Levin úgy érezte, Nyikolaj bátyja a lelke mélyén, a lelke legmélyén életének minden gyalázatossága ellenére semmivel sem rosszabb azoknál, akik megvetik. Nem az ő bűne, hogy fékezhetetlen természettel és zaklatott elmével született. Nyikolaj mindig jó akart lenni. „Mindent elébe fogok tárni, kényszeríteni fogom, hogy ő is tárjon elém mindent, és megmutatom neki, hogy szeretem, ezért megértem őt” – döntötte el Levin, amikor tizenegy óra felé odaért a szállodához, amely most Nyikolaj lakcíme volt.
– 12-es és 13-as, az emeleten – felelte kérdésére a portás.
– Itthon van?
– Alighanem.
A 12-es ajtaja félig nyitva volt, s a fénysávban rossz, gyenge dohány füstje áradt ki, Levin számára ismeretlen hang hallatszott, de rögtön tudta, hogy a bátyja otthon van: meghallotta a köhécselését.
Amikor
