Anna Karenyina

Fejezet 21

A házasság lehetősége soha fel sem merült benne. Nemcsak hogy nem szerette a családi életet, hanem a családban, s főleg a férjben, a maga agglegényvilágának szemlélete szerint, csakis valami idegent, ellenségeset és főleg nevetségeset tudott látni. Mégis, noha sejtelme sem lehetett róla, miről beszélgettek a lány szülei aznap este, amikor eljött Scserbackijéktól, megérezte, hogy az a titkos lelki kapcsolat, amely Kittyhez fűzi, úgy elmélyült, hogy muszáj tennie valamit. De hogy mit tehetne, mit kellene tennie, azt el sem tudta képzelni.

„Ami a legelbűvölőbb – gondolta Scserbackijéktól elmenőben, s mint mindig, eltelve a tisztaság és frissesség érzésével, ami talán annak volt a következménye, hogy egész este nem dohányzott, továbbá egy új érzéssel is, a meghatódással, hogy a lány szereti őt –, ami a legelbűvölőbb, az az, hogy semmi különöset nem mondtunk, mégis úgy megértettük egymást a pillantások és hanglejtések e láthatatlan beszélgetése során, hogy ma minden eddiginél világosabban elmondta nekem, hogy szeret. És milyen kedvesen, egyszerűen és, ami a legfőbb, bizakodón! Magamat is jobbnak, tisztábbnak érzem tőle. Érzem, hogy van szívem, s hogy sok jó van bennem. Az a drága, szerelmes szempár! Amikor azt mondta: és nagyon…”

„És akkor mi van? Semmi. Nekem is jó, neki is jó.” És azon kezdett töprengeni, hol fejezze be az estét.

Gondolatban végigvette a helyeket, ahová elmehetne. „A klub? Egy parti bésique, pezsgőzés Ignatovval? Nem, oda nem. A Château des Fleurs, ahol megtalálom Oblonszkijt, kuplettek, kánkán? Nem, abból elegem van. Éppen azért szeretem Scserbackijékat, mert náluk én is jobbá válok. Hazamegyek.” Felment egyenesen a szobájába a Dusseaux-ban, vacsorát rendelt, utána levetkőzött, és alig tette a párnára a fejét, mély és nyugodt álomba merült, mint mindig.

17

Másnap délelőtt tizenegykor Vronszkij a Pétervári pályaudvarhoz hajtatott az anyja elé, és az első arc, amelyet a főbejárat nagy lépcsőjén megpillantott, Oblonszkijé volt, aki a húgát várta ugyanezzel a vonattal.

– Á! Kegyelmes uram! – kiáltott fel Oblonszkij. – Ki elé jöttél?

– Anyácskám elé – mosolygott Vronszkij, mint mindenki, aki Oblonszkijt meglátta, kezet rázott vele, és együtt mentek fel a lépcsőn. – Most jön vissza Pétervárról.

– Éjjel kettőig vártalak. Hová mentél Scserbackijéktól?

– Haza – felelte Vronszkij. – Bevallom, olyan jól éreztem magam Scserbackijék estje után, hogy sehová sem volt kedvem elmenni.

– Billogából megismerni a tam-tam-tam paripát, szeméből is megismerni a szerelmes daliát – szavalta Sztyepan Arkagyjics éppen úgy, mint korábban Levinnek.

Vronszkij mosolygott, mint aki nem is tagadja a dolgot, de rögtön témát váltott.

– És te ki elé jöttél? – kérdezte.

– Én? Egy szép nő elé – mondta Oblonszkij.

– No lám!

– Honni soit qui mal y pense!{17} A húgomat, Annát várom.

– Á, Karenyinát? – kérdezte Vronszkij.

– Ismered, gondolom.

– Azt hiszem, igen. Vagy talán mégsem… Nem emlékszem – felelte szórakozottan Vronszkij, akiben a Karenyina név ködösen valami szertartásosnak és unalmasnak a képzetét keltette.

– De Alekszej Alekszandrovicsot, híres sógoromat csak ismered. Az egész világ ismeri.

– Hírből-látásból igen. Tudom, hogy okos, tudós, istenes ember… Csak hát, tudod, az ilyesmi… not in my line{18} – felelte Vronszkij.

– Igen, kiváló ember; egy kicsit konzervatív, de különben remek ember – jegyezte meg Sztyepan Arkagyjics –, remek ember.

