– Elég a locsogásból! Hol a levél?
– Tényleg elfelejtettem. Vagy csak álmodtam volna? Várjál, várjál! Most mit mérgelődsz? Ha te is megittál volna négy üveggel, mint mi tegnap koponyánként, azt is elfelejtenéd, hol a fejed. Várj, mindjárt eszembe jut!
Petrickij bement a válaszfal mögé, és lefeküdt az ágyra.
– Várj! Én itt feküdtem, ő meg ott állt. Igen-igen-igen-igen… Megvan! – Azzal kirántotta a levelet a matrac alól, ahová eldugta.
Vronszkij átvette a levelet és a bátyja céduláját. Az volt, amire számított – levél az anyjától, amelyben szemére hányja, hogy nem ment el hozzá, meg egy cédula a bátyjától, hogy beszélniük kell. Vronszkij tudta, hogy mindkettő ugyanarra vonatkozik. „Mi közük hozzá?” – gondolta, azzal összegyűrte a leveleket, és bedugta a kabátja gombjai közé, hogy majd az
