Anna Karenyina

Fejezet 15

– Várj, várj! Jaj, mennyi gondolat! És mennyi kérdés! Hallgass ide! El se tudod képzelni, milyen jót tettél velem azzal, amit mondtál. Olyan boldog vagyok, hogy egészen utálatos lettem tőle, mindenről elfelejtkeztem… Csak ma tudtam meg, hogy a bátyám, Nyikolaj… hogy itt van… és rögtön el is felejtettem. Azt képzelem, hogy ő is boldog. Ez kész őrület. Ugyanakkor van ebben valami borzasztó is… Te házasember vagy, ismered ezt az érzést… Borzasztó, ha mi, öregek, akiknek múltjuk van… nem a szerelemben, hanem a bűnökben… hirtelen közel kerülünk egy tiszta, ártatlan lényhez; ez undorító, emiatt joggal érezzük magunkat méltatlannak.

– Neked nincs is olyan sok bűnöd.

– Na de mégis – mondta Levin –, mégis… „borzadva olvasom, életem ez a könyv… átkozok, vádolok…”{11} Igen.

– Mit csináljunk, ilyen a világ – mondta Sztyepan Arkagyjics.

– Csak egy vigasz van, mint abban a zsoltárban, amit mindig úgy szerettem, hogy ne érdemeim, hanem irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet. Kitty is csak így bocsáthat meg nekem.

11

Levin kiitta a poharát; hallgattak.

– Valamit meg kell mondanom neked. Ismered Vronszkijt? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics.

– Nem, nem ismerem. Miért kérdezed?

– Hozz még ebből! – fordult Sztyepan Arkagyjics a tatárhoz, aki a poharaikat töltögetve éppen akkor sertepertélt körülöttük, amikor semmi szükség nem volt rá.

– Miért kellene ismernem Vronszkijt?

– Azért kellene ismerned Vronszkijt, mert ő az egyik vetélytársad.

– Ki ez a Vronszkij? – kérdezte Levin, s az arca abból a gyermekien elragadtatottból, amit Oblonszkij az imént megcsodált, egyszeriben haragossá és kellemetlenné vált.

– Kirill Ivanovics Vronszkij gróf egyik fia, a pétervári aranyifjúság egyik legszebb példája. Tverben ismerkedtem meg vele, ahol akkoriban szolgáltam, ő pedig újoncozásra jött. Rettenetesen gazdag, jóképű, kiváló kapcsolatai vannak, szárnysegéd – s hozzá még kedves, jó fiú. És nem is csak jó fiú. Amint itt utóbb megtudtam, művelt és okos is, sokra fogja vinni.

Levin a homlokát ráncolva hallgatott.

– Nem sokkal a te elutazásod után jelent meg, úgy tudom, fülig szerelmes Kittybe, és hát Kitty anyja, ugye…

– Ne haragudj, de egy szót sem értek az egészből – mondta komoran Levin. És hirtelen eszébe jutott Nyikolaj bátyja, meg hogy ő utálatos ember, amiért elfelejtkezett róla.

– Várj csak, várj! – mondta mosolyogva Sztyepan Arkagyjics, és megérintette a kezét. – Én elmondtam neked, amit tudok, és ismétlem, ebben a kényes és bonyolult szituációban, már amennyire kiigazodom rajta, nekem úgy tűnik, a te esélyeid jobbak.

Levin hátradőlt a székén, arca elsápadt.

– De azt tanácsolom, minél előbb vidd dűlőre a dolgot – folytatta Oblonszkij, és töltött Levin poharába.

– Nem, köszönöm, nem kérek többet – tolta el a poharát Levin. – Még berúgnék… Na, és te hogy élsz? – folytatta. Láthatólag szeretett volna témát váltani.

– Csak még egy szót: mindenképpen azt tanácsolom, hogy mihamarabb vidd dűlőre a dolgot. Nem azt mondom, hogy még ma – folytatta Sztyepan Arkagyjics. – Menj el hozzájuk holnap reggel, és kérd meg a kezét, ahogy illik, aztán Isten áldása rajtad…

– Mindig szerettél volna leruccanni hozzám vadászni, emlékszel? Hát gyere le tavasszal, amikor húznak a szalonkák – mondta Levin.

