Anna Karenyina

Fejezet 20

– Remélem, maga is ott lesz – fordult Kittyhez.

Amint az öreg herceg hátat fordított neki, Levin észrevétlenül távozott, s az utolsó benyomás, amit erről az estről magával vitt, Kitty mosolygó, boldog arca volt, amint Vronszkijnak a bállal kapcsolatos kérdésére válaszolt.

15

Amikor az est véget ért, Kitty beszámolt anyjának Levinnel folytatott beszélgetéséről, és hiába sajnálta oly nagyon a férfit, boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy megkérték a kezét. Nem volt kétsége afelől, hogy helyesen járt el. Mégis sokáig hánykolódott az ágyban. Könyörtelenül kísértette egy emlék. Levin arca volt az, ahogy összeráncolt homlokkal és bánatos-komor, jóságos szemekkel áll, hallgatja az apját, s közben őrá és Vronszkijra néz. Annyira sajnálta, hogy könnyek szöktek a szemébe. De rögtön eszébe jutott, kire is cserélte fel. Elevenen megképzett előtte az a férfias, rendíthetetlen arc, az a fennkölt nyugalom, az a mindenki felé sugárzó jóság; eszébe jutott annak szerelme, akit szeretett, lelkét megint eltöltötte az öröm, és boldog mosollyal dőlt hátra a párnán. „Sajnálom, sajnálom, de mit tehetnék? Én ebben nem vagyok bűnös” – mondta magában, de egy belső hang mást mondott. Az búsította-e, hogy elbűvölte Levint, vagy az, hogy kikosarazta – maga sem tudta. Kétségek mérgezték meg a boldogságát. „Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz!” – mondogatta magában, míg csak el nem aludt.

Eközben odalenn, a herceg kis dolgozószobájában a gyakori vita zajlott le a szülők közt szeretett lányuk miatt.

– Hogy mi bajom? Megmondom, mi bajom! – kiabált a herceg hadonászva, majd nyomban összerántotta magán mókusprém bélésű köntösét. – Az a bajom, hogy magában nincs büszkeség, nincs méltóság, szégyent hoz a lányára, tönkreteszi ezzel a közönséges, ostoba házasságszerzéssel!

– Jóságos ég, herceg, hát mit tettem én, az isten szerelmére? – kérdezte a hercegné, és kis híján sírva fakadt.

A lányával folytatott beszélgetés után boldogan és elégedetten jött be a herceghez, hogy szokás szerint jó éjszakát kívánjon, s noha nem állt szándékában, hogy Levin leánykéréséről és kikosarazásáról beszámoljon neki, azért célzott rá, hogy a dolog Vronszkijjal, úgy látszik, el van intézve, és végleg el is dől, amint az anyja megérkezik. Ekkor, ezektől a szavaktól gerjedt haragra a herceg, s kezdett kígyót-békát kiabálni rá.

– Hogy mit tett? Megmondom: kérőt hajkurász, és egész Moszkva erről fog beszélni, méghozzá joggal. Ha fogadást ad, akkor hívjon meg mindenkit, ne csak a válogatott kérőcskéket. Hívja meg az összes mamlaszt (így nevezte a herceg a moszkvai fiatalembereket), hívjon zongoristát, aztán hadd ropják, nem úgy, mint ma – kérőcskék meg intrikák! Látni se bírom, látni se bírom, és elérte a célját, hagyta, hogy szegény kislánynak elcsavarják a fejét. Levin ezerszer jobb nála. Ez a pétervári piperkőc, ezeket géppel csinálják, mind egy kaptafára készül, nem érnek semmit. De még ha királyfi volna is, az én lányom ne fusson senki után!

– De hát mit tettem?

– Azt, hogy… – kiabált dühösen a herceg.

– Tudom én jól – szakította félbe a hercegné –, ha rád hallgatnék, sohasem adnánk férjhez a lányunkat. Akkor akár le is költözhetnénk falura.

– Jobb is lenne.

