Anna Karenyina

Fejezet 18

– Hogy ez magától függ – ismételte meg Levin. – Azt akarom mondani… azt akarom mondani… Azért jöttem Moszkvába… hogy… legyen a feleségem! – bökte ki, maga sem tudván, mit beszél, de érezve, hogy a legrémisztőbb már elhangzott; elharapta a szavát, és a lányra nézett.

Kitty alig kapott levegőt; nem nézett rá. Elragadtatást érzett. Lelke túlcsordult a boldogságtól. Nem is sejtette, hogy a férfi megvallott szerelme ilyen erős hatással lesz rá. De ez csak egy röpke pillanatig tartott. Eszébe jutott Vronszkij. Levinre emelte tiszta, becsületes szemét, és az elkeseredett arcot látva kibökte:

– Ez lehetetlen… bocsásson meg…

Milyen közel állt hozzá még egy perce, milyen fontos volt neki! És milyen idegenné, milyen távolivá lett most a számára!

– Nem is történhetett másképp – mondta Levin, és nem nézett rá.

Meghajolt, távozni készült.

14

De ekkor belépett a hercegné. Arca kétségbeesést tükrözött, amikor meglátta, hogy kettesben vannak, s az arcukon elkeseredés honol. Levin meghajolt, de nem szólt semmit. Kitty hallgatott, nem emelte fel a tekintetét. „Hála istennek, kikosarazta” – gondolta az anya, s arca a szokásos mosolyra derült, amivel a csütörtöki vendégeket szokta fogadni. Leült, és kérdezgetni kezdte Levint vidéki életéről. Levin is leült, várva, hogy megérkezzenek a vendégek, amikor majd feltűnés nélkül távozhat.

Öt perc múlva belépett Kitty barátnője, Nordston grófné, aki tavaly ment férjhez.

Szikkadt, fakó, fényes fekete szemű, beteges külsejű, ideges nő volt. Szerette Kittyt, és a szeretete, mint általában a férjezett nők szeretete a hajadonok iránt, abban nyilvánult meg, hogy mindenáron férjhez akarta adni a szerinte ideális férjjelölthöz, vagyis Vronszkij grófhoz. Levin, akivel a tél elején gyakran találkozott itt, mindig ellenszenves volt a számára. Állandó és kedvenc foglalatossága volt ezeken a találkozásokon, hogy nevetségessé tegye a férfit.

„Imádom, amikor önnön nagyságának magaslatáról néz le rám, és vagy megszakítja velem bölcs társalgását, mert én ostoba vagyok, vagy pedig leereszkedően kezel. Imádom: leereszkedő énvelem! Nagyon örülök, hogy nem tud elviselni” – mondogatta róla.

Igaza volt, mert Levin valóban nem tudta elviselni, és megvetette azért, amire ő büszke volt, amit erénynek tekintett magában – az idegességéért, a nyers és hétköznapi dolgok iránti kifinomult megvetéséért és közönyéért.

Nordston grófné és Levin között az a társaságban nem ritka viszony alakult ki, amikor két ember külsőre baráti viszonyban áll, de oly mértékig megvetik egymást, hogy képtelenek komolyan szót váltani, sőt megsérteni sem tudják egymást.

Nordston grófné tüstént rávetette magát Levinre.

– Á! Konsztantyin Dmitrics! Hát ismét a mi züllött Babilonunkban – mondta fakó kis kezét odanyújtva, s felidézve Levin szavait a tél elejéről, miszerint Moszkva maga a Babilon. – Babilon javult meg, vagy maga lett rossz fiú? – fűzte hozzá, és mosolyogva Kittyre pillantott.

– Nagyon örülök, hogy ennyire emlékszik a szavaimra, grófné – felelte Levin, akinek sikerült összeszednie magát, és újra belehelyezkednie a Nordston grófnéval való tréfás-ellenséges viszonyba. – Bizonyára mély benyomást tettek önre.

