Kitty naponta találkozott Annával, szinte szerelmes volt belé, és feltétlenül lilában képzelte el. Most azonban, hogy feketében látta, ráébredt, hogy nem értette meg teljesen a szépségét. Újnak, váratlannak találta. Most már értette, hogy Anna semmiképpen sem vehetett volna lilát, egész szépsége éppen abban áll, hogy mintha kiválna a toalettjéből, a toalettet nem is lehet észrevenni rajta. Ezt a csupa csipke fekete ruhát sem lehetett észrevenni; csak keret volt, csak őt lehetett látni benne, egyszerűen, természetesen, elegánsan, ugyanakkor vidáman és élénken is.
Rendkívül egyenes tartással állt, mint mindig, s amikor Kitty odaért a csoporthoz, éppen a házigazdával beszélgetett, kissé felé fordítva a fejét.
– Nem, én nem vetek rá követ – válaszolta valamire –, de nem is értem – folytatta
