– Egyet mondhatok – kezdte Anna –, a húga vagyok, ismerem a jellemét, a képességét, hogy mindent, mindent elfelejtsen (elhúzta a tenyerét a homloka előtt), hogy belevesszen a mámorba, de utána a bűnbánatba is. El sem tudja hinni, fel sem tudja fogni, hogyan csinálhatta azt, amit csinált.
– Dehogynem fogja fel, dehogynem! – szólt közbe Dolly. – És én… rólam elfeledkezel… nekem talán könnyebb?
– Várj csak! Amikor ő beszélt róla, bevallom, nem teljesen éreztem át a te helyzeted egész borzalmát. Csak őt láttam, azt, hogy a család szétzilálódott, sajnáltam őt, de most, hogy veled is beszéltem, nőként már másképp látom; látom a szenvedésedet, és el sem tudom mondani, mennyire szánlak! Dolly, lelkecském, most már teljes mértékben értem a szenvedésedet, csak egyvalamit nem tudok: nem tudom… nem
