A Sárkányok Felemelkedés (Királyok És Varázslók – Első Könyv)

ELSŐ FEJEZET Kyra a füves domb tetején állt, csizmája alatt ropogott a fagyos talaj, míg a hópelyhek lustán kavarogtak körülötte. Megpróbált, a harapós hideget figyelmen kívül hagyva, célozni az íjával. Hunyorított, majd kizárta a világot. Nem hallotta már sem a szélvihart, sem a holló károgását, egyedül arra a vékony nyírfára koncentrált, ami a lilába hajló fenyők között fénylett negyvenyardnyira. Innen se a bátyjai se az apja emberei nem tudták volna eltalálni és ez még eltökéltebbé tette. A legfiatalabb akart lenni az egész csapatból, az egyetlen nő, aki képes rá, akinek sikerül a lövés… Sosem tudott beilleszkedni igazán. Egy része, természetesen, szerette volna, ha olyan tud lenni, mint amilyennek látni akarják – de hogy más lányokkal töltse az időt, és a házimunkával bajlódjon… Nem az ő világa volt. Az apja lányaként egy harcos lelkével bírt és nem akarta az életét elkényelmesedve a várfalak között leélni. Tudta, hogy az apja szereti, de sosem úgy tekintett rá, ahogy azt Kyra remélte hiába volt jobb lövész, mint a férfiak többsége. Pedig még apja legjelesebb céllövőjét is legyőzte, és bármit megtett volna, hogy bebizonyítsa, közéjük tartozik. A lány leginkább a Volis síkságon szeretett gyakorolni, távol az erődtől, távol mindentől. Itt volt a kedvenc helye, a fennsík tetején, messze az erőd kőfalaitól. Szép, keskeny, nehezen eltalálható fák nőttek a fennsík lábánál, nyilainak puffanása visszhangzott a falu felett, amikor gyakorolt. Egy fa sem volt biztonságban tőle, a legtöbb már magán viselte a nyílvesszők okozta sebeket. Apja íjászai a mezőkön szaladgáló egereket nézték ki célpontnak, viszont mikor ezzel Kyra is megpróbálkozott, szinte belebetegedett. Nem bírt élő céltáblát használni, hiába lett volna gyerekjáték számára az apró egerek lenyilazása. Értelmetlennek tartotta, hogy egy élőlény mindenféle cél nélkül pusztuljon el. Elhatározta, nem fog eleven áldozatra lőni, hacsaknem valami veszélyes lény támadja, mint például egy farkasdenevér. Egy éjszaka ezek a rémséges teremtmények túl közel merészkedtek apja várához és Kyra nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért lelőtte őket. Főleg mivel az öccsét, Aidant, is megharapták és egy fél holdtöltéig beteggé tették őt. A farkasdenevérek voltak a leggyorsabb élőlények, és Kyra tudta, ha képes eltalálni akárcsak egyet is, főképp éjjel, akkor bármit el tud. Egy egész éjszakát lövöldözéssel töltött, és napkeltekor izgatottan figyelte, hogy farkasdenevérek takarják be a földet, és a nyilai tüskeként állnak ki belőlük. A falusiak ámultak, csodálták fiatal úrnőjüket és hálásak voltak neki, amiért megtizedelte a szörnyeket. Kyra kényszerítette magát, hogy a lövésre koncentráljon. Lelki szemei előtt lepergett az egész mozdulatsor. Látta magát, ahogy felemeli az íjat, odahelyezi az álla alá és hezitálás nélkül lő. Tudta, az igazi lövés megtörténik, mielőtt még elengedné a nyilat. Tizennégy éves kora ellenére sok íjászt látott már, akik habozva húzták hátra az íjat, és már akkor tudta, hogy a lövésük nem fog célt érni. Vett egy mély lélegzetet aztán egyetlen mozdulattal felemelte az íjat, megfeszítette, és már lőtt is. Nem volt szükség rá, hogy megnézze vajon eltalálta-e a fát. Egy pillanattal később halotta a puffanást, de addigra már másfelé nézett, új célpont után kutatva. Halk morgást hallatszott a lábánál. Lepillantott Leora, a farkasára, aki mindig a lábnyomában járt. A felnőtt állat a derekáig ért és fajtája kiváló példányai közé tartozott. Mindig védelmezte Kyrát, ahogy a lány is megóvta őt, ha szükség úgy kívánta. Kettősük elválaszthatatlan páros alkotott, az emberek megszokták már kettőjük látványát. Sehová sem tudott menni Leo nélkül, a farkas mindig mellette loholt, csak akkor tűnt el, ha mókus vagy nyúl keresztezte útjukat, igaz akkor órákra képes volt