Anna Karenyina

Fejezet 19

Vronszkij Levinre, majd Nordston grófnéra nézett, és elmosolyodott.

– Állandóan falun él? – kérdezte. – Télen unalmas lehet, nemde?

– Nem unalmas, ha az ember el tudja foglalni magát, meg jól elvagyok én önmagammal is – vágott vissza Levin.

– Én szeretem a falut – mondta Vronszkij, észrevéve, de úgy téve, mintha nem vette volna észre Levin hanghordozását.

– Azért remélem, gróf, sohasem egyezne bele, hogy örökre ott éljen – mondta Nordston grófné.

– Nem tudom, mert hosszabban még nem próbáltam. Volt egy furcsa élményem – folytatta. – Soha még falun, háncsbocskoros, muzsikos orosz faluban nem unatkoztam úgy, mint egyszer Nizzában, ahol anyámmal töltöttünk egy telet. Tudják, Nizza eleve unalmas. Nápolyt és Sorrentót is csak rövid időre lehet elviselni. Ezeken a helyeken különös elevenséggel képzik meg az ember előtt Oroszország és az orosz falu. Mert azok valahogy…

Miközben beszélt, hol Kitty, hol Levin felé fordult, hol az egyikre, hol a másikra emelte nyugodt és barátságos tekintetét – láthatóan azt mondta, ami éppen eszébe jutott.

Észrevéve, hogy Nordston grófné mondani akar valamit, elharapta a szavát, és figyelmesen hallgatta a grófnét.

A társalgás egy pillanatra sem lankadt, s az öreg hercegnének, aki a témák kifogyása esetére mindig készenlétben tartott két nagyágyút, a klasszikus kontra természettudományos képzést, valamint az általános hadkötelezettséget, nem kellett közbeavatkoznia, és Nordston grófnénak sem nyílt alkalma Levint bosszantani.

Levin szeretett volna, de nem tudott belefolyni a társalgásba; percenként mondogatta magában: „most elmegyek”, de nem ment el, várt valamire.

A beszélgetés az asztaltáncoltatásra és a szellemekre terelődött, és Nordston grófné, aki hitt a spiritizmusban, mesélni kezdett a csodákról, amelyeknek szemtanúja volt.

– Ó, grófné, egyszer feltétlenül vigyen el, nagyon kérem! Én még sohasem láttam semmi különöset, pedig mindenütt keresem – mondta mosolyogva Vronszkij.

– Jól van, jövő szombaton – felelte Nordston grófné. – No és maga, Konsztantyin Dmitrics, hisz benne? – kérdezte Levintől.

– Miért kérdezi? Úgyis tudja, mit fogok mondani.

– Hallani akarom a véleményét.

– Az én véleményem az – válaszolta Levin –, hogy ezek a táncoló asztalok is csak azt bizonyítják, az úgynevezett művelt körök semmivel sem állnak feljebb a parasztoknál. Azok a szemmel verésben, a rontásban, a vajákosságban hisznek, mi meg…

– Miért, maga nem hisz?

– Nem tudok hinni, grófné.

– És ha én a saját szememmel láttam?

– A parasztasszonyok is állítják, hogy a saját szemükkel látták a házimanókat.

– Tehát azt gondolja, hazudok?

Nordston grófné kelletlenül elnevette magát.

– Dehogy, Mása, Konsztantyin Dmitrics csak annyit mondott, hogy nem tud hinni benne – szólt közbe Kitty, Levin miatt pirulva, és Levin megértette ezt, még bosszúsabb lett, felelni akart valamit, de ekkor Vronszkij a maga nyílt és derűs mosolyával a társalgás segítségére sietett, amely elfajulással fenyegetett.

– Még a lehetőségét sem fogadja el? – kérdezte. – Miért fogadjuk el a villamosság létezését, pedig nem is ismerjük, és miért ne létezhetne egy új erő, számunkra most még ismeretlen, amely…

– Amikor a villamosságot feltalálták – szólt közbe Levin –, csupán a jelenséget tárták fel, azt még nem tudták, honnan ered, és mit idézhet elő, sőt évszázadoknak kellett eltelni, hogy használatba vegyék. A spiritiszták, épp ellenkezőleg, azzal kezdték, hogy az asztalok írnak nekik, a szellemek megjelennek előttük, és utána kezdték mondogatni, hogy valamilyen ismeretlen erővel állunk szemben.

