– Miket beszélsz! Még hogy fontosak-e? – kiáltott fel Szergej Ivanovics, akinek elevenébe vágott, hogy ami őt foglalkoztatja, azt az öccse nem tartja fontosnak, s hogy jóformán oda se figyel rá.
– Énnekem nem tűnnek fontosnak, engem nem kötnek le, mit csináljak?… – felelte Levin, aki mostanára már ki tudta venni, hogy amit lát, az tényleg az intéző, és hogy az intéző szemlátomást abbahagyatta a parasztokkal a szántást. A parasztok oldalukra döntötték az ekéket. „Létezik, hogy végeztek a szántással?” – csodálkozott.
– De hallgass csak ide – mondta a bátyja, ráncokba vonva szép, okos arcát –, mindennek van határa. Szép, szép, ha csodabogár az ember, meg őszinte, és nem szereti a hamisságot… ezzel tisztában vagyok; de amit te mondasz, annak vagy nincs semmi értelme, vagy nagyon csúnya értel