elcsámborogni. - Nem felejtettelek el fiú - mormolta Kyra a zsebébe nyúlva, ahonnan előhúzta az aznapi lakomából maradt csontot. Leo kikapta a kezéből és a csonttal a szájában boldogan ügetett mellette, ahogy elindultak. Séta közben látszott Kyra lehelete. Íját átvetette a vállán, majd kezét lehelte, hiszen teljesen átfagytak az ujjai. Átvágott a széles, lapos fennsíkon és körbenézett. Innen belátta az egész vidéket. A környéket Volis gördülő hegyei keretezték, melyek általában zöldnek tűntek a rengeteg fától, de most mindent belepett a hó. Az Escalon Királyság északkeleti csücskében elterülő vidék az apja birtoka volt. Innen felülről jól szemügyre lehetett venni az erődöt, a falusiak és a harcosok jövés-menését. Szerette tanulmányozni az ősi falakat, a bástyák és tornyok formáit. A vár magasan a környék fölé magasodott, sok épülete a négyemeletnyi magasságot is meghaladta, és bástyák foglalták keretbe a falakat. A távolabbi felén egy kör alakú torony állt, a nép számára épült kápolna, azonban Kyra számára mást jelentett. Olyan hely volt a falakon belül, ahová felmászhatott, és egyedül csodálhatta a környéket. A kőkomplexumot egy mocsár vette körbe, egyedül egy nyílegyenes út és egy kőhíd szakította meg az ingoványt. A mocsár körül újabb töltések, hegyek és falak következtek, ideális, jól védhető, lakhelyet biztosítva a régi Király legfontosabb lovagjának – az apjának. Volis volt az utolsó erődítmény a Lángok előtt, csupán néhány napi lovaglásra Androstól, Escalon fővárosától. Az erőd számos nagyszerű harcosnak nyújtott otthont a Király csapatából, ugyanakkor egyfajta menedékként is szolgált a parasztok és földművesek százainak, akik a falak körül éltek a védelem reményében. Kyra tucatnyi agyag kunyhót látott a hegyek között megbújva, a vár külterületén. A kéményekből füst szállt fel, a földművesek sietve készültek a hidegre, és az éjszakai fesztiválra. Az a tény, hogy a falusiak a falakon kívül laktak és mégis biztonságban érezték magukat, egyedül az apja tekintélyéből fakadt. A biztonságot egy egyszerű kürt szavatolta. Ha megszólalt, mindenki összegyűlt. Lenézve a felvonóhídra rengeteg embert látott – földműveseket, susztereket, henteseket, kovácsokat és természetesen harcosokat – akik ki-, bejárkáltak az erődbe. A falakon belül nem csak éltek és gyakorlatoztak az emberek, de a vár kövezett főtere volt a kereskedők találkozóhelye is. Mindennap felállították a standjaikat, eladták áruikat, kereskedtek az elejtett vadakkal, egzotikus ruhákkal, fűszerekkel, vagy messze földről származó édességekkel. A vár udvarán mindig valami egzotikus illat terjengett. Kyra órákig tudott bóklászni és ismerkedni az illatokkal… A sülő hús, egy egzotikus tea… A vásár megannyi felfedeznivalót kínált. A falakon túl, a távolban, a szívének oly kedves kör alakú gyakorlótér terült el, a Harcosok Kapuja, amit alacsony kőfal vett körül. Kyra állandó izgalommal figyelte, amint a katonák egyenes sorokba fejlődnek lovaik hátán és megpróbálják eltalálni lándzsáikkal a célt, a fákra függesztett pajzsokat, vagy karddal gyakorlatozva küzdenek a nyílt tér közepén. Sóvárogva gondolt rájuk, hisz velük szeretett volna gyakorolni… Kyra hirtelen egy hangra lett figyelmes, amely olyan ismerős volt számára, mint a sajátja, és a kapu irányából hallatszott. Rögtön megfordult, várt és figyelt. Felbolydult a tömeg. A főúton nyüzsgés támadt, aminek a közepén felfedezte öccsét, Aidant, a két bátyjával, Brandonnal és Braxtonnal, az oldalán. Kyra feszülten figyelt. Szorongást érzett öccse hangjában és két bátyja felbukkanása sem ígért sok jót. Hunyorítva figyelte őket és hasonló haragot érzett magában, mint amikor az íját szokta megfeszíteni. Aidan kettejük között jött, egy-egy karját két oldalról fogták és vitték az erődből kifelé. Mindketten egy fejjel magasabbak voltak nála. Aidan alacsony termetű, bár korához képest épp