– No de várjál, várjál! Hát törleszkedtem én? Szó sincs róla. Egy igen rendes fiatalember beleszeretett, ő pedig…

– Ő pedig, ő pedig! És ha netán ő is beleszeret, a fiatalembernek meg éppúgy esze ágában sincs házasodni, mint nekem?… Brr, bárcsak ne lettem volna tanúja!… „Ah, spiritizmus, ah, Nizza, ah, bál…” – A herceg a feleségét játszva minden szónál pukedlizett egyet. – Így tesszük Katyenykát boldogtalanná, ha netán a fejébe veszi, hogy…

– De miből gondolod ezt?

– Nem gondolom, hanem tudom; az ilyesmire minekünk van szemünk, nem az asszonynépnek. Én egy férfit látok, akinek komolyak a szándékai, ez Levin, meg egy kölyköt, egy ficsúrt, aki csak szórakozni akar.

– Ha tényleg a fejedbe vetted, hogy…

– Majd meglátod, csak akkor már késő lesz, mint Dasenykával.

– Jól van, jól van, ne is beszéljünk róla többet! – vágott a szavába a hercegné, amint eszébe jutott a boldogtalan Dolly.

– Helyes, jó éjszakát!

Keresztet vetettek egymásra, összecsókolóztak, s érezve, hogy ki-ki megmaradt a maga nézetei mellett, a házastársak szétváltak.

A hercegné az előbb még meg volt győződve róla, hogy ez az este eldöntötte Kitty sorsát, és Vronszkij szándékaihoz kétség sem férhet, de férje szavai felkavarták. Hálószobájába érve, éppúgy, mint Kitty, visszarettent az ismeretlen jövőtől, és éppúgy azt ismételgette magában: „Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz!”

16

Vronszkij nem ismerte a családi életet. Anyja fiatalkorában ragyogó nagyvilági nő volt, házassága alatt s főleg utána pedig számtalan viszonyt folytatott, amiről az egész társaság tudott. Az apjára Vronszkij jóformán nem is emlékezett, a hadapródiskolában nevelkedett.

Ragyogó fiatal tisztként került ki az iskolából, s rögtön belezökkent a gazdag pétervári katonatisztek kerékvágásába. Néha ugyan eljárt a pétervári társaságba, de szerelmi igényeit a társaságon kívül elégítette ki.

A fényűző és bárdolatlan pétervári élet után Moszkvában kóstolt bele először abba a gyönyörűségbe, amit egy kedves és ártatlan társasági leányka közelsége jelent, aki ráadásul szerelmes belé. Meg sem fordult a fejében, hogy Kittyvel való kapcsolatában bármi rossz lehet. Többnyire vele táncolt a bálokon, és eljárt hozzájuk. Mindenféle butaságokról beszélgetett vele, amikről a társaságban beszélgetni szoktak, de ezeket a butaságokat önkéntelenül is különleges jelentőséggel ruházta fel a lány számára. S noha semmi olyasmit nem mondott neki, amit mások jelenlétében ne mondhatott volna, érezte, hogy a lány egyre inkább ráhagyatkozik, s minél inkább érezte ezt, annál kellemesebb volt számára a dolog, s annál gyengédebb érzelmekkel viseltetett a lány iránt. Nem tudta, hogy a Kittyvel való viselkedésére van egy igen konkrét szó, mégpedig a hitegetés, a fiatal lányok hitegetése a házasodás legcsekélyebb szándéka nélkül, s hogy ez a hitegetés az egyik legcsúnyább eljárás, ami általánosan bevett a magafajta ragyogó fiatalemberek körében. Azt hitte, ő az első, aki ezt a gyönyörűséget felfedezte, és élvezte a felfedezést.

Ha ezen az estén módja lett volna kihallgatni a szülők beszélgetését, ha képes lett volna a család szemszögéből nézni a dolgot, ha sejti, hogy Kitty boldogtalan lesz, amiért ő nem veszi el, nagyon csodálkozott volna, talán el sem hiszi az egészet. Nem tudta volna elhinni, hogy az, ami neki és főleg a lánynak ekkora gyönyörűséget szerez, az rossz is lehet. Még kevésbé tudta volna elhinni, hogy neki egyáltalán meg kellene nősülnie.