakat. Pista bort vitt a kőműveseknek, Mariska néni levakarta a habarcsfoltokat a kabátjukról, sajnálta, hogy csak ennyit tud tenni értük.

– Ettől a lakástól estem én teherbe – súgta Rozi, és sikkanva nevetett.

Mostanában Mariska néni arra figyelt fel, hogy összebújva susognak, s jöttére elalszik a susogás, mint mikor huzat éri a gyertya lángját. Mondta is Kormosnak: – Ezek valami meglepetést főznek ki. Én is meglepem őket, egy kuktával.

– Elsején átadják a lakást – jelentette ki Pista, és Rozira nézett nógatva, sürgetve. Rozi a cipője orrát vizsgálta figyelmesen. – Megvettük a bútort részletre. – Nem ezt akarta mondani, látszott rajta.

– Én is kihajítom ezt az összecsukható ágyat. Csikorog a sodrony alattam, a matrac meg lapos, minden csontomat érzem.

– Sose panaszkodtál. Ha egy szót szólsz… – Rozi közelebb lépett hozzá, bedugdosott egy kiálló hajtűt a kontyába, mely kicsi és szürke volt, mint egy fokhagyma. – Mamikám…

– Mi kell már megint? Mit intézzek el, amire te nem érsz rá?

– Te csak pihenj. Rád fér. Ne főzz nekünk vacsorát, hideget eszünk.

– A hideg többe kerül. Mi az nekem, összeütni a vacsorát?

– Itt a papucsod, bújj bele.

Mióta Rozi a gyerekre készül, gondosabb, szelídebb, húz át az anya fején. Azelőtt eszébe se jutott a papucsáért szaladni. Még hogy pihenjen! Most jön csak az igazi munka. Hurcolkodás, rendezkedés, aztán a gyerek. Azzal is ő fog bajmolódni. A szobájában áll majd a kiságy, hogy fel ne verje a sírás a szülőket. Abból a buckás-gödrös udvarból eltakarítja a szemetet, beülteti fűmaggal, szép sűrű füvön szunyókálnak majd Kormossal. Jó helyre tette magát az a büdös kiskutya.

– Mama, ugye, neked van spórolt pénzed? – Rozi mosolyogni próbált, de a mosoly megbillent az arcán, tétovázó, zavart vonássá merevedett.

– Hát élére raktam a garast. Mire költöttem volna? Az idejét sem tudom, mikor voltam moziban. A télikabátom tizenöt éves, még tizenöt évig kitart. Ha szükségetek van pénzre… tudom én, többe kerül a lakás… menet közben sül ki, hogy minden drágul. Mennyi kellene?

– Semennyi. Arra gondoltunk – Rozi elakad, ujjával gyürködi a szája szélét.

– Arra – folytatja Pista –, hogy vegyen ki albérleti szobát. – Rágyújt, mélyen leszívja a füstöt.

– Hogy én?… Már kinéztem magamnak egy hintaszéket. Meg ágyat a Mester utcai asztalosnál. Albérlet… – Forgatja a szót a szájában, mint egy rágós falatot, amit sehogy sem tud lenyelni.

– Nem férünk el az új lakásban – mondja olyan hangon Rozi, mintha ellenkezne valakivel.

– Szoba-konyhában elfértünk.

– Értsd meg, mamikám… másképp szeretnénk élni. Lesz egy hálónk, ebédlőnk. Meghívjuk a haverokat. Ebbe az ócska lyukba egy kutyát se hívhattunk. Jaj, a kutya! Kormost sem tarthatjuk meg, szétrágná a szőnyeget, az új huzatokat.

Mariska néni tudatába most hatol be, amit hall. –Vénségemre idegeneknél húzzam meg magam! Ki fogad be kutyástul? Mért mennék el? Ez nem a te fejed, Rozi. Nem te fundáltad ki. Az a kis szoba nekem elég. Cserépkályhát rakattam nektek. Kitaníttattalak. Külön németórára jártál. – Az izgalom beleás az arcába, árkot húz a szeme alá. Mellére szorítja a tenyerét, hogy ki ne ugorjon a szíve. – Van képetek… azért gürcöltem, hogy egyedül maradjak, mint egy kivert kutya? Ebadót sem kell értem fizetni.

– Ne így, mama, maga okos asszony. A kis szoba a gyereknek kell. S még egy gyerek van betervezve. – Pista lógázó léptekkel rója a konyhát, le-fel, le-fel, beleütve könyökét az asztal sarkába, odébb lökve a sámerlit. – Azt akarjuk, hogy kényelmesen éljen. S mi is kissé kinyújtózzunk.

– Felmértük a kis szobát. Gyerekágy, járóka, hová tegyük az ágyadat? Hol csúszkáljon az a szegény kis srác, ha majd csúszkálni fog? Neked is jobb, ha senki se zavar. Magadra zárod az ajtót, azt csinálod, amihez kedved van. Minden héten elugrunk hozzád. Vasárnaponként nálunk ebédelsz. – Rozi Pista arcát fürkészte, az bólintott.

– A lakásavatáson maga ül a főhelyen. Kormos egy hétre való csontot kap.

– Lakásavatás! A lakásból meg ki vagyok zárva! Mit mondjak Perjeséknek… hogy kitett a lányom, alászolgája!? Komfortos lakásban nem férek el… A sírban majd elférek… Leshetitek, hogy beteszem a lábamat abba a lakásba…

A lakásavatásra mégis elment. „Nem hagyhatom szégyenben őket.” Az asztalfőn ült, kávébarna ruhában, amit harmincszázalékos árleszállításkor vásárolt, pezsgőt ittak az egészségére, ő is ivott egy pohárral. Utána hazament. Egy macskaköves udvar mélyén talált magának szobát, a nap bekormozva ért oda.

Rozi cédulát húzott ki a zsebéből, arról olvasta le a címét. Az anyja már aludt. Rozi lábujjhegyen az ágyhoz lépett. Ez mama?! Aki olyan elevenné tette a házat? Sürgött-forgott, mesélt, pörölt a lábasokkal, a bögrékkel, zümmögő zaj kísérte minden mozdulatát. Az otthon bizalmas nesze. Így, csukott szemmel szánalmas, az álma cselédálom. Cselédálom horkolással, nyögdécseléssel, lidércnyomással és ráncokkal, melyek szétterültek a védtelen arcon, mindazokkal a sóhajokkal, melyekben a test csak öntudatlanul oldódhat fel.

Megérintette a karját, hogy felköltse, azt mondja neki… Mit mondhat?… összeszűkült a torka. A kombinált szekrény elfoglalja a falat, üveglapos, hosszú asztal, párnázott székekkel. A másik szobában két rekamié, akkora tükör, térdig láthatja magát benne az ember. A gyerek már rugdalózik a hasában, odakint is hely kell neki, hogy rugdalózhasson. Miért strapálod magad agyon, anya? Ezt mondja?

Kormos kibújt az ágy alól, dühös vakkantásba kezdett, a cipőjéhez kapott.

Anya felnyitotta a szemét. – Csitt, Kormos! Elhallgass! – és szusszanásnyi nyögéssel: – Nem ismert meg téged, Rozi!