megfelelő magas volt, hisz még csak a tízedik születésnapját töltötte. Vele szemben két bátyja már tizenhét és tizennyolc is elmúlt. Le se tagadhatták, hogy testvérek. A barna hajuk, és az arcuk formája hasonlatossá tette őket egymáshoz, de mégis sok mindenben különböztek. Aidan vékony, érzékeny fiú benyomását keltette, különösen sebezhetőnek tűnt bátyjai gyűrűjében. A két fivérnek hasonló testfelépítése volt: erős állkapocs, széles váll, sötétbarna szem és hullámos, barna haj. Braxton és Brandon felnyírva hordta a sajátját, míg Aidannek a szemébe lógott gondozatlanul. Kyra kilógott közülük a sorból. Neki világosszőke haja és szürke szemei voltak. Vékony testalkattal és sápadt arccal. Szőtt harisnyájában, gyapjú tunikájában és köpenyében magasnak tűnt korához képest. Magas homloka és kis orra olyan szembetűnő volt, hogy gyakran többször is megbámulták az emberek. Különösen most, hogy elérkezett a tizenötödik születésnapja, kezdte észrevenni a rajta felejtett pillantásokat. Feszengett tőlük, hisz nem szerette felhívni magára a figyelmet és nem is gondolta magáról, hogy különösebben szép lenne. A kinézetével sosem törődött, egyedül az edzés, vitézségének és bátorságának bebizonyítása kötötte le a figyelmét. Természetben sokkal jobban hasonított az apjára, mint a bátyjai. Mindig kereste a tükörben, hogy apja tekintetéből mennyi van meg benne, de mégis, bármennyire is meresztgette a szemét, nem sok mindent talált. - Azt mondtam, engedjetek el! – kiabálta Aidan, hangja tisztán elhallatszott Kyráig. Mindenkinél jobban szerette az öccsét és összerándult a gyomra az idegességtől, ahogy figyelte őket. Miután édesanyjuk korán kényszerült elhagyni őket, a lány úgy érezte, gondoskodnia kell Aidanről helyette is. Úgy figyelte a hármast, mint egy prédára leső oroszlán. Mellette Leo is vicsorgott, a szőr felborzolódott a hátán. A farkasnak se tetszett jobban a jelenet, mint a gazdájának. Brandon és Braxton durván vonszolták végig öccsüket az úton, egyre távolabb kerülve az erődtől. Megpróbáltak egy lándzsát a kezébe adni, ami szemmel láthatóan túl nagy volt neki. Aidan mindig is könnyű célpontot szolgáltatott a fivéreinek és ők ezt gyakran ki is használták. Erősek voltak és valamilyen szinten bátrak is, de inkább hősködtek, mintsem valódi képességeiket fitogtatták volna. Gyakran keveredtek olyan bajba, amiből aztán nem tudtak maguktól kimászni. Idegesítőek voltak… Kyra némi szemlélődés után felismerte, hogy mi zajlik odalent: Brandon és Braxton magukkal cipelik Aidant vadászni. Észrevette a boros iszákot egyikük kezében és rájött, hogy két fivére már igencsak kapatos. Felháborodottan sóhajtott és feléjük iramodott. Nem elég, hogy meg akarnak ölni egy ártatlan állatot, de még magukkal is hurcolják öccsüket. A lány ösztönei működésbe léptek és akcióba lendült: lefutott, hogy szembeszálljon velük, Leo szorosan követte őt. - Elégi idős vagy már - mondta Brandon Aidannek, miközben megállás nélkül taszigálták tovább. - Itt az ideje, hogy végre férfivá válj - tette hozzá Braxton. Lefelé rohanva a dombon, Kyra tudta, nem kell sok, hogy utolérje őket. Lefutott az útról Leoval a nyomában, majd közvetlenül előttük állt meg erősen zihálva, de elzárva az útjukat. A bátyjai megtorpantak és meredten néztek rá, míg Aidan arca hirtelen bizakodóvá vált. - Eltévedtél? - vetette oda Braxton türelmetlenül. - Elzárod az utunkat. – szól Brandon elutasító hangon. - Menj vissza a nyilaidhoz meg a pálcikáidhoz. Mindkettő gúnyos kacajban tört ki, míg ő a homlokát ráncolva előrelépett, miközben Leo morogni kezdett. Fivérei idegesen összenéztek. - Vidd innen azt a bestiát - követelte Braxton, próbálva némi bátorságot erőltetni a hangjába, de közben szorosabban markolta a lándzsáját. - Hova akarjátok vinni Aidant? – kérdezte komolyan, bátran szembenézve velük. Figyelmen kívül hagyta, hogy bátyja láthatóan félt a farkastól. Hirtelen