– Váljék egészségére – mondta mosolyogva Vronszkij. – Á, te is itt vagy – fordult anyja magas, idős inasa felé, aki az ajtóban állt. – Gyere be!

Azon kívül, ami mindenki számára kellemessé tette Sztyepan Arkagyjics személyét, Vronszkij újabban azért is vonzódott hozzá, mert képzeletében valahogy összekapcsolódott Kittyvel.

– Na, adunk vasárnap díszvacsorát a díva tiszteletére? – kérdezte tőle, miközben mosolyogva karon fogta.

– Okvetlenül. Én gyűjtöm a jegyzéseket. Jut eszembe, megismerkedtél tegnap este a barátommal, Levinnel? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics.

– Hogyne. Bár elég hamar elment.

– Remek ember – folytatta Oblonszkij. – Nem igaz?

– Nem is tudom – felelte Vronszkij –, én minden moszkvaiban, a jelenlevők természetesen kivételek – fűzte hozzá tréfásan –, látok valamiféle hevességet. Olyan harapósak, olyan tüskések, mintha folyton azt éreztetnék az emberrel, hogy…

– Igen, ebben van valami… – nevetett Sztyepan Arkagyjics.

– No, jön már? – fordult Vronszkij egy vasutashoz.

– Az utolsó előtti állomásról már kifutott – felelte a vasutas.

A vonat közeledését egyre élénkebben jelezte a sok készülődés, a hordárok rohangálása, a zsandárok és vasutasok megjelenése, az utasvárók beözönlése. A zúzmara gőzén át munkásokat lehetett látni rövid subákban és puha nemezcsizmákban, amint átvágnak az ívbe hajló síneken. Messzebbről mozdony füttye és valami nehéznek a zötyögése hallatszott.

– Nem – mondta Sztyepan Arkagyjics, aki feltétlenül értésére akarta adni Vronszkijnak Levin szándékait Kittyvel kapcsolatban. – Nem, félreérted az én Levinemet. Nagyon ideges ember, néha kellemetlen is, ez igaz, néha viszont nagyon kedves. Tiszta, becsületes jellem, aranyból van a szíve. De tegnap különleges okai voltak – folytatta jelentőségteljes mosollyal Sztyepan Arkagyjics, teljesen elfeledkezve arról az őszinte együttérzésről, amely tegnap támadt benne a barátja iránt, és most újra feltámadt benne, de ezúttal Vronszkij iránt. – Igen, megvolt az oka, hogy vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan legyen.

Vronszkij megtorpant, és nyíltan megkérdezte:

– Miről van szó? Netán megkérte tegnap a belle soeur-öd{19} kezét?…

– Lehetséges – mondta Sztyepan Arkagyjics. – Határozottan úgy rémlett, hogy ez a szándéka. De ha korán elment, és rosszkedvű volt, akkor… Olyan régóta szerelmes belé, nagyon sajnálnám.

– Nocsak!… Különben véleményem szerint a lány jobb partira is számíthat – mondta Vronszkij, majd kihúzta magát, és indulni készült. – Persze én nem ismerem azt az embert – fűzte hozzá. – Hát, nehéz ügy! Ezért szeretnek a legtöbben a frajlákhoz járni. Velük a kudarc csak annak a jele, hogy nincs elég pénzed, de itt – a méltóságod forog kockán. Na, megjött a vonat.

És valóban, messziről már fütyült a mozdony. Néhány perc múlva rázkódni kezdett a peron, és gőzt pöfögtetve, amit a fagy a föld felé vert, elgördült mellettük a mozdony, a középső kerék hajtórúdja lassan, kimérten mozgott hátra és előre, a bebagyulált, dérlepte masiniszta meggörnyedt; a szerkocsi mögött, váltig lassítva, még jobban megrázkódtatva a peront, következett a poggyászkocsi, benne egy nyüszítő kutyával; végül, megállás előtt meg-megrándulva, befutottak a személykocsik is.

A hetyke kalauz belefújt a sípjába, leugrott, s mögötte már szálltak is le egyesével a türelmetlen utasok: egy merev tartású gárdatiszt zordan körülnézett, egy izgő-mozgó kereskedőlegény, hátán batyuval, vidáman mosolygott, egy parasztember zsákot hozott a vállán.