TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Merk tovább haladt az erdei ösvényen, miközben az árnyékok már egyre nagyobbra nyúltak a Fehérerdőben. A mai kirándulás már jónak számított neki, hisz a halott rablóknak nem sikerült rajta fogást találniuk. Az incidens óta eltelt időben megpróbálta kitisztítani a gondolatait, így nem állt meg pihenni, fáradhatatlanul rótta az utat. Megpróbált volna visszajutni lelkének arra a nyugodt szegletére ahonnan elindult. Nem volt könnyű útja. A lábai egyre nehezebben vitték, és kétkedett abban, hogy megtalálja-e Ur Tornyát, hogy új életet kezdjen Figyelőként. Folyton pásztázta a látóhatárt, hátha megpillantja a tornyot a fák között. De eddig nem járt sikerrel.
Ez az út egyre inkább egy olyan zarándoklatra kezdett hasonlítani, amely soha nem ér véget. Ur Tornya sokkal távol