elcsendesedtek, és az arcuk meredtté vált. - Oda visszük, ahová csak akarjuk – felelte Brandon hűvösen. - Eljön velünk vadászni és megtanul végre férfiként viselkedni – jelentette ki Braxton, kissé gúnyosan, megnyomva a férfi szót, hogy a sértés biztosan célba találjon. Látva Aidan riadt tekintetét, Kyra nem tágított. - Még túl fiatal – kötekedett tovább, mire Brandon összevonta a szemöldökét. - És mégis ki szerint? - Én mondom! - Talán te vagy az anyja? - kérdezte Braxton gúnyosan. A lány hirtelen eltelt haraggal, azt kívánva, bárcsak tényleg itt lenne az anyjuk és hallaná ezt. - Annyira csak, mint ahogy te az apja – vágott vissza. Ott álltak a feszült csendben, mikor Kyra ránézett Aidanre, aki rémült szemekkel nézett vissza rá. - Aidan - kezdte Kyra nyugodtan - ez az, amit csinálni szeretnél? A fiú szégyenkezve nézett a föld felé. Csöndesen állt ott, kerülve nővére pillantását és Kyra tudta, túlságosan fél ahhoz, hogy kiálljon magáért és ellentmondjon két bátyjának. - Tessék, hallhattad – vont vállat Braxton. - Nem ellenkezik. Kyra ott állt, égő haraggal, azt kívánva, bárcsak megszólalna az öccse, de nem akarta kényszeríteni. - Nem tanácsos elvinni vadászni. - Kyra megpróbálva a józan eszükre hatni. - Vihar közeleg. Hamarosan sötétedik és az erdő számos veszélyt rejt. Ha mindenképp meg akarjátok tanítani vadászni, vigyétek akkor, mikor már idősebb lesz, vagy legalább az idő megfelelő. Bosszúsan néztek vissza rá. - Mit tudsz te egyáltalán a vadászatról? - kérdezte Braxton - Mit ejtettél már el a fáidon kívül? - Megharapott bármelyikük is utána? – kontrázott Brandon. Mindketten nevetésben törtek ki, míg Kyra bosszúsan figyelte őket, találgatva mit tehetne. Ha Aidan nem szólal meg, nem fog tudni segíteni rajta… - Túl sokat aggódsz húgunk - közölte végül Brandon. - Semmi sem fog történni Aidannel, vigyázunk rá. Csak keményebbé akarjuk kicsit tenni, nem pedig megölni. Tényleg azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki törődik vele? - Apánk is törődik vele - mondta Braxton. – Talán csalódást akarsz okozni neki? Kyra hirtelen a válluk felett elnézve, az toronyban megpillantotta az apjukat, aki a nyitott ablakból figyelte őket. Különösen nagy csalódottságot érzett, hogy nem állította le ezt az egészet. Megpróbáltak elindulni, azonban Kyra egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Meg akarták lökni, de ekkor Leo morogva állt közéjük és jobbnak látták, ha visszalépnek. - Aidan, még nem késő – sóhajtotta. - Nem kell ezt csinálnod. Vissza akarsz jönni velem az erődbe? Vizslatva figyelte öccse kínban forgó szemeit. Hosszú csend telepedett a tájra, csak a szél süvítése és a hópelyhek halk suhogása hallatszott. Hosszas feszengés után végül megszólalt a fiú. - Vadászni akarok - motyogta alig hallhatón. A két fivér ezt hallva határozottan félretolta Kyrát. Megragadták Aidant, a lányt pedig félrelökték és továbbindultak. Húguk figyelte, ahogy az erdő felé tartanak és egyre nagyobb keserűséget érzett a gyomrában. Visszafordult az erőd felé, felnézett a toronyba, de az apját már nem látta ott. Addig nézte a három testvérét, míg azok el nem tűntek a kavargó hóesésben, a Tövis Erdő szélén. Végtelen szomorúságot érzett, hiszen elrángathatta volna Aidant, de nem akarta őt megszégyeníteni. Tudta, hogy el kellene engednie mégsem bírta tétlenül figyelni ezt az egészet. Valami legbelül nem engedte, hogy megtegye. Szinte érezte a veszélyt és egyébként is, ma, a Téli Hold estéjén, minden sokkal veszélyesebb volt. Nem bízott a fivéreiben. Bár gondolta, hogy nem akarják bántani Aidant, de mindketten felelőtlenek és durvák, és ami a legrosszabb túlságosan is magabiztosan viselkedtek… Kyra nem tudott tovább várni. Ha az apja nem cselekszik, akkor majd ő fog. Elég idős már, nincs szüksége engedélyre senkitől. Futásnak eredt Leoval az oldalán, végig az országúton egyenesen a Tövis Erdőbe.