Vronszkij figyelmesen hallgatta, mint mindig mindenkit, és szemlátomást érdekelték a szavai.

– Igen, de a spiritiszták azt is mondják: most még nem tudjuk, mi ez az erő, de létezik, és ilyen meg ilyen feltételek mellett működik. Derítsék ki a tudósok, miben áll ez az erő. Nem, én nem értem, miért ne lehetne ez valami új erő, ha egyszer…

– Azért – szakította ismét félbe Levin –, mert a villamosság esetében ahányszor csak gyantát dörzsölünk gyapjúhoz, előáll az ismert jelenség, itt pedig nem mindig, tehát ez nem természeti jelenség.

Vronszkij láthatólag úgy érezte, a beszélgetés túlságosan komoly jelleget ölt a szalonlégkör számára, ezért nem tiltakozott, hanem megpróbált témát váltani, és derűs mosollyal a hölgyek felé fordult.

– Tegyünk most mindjárt egy próbát, grófné – kezdte, de Levin végig akarta mondani, amit gondolt.

– Véleményem szerint – folytatta – a spiritiszták próbálkozása, hogy valamilyen új erővel magyarázzák a csodáikat, egészen helytelen. Nyíltan szellemi erőről beszélnek, és mégis fizikai próbának akarják alávetni.

Mindnyájan várták, hogy befejezze, és ő is megérezte ezt.

– Én mégis úgy gondolom, maga kitűnő médium lenne – mondta Nordston grófné. – Van magában valami elragadtatottság.

Levin kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de elvörösödött, és nem mondott semmit.

– Jöjjön, hercegkisasszony, tegyünk próbát egy asztallal, kérem – mondta Vronszkij. – Megengedi, hercegné?

Vronszkij felállt, és asztalt keresett.

Kitty is felállt az asztaltól, és Levin mellett elhaladva ránézett. Szívből sajnálta, annál is inkább, mert ő volt az oka a boldogtalanságának. „Ha lehetséges megbocsátania nekem, bocsásson meg – mondta a pillantása –, hiszen olyan boldog vagyok.”

„Mindenkit gyűlölök, magát is, önmagamat is” – felelte Levin pillantása; a kalapjáért nyúlt. De a sors nem úgy rendelte, hogy elmehessen. A többiek éppen az asztal körül gyülekeztek, Levin pedig indulni készült, amikor belépett az öreg herceg, s a hölgyeket üdvözölve rögtön Levinhez fordult.

– Á! – mondta nagy örömmel. – Régóta vagy itt? Nem is tudtam. Nagyon örülök, hogy látom.

Az öreg herceg hol tegezte, hol magázta Levint. Megölelte, s miközben beszélgetett vele, ügyet sem vetett Vronszkijra, aki felállt, és nyugodtan várta, hogy a herceg feléje forduljon.

Kitty megérezte, hogy a történtek után apja szívélyessége fájdalmat okoz Levinnek. Azt is észrevette, hogy apja végül milyen hidegen reagált Vronszkij meghajlására, és hogy Vronszkij barátságos értetlenséggel néz az apjára, próbálva megérteni, de mégsem értve, hogyan és miért lehet valaki barátságtalan őhozzá. Kitty elvörösödött.

– Engedje ide Konsztantyin Dmitricset, herceg – mondta Nordston grófné. – Próbát akarunk tenni.

– Miféle próbát? Asztalt akarnak táncoltatni? Már megbocsássanak a hölgyek és urak, de annál szerintem a megy a gyűrű vándorútra is szórakoztatóbb – mondta az öreg herceg, Vronszkijra nézve, és kitalálva, hogy ő az ötletgazda. – Annak legalább van valami értelme.

Vronszkij csodálkozva, rendíthetetlen tekintettel nézett a hercegre, majd halványan elmosolyodott, és a jövő heti nagy bálról kezdett beszélgetni Nordston grófnéval.