Anna Karenyina

Fejezet 17

Most éppen attól félt, hogy Vronszkij talán csak udvarolgat a lányának. Látta, hogy a lánya szerelmes belé, de azzal vigasztalódott, hogy Vronszkij becsületes ember, aki nem tenne ilyet. Azt is tudta azonban, hogy ebben a mostani fesztelenségben könnyű elcsavarni egy lány fejét, s hogy a férfiak nem tartják nagy bűnnek az ilyesmit. Kitty a múlt héten elmesélte neki, miről csevegtek Vronszkijjal a mazurka alatt. A hercegnét részben megnyugtatta ez a csevegés, de teljesen mégsem lehetett nyugodt. Vronszkij azt mondta Kittynek, ő és a fivére annyira megszokták, hogy mindenben alárendeljék magukat az anyjuk akaratának, hogy komoly dolgokról csakis a vele való tanácskozás után döntenek. „Így hát most különösen boldogan várom, hogy drága anyám ideutazzon Pétervárról” – mondta.

Kitty úgy számolt be erről, hogy láthatólag semmilyen jelentőséget nem tulajdonított ezeknek a szavaknak. Anyja azonban másképp értette őket. Tudta, hogy az öregasszony érkezését bármelyik nap várják, tudta, hogy az öregasszony elégedett lesz fia választásával, különösnek találta hát, hogy a fia azért nem kéri meg Kitty kezét, mert fél megbántani az anyját; ám a hercegné annyira óhajtotta ezt a házasságot, s ami a fő, annyira szerette volna elűzni az aggodalmát, hogy elhitte ezt. Bármilyen keserves volt látnia idősebb lánya, Dolly boldogtalanságát, aki arra készült, hogy otthagyja a férjét, érzelmeit teljes mértékben lekötötte a kisebbik lánya miatti nyugtalanság, akinek most fog eldőlni a sorsa. A mai nap, Levin felbukkanásával, csak növelte az aggodalmát. Félt, hogy a lánya, aki korábban, úgy tetszett, táplált bizonyos érzelmeket Levin iránt, valamilyen túlzott becsületességtől indíttatva esetleg kikosarazza Vronszkijt, vagy hogy Levin érkezése valamiképpen felkavarja, megakasztja a dolgokat, amelyek pedig közel állnak a beteljesüléshez.

– Régóta van itt Levin? – kérdezte a hercegné, amikor hazaértek.

– Ma érkezett, maman.

– Én csak egyvalamit szeretnék mondani… – kezdte a hercegné, s komoly és élénk arcáról Kitty leolvashatta, hogy mi következik.

– Mama – mondta, és pirulva feléje perdült –, kérem, kérem, ne beszéljen erről. Tudom, mindent tudok.

Ő is azt kívánta, amit az anyja, de anyja indokai sértették az önérzetét.

– Csak azt szeretném mondani, hogy ha már bátorítottál valakit…

– Mama, drága, az isten szerelmére, hagyja abba! Olyan szörnyű beszélni erről!

– Nem fogok, nem fogok – mondta az anyja, látva, hogy lányának könnyes a szeme –, csak még valamit, életem: megígérted, hogy sohasem lesz titkod előttem. Ugye nem lesz?

– Soha, mama, semmilyen – felelte Kitty elvörösödve és anyja arcába nézve. – De most nincs mit mondanom. Én… én… még ha akarnék is, nem tudom, mit mondhatnék és hogyan… nem tudom…

„Nem, ezekkel a szemekkel nem tudna hazudni nekem” – gondolta az anyja, megmosolyogva lánya izgatottságát és boldogságát. A hercegné azon mosolygott, milyen hatalmasnak és fontosnak tűnhet szegényke előtt mindaz, ami most a lelkében végbemegy.

13

Ebéd után és az este előtt Kitty olyasmit élt át, amit egy fiatal férfi élhet át csata előtt. Szíve hevesen dobogott, gondolatai semmin sem tudtak megállapodni.

