Átment egy kis szalonba, s a mélyén leroskadt egy fotelbe. Ruhájának légies szoknyarésze felhőként lebegte körül karcsú termetét; egyik csupasz, vékony, zsenge gyermeki karja erőtlenül lelógva beleveszett a szoknya redőibe, a másikkal a legyezőt rázogatta gyors, rövid mozdulatokkal égő arca előtt. De bármennyire hasonlított is egy pillangóra, amely épp csak leszállt egy fűszálra, s máris felröppenésre tárja szivárványszín szárnyait, szörnyű kétségbeesés préselte össze a szívét.
„Lehet, hogy tévedek, és mégsem így volt?”
És újból maga előtt látta mindazt, ami történt.
– Kitty, mi van veled? – kérdezte Nordston grófné, aki nesztelen léptekkel odament hozzá a puha szőnyegen. – Nem értem.
Kitty alsó ajka megrándult; gyorsan felállt.
– Kitty, nem táncolod a mazurkát?
– Nem, nem – felelte