– Ó, hogyne! Én mindent lejegyzek. Hallom, Kitty, hogy megint korcsolyázni voltál…

És társalogni kezdett Kittyvel. Bármilyen kellemetlen lett volna most távoznia, Levin inkább elkövette volna ezt a hibát, mint hogy ott üljön egész este, és nézze Kittyt, aki időnként feléje pillantott, de kerülte az ő pillantását. Éppen fel akart állni, amikor a hercegné, látva, hogy hallgat, feléje fordult:

– Hosszabb időre jött Moszkvába? Úgy hallom, zemsztvoügyekkel foglalkozik, és nem maradhat sokáig távol.

– Nem, hercegné, már nem foglalkozom a zemsztvóval – felelte Levin. – Csak néhány napra jöttem.

„Ma van benne valami furcsa – gondolta Nordston grófné, a szigorú, komoly arcot nézve –, valamiért nem bocsátkozik a szokásos fejtegetéseibe. Mindjárt kipuhatolom. Imádok majmot csinálni belőle Kitty előtt, és meg is teszem.”

– Konsztantyin Dmitrics – szólt oda –, kérem, magyarázza meg nekem, hogy mit jelent ez, hiszen maga mindent tud – a kalugai falunkban a parasztok és a parasztasszonyok mindenüket elitták, és most nem akarnak fizetni nekünk. Mit jelent ez? Maga folyton a parasztokat dicsőíti.

Ekkor egy újabb nő lépett a szobába, és Levin felállt.

– Bocsásson meg, grófné, de én az ilyesmikről semmit sem tudok, úgyhogy nincs mit válaszolnom önnek – mondta, a nő mögött belépő katonatisztre pillantva.

„Ez csakis Vronszkij lehet” – gondolta, és Kitty felé nézett megerősítésért. A lánynak már sikerült egy pillantást vetnie Vronszkijra, s most Levinre pillantott. És az önkéntelenül is felcsillanó szempárnak ebből az egyetlen pillantásából Levin megértette, hogy a lány szereti ezt az embert, éppen olyan jól megértette, mintha szavakkal fejezte volna ki. De milyen ember lehet ez?

Most már – lesz, ami lesz – maradnia kell, meg kell tudnia, milyen ember az, akit Kitty szeret.

Vannak, akik szerencsés vetélytársukkal találkozva rögtön készek hátat fordítani mindennek, ami jó benne, és csakis a rosszat látni meg; és vannak, akik, épp ellenkezőleg, mindenáron ki akarják kutatni szerencsés vetélytársukban azokat a tulajdonságokat, amelyek révén diadalt aratott felettük, és sajgó szívvel csakis a jót keresik benne. Levin az utóbbiak közé tartozott. De nem is volt nehéz megtalálnia Vronszkijban a jót és a vonzót. Azonnal szembe szökött. Vronszkij közepes, izmos termetű, fekete hajú férfi volt, az arca jóindulatú, szép, rendkívül nyugodt és komoly. Arcában és alakjában, rövidre nyírt fekete hajától és frissen borotvált állától bő szabású, vadonatúj egyenruhájáig, minden egyszerű volt, de elegáns. Az előtte érkezett nőnek utat engedve előbb a hercegnéhez, majd Kittyhez lépett.

Amint a lányhoz odament, szép szeme gyengéden felcsillant, és alig észrevehető, boldog, szerényen diadalittas mosollyal (Levinnek legalábbis így rémlett), tiszteletteljesen és vigyázón fölébe hajolva feléje nyújtotta kicsi, de széles kezét.

Miután mindenkit üdvözölt, mindenkivel váltott néhány szót, leült, és egy pillantást sem vetett Levinre, aki viszont nem tudta levenni róla a szemét.

– Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak – mondta a hercegné Levinre mutatva. – Konsztantyin Dmitrics Levin. Alekszej Kirillovics Vronszkij gróf.

Vronszkij felállt, és barátságos tekintettel megszorította Levin kezét.

– Úgy volt, hogy ezen a télen együtt ebédelünk valamikor – mondta egyszerű, nyílt mosolyával –, de maga váratlanul vidékre utazott.

– Konsztantyin Dmitrics megveti és gyűlöli a várost, és minket, városiakat is – jegyezte meg Nordston grófné.

– Úgy látszik, szavaim mély benyomást tettek önre, hogy ennyire emlékszik rájuk – mondta Levin, de közben eszébe jutott, hogy ezt mondta már, és elvörösödött.