Úgy érezte, hogy ez az este, amikor azok ketten először fognak találkozni egymással, döntő hatással lesz a sorsára. Szüntelenül maga elé képzelte őket, hol külön-külön, hol együtt. Amikor a múltra gondolt, örömmel és szeretettel idézte fel Levinnel kapcsolatos emlékeit. A gyermekkori emlékek, a barátság emlékei, amit Levin az ő elhalt fivére iránt táplált, költői szépséggel ruházták fel akkori viszonyukat. Levin szerelme, amit biztosra vett, kedves és hízelgő volt a szívének. És Levint könnyű volt felidéznie. Vronszkijhoz fűződő emlékeibe azonban valami kellemetlen keveredett, noha Vronszkij a legmesszebbmenőkig nagyvilági és kiegyensúlyozott ember volt; mintha lett volna valami hamisság – nem a férfiban, hiszen ő olyan egyszerű és kedves – hanem őbenne magában, mikor pedig Levinnel egészen egyszerű és derűs tud lenni. És mégis, ha a jövőjére gondolt Vronszkijjal, ragyogó és boldog perspektíva tárult elé, míg Levinnel ködösnek rémlett a jövendő.

Amikor felment, hogy estére átöltözzön, és a tükörbe nézett, örömmel vette észre, hogy jó napja van, csak úgy duzzad benne az erő, amire szüksége is lesz az elkövetkezendőkhöz; külső derűt, szabad, kecses mozgást érzett magában.

Fél nyolckor ment le a szalonba, és az inas nyomban jelentette: – Konsztantyin Dmitrics Levin. – A hercegné még a szobájában volt, és a herceg sem került elő. „Jöjjön hát, aminek jönnie kell” – gondolta Kitty, és mintha összes vére a szívébe tódult volna. A tükörbe nézett, és elszörnyedve látta, milyen sápadt az arca.

Most már biztosan tudta, hogy Levin azért érkezett korábban, mert egyedül akarta találni őt: meg akarja kérni a kezét. És csak most kezdte a másik, új oldaláról látni a dolgot. Csak most értette meg, hogy ez az egész nem csupán őt érinti – hogy kivel lesz boldog, hogy kit szeret –, hanem mindjárt meg kell bántania valakit, akit szeret. Megbántania, méghozzá kegyetlenül… És miért? Azért, mert ez a drága szereti őt, szerelmes belé. De nincs mit tenni, a dolognak be kell következnie.

„Uramisten, nekem kell megmondanom neki? – gondolta. – De mit mondjak? Talán azt, hogy nem szeretem? Ez nem igaz. Mit mondjak neki? Azt, hogy mást szeretek? Nem, ez lehetetlen. Kimegyek, kimegyek.”

Már szinte az ajtónál volt, amikor meghallotta a lépteit. „Nem! Ez nem tisztességes. Mitől félek? Semmi rosszat nem tettem. Lesz, ami lesz. Az igazat fogom mondani. Ővele nem érezhetem kínosan magam. Itt is van” – mondta magában, amint az erős, bátortalan alakot megpillantotta, csillogó tekintetét magán érezte. Kitty nyíltan az arcába nézett, mint aki irgalomért esdekel, és feléje nyújtotta a kezét.

– Úgy tetszik, rosszkor jöttem, túl korán – mondta Levin, körülnézve az üres szalonban. Látta, hogy teljesült a kívánsága, semmi sem zavarhatja meg a nyilatkozásban, és elborult az arca.

– Jaj, dehogy! – mondta Kitty, és leült egy asztalhoz.

– Ami azt illeti, szerettem is volna egyedül találni – kezdte Levin, de nem ült le, nem nézett rá, nehogy inába szálljon a bátorság.

– Mama mindjárt itt lesz. Tegnap nagyon kimerült. Tegnap…

Kitty úgy beszélt, hogy maga sem tudta, mit mondanak az ajkai, és nem vette le esdeklő, cirógató tekintetét a férfiról. Levin rápillantott; ő elvörösödött és hallgatott.

– Azt mondtam, nem tudom, meddig maradok… s hogy ez magától függ…

A lány egyre lejjebb horgasztotta a fejét, maga sem tudván, mit fog válaszolni arra, ami következik.