Bánta már, hogy belekezdett ebbe a beszélgetésbe Sztyepan Arkagyjiccsal. Azt a különleges érzést beszennyezte ez a beszéd a vetélytársról, valamilyen pétervári tisztecskéről, beszennyezték Sztyepan Arkagyjics spekulációi és tanácsai.

Sztyepan Arkagyjics elmosolyodott. Tudta, mi játszódik Levin lelkében.

– Majd lemegyek valamikor – mondta. – Hát igen, testvér, a nőkön fordul meg minden. Az én helyzetem például rossz, nagyon rossz. És mindez a nők miatt van. Légy velem őszinte – folytatta, elővéve egy szivart, másik kezével a poharát fogva. – Adj tanácsot.

– Miben?

– Megmondom. Tegyük fel, hogy nős vagy, szereted a feleségedet, de belehabarodsz egy másikba…

– Megbocsáss, de ezt egyáltalán nem értem, mint ahogy… mint ahogy azt sem érteném, ha én itt jóllakva elmennék egy kalácsárus mellett, és ellopnék tőle egy kalácsot.

Sztyepan Arkagyjics szeme a szokásosnál is jobban csillogott.

– De miért ne? A kalács néha olyan illatos, hogy nem tudsz neki ellenállni.

Himmlisch ist’s, wenn ich bezwungen

Meine irdische Begier;

Aber noch wenn’s nicht gelungen,

Hatt’ ich auch recht hübsch Plaisir.{12}

Sztyepan Arkagyjics finoman elmosolyodott. Levin sem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon.

– Na de tréfán kívül – folytatta Oblonszkij. – Tudod, az a nő kedves, szelíd, szerető lény, szegény és magányos, mindent feláldozott. Most, hogy megtörtént a dolog, csak nem taszíthatom el? Tegyük fel, hogy szakítok vele, mert nem akarom feldúlni a családi életemet, de attól még sajnálhatom, gondoskodhatok róla, megkönnyíthetem számára az egészet, nem?

– Hát, megbocsáss. Tudod, hogy az én szememben kétféle nő van… vagy nem is… vannak a nők, és vannak… Imádott és elbukott lényeket én sohasem láttam,{13} és nem is fogok látni, az ilyenek meg, mint az a kifestett francia némber a pult mögött, a huncutkáival, ezek számomra férgek, és minden bukott nő ilyen.

– Az evangéliumbeli is?

– Ugyan, hagyd már! Jézus sohasem használta volna azokat a szavakat,{14} ha tudja, mennyire félre fogják érteni. A teljes Evangéliumból csakis ezekre emlékeznek. Különben én nem azt mondom, amit gondolok, hanem amit érzek. Engem taszítanak a bukott nők. Te a pókoktól félsz, én meg ezektől a férgektől. Nyilván nem tanulmányoztad a pókokat, nem ismered a szokásaikat; én is így vagyok ezzel.

– Te könnyen beszélsz, te olyan vagy, mint az a dickensi figura, aki a bal kezével a jobb válla mögé hajigálja a kellemetlen kérdéseket.{15} De a tények tagadása nem válasz. Mit csináljak, mondd meg nekem, mit csináljak? A feleséged öregszik, de te még tele vagy élettel. Még jóformán körül se néztél, de máris úgy érzed, nem tudod szerelemmel szeretni a feleségedet, bárhogy tiszteled is. Egyszer csak jön az igazi szerelem, és te elvesztél, elvesztél! – mondta csüggedten, elkeseredve Sztyepan Arkagyjics.

Levin elmosolyodott.

– Igen, elvesztél – folytatta Oblonszkij. – Mit lehet tenni?

– Ne lopj kalácsot.

Sztyepan Arkagyjics nevetett.

– Ó, te moralista! Értsd meg, kétféle nő van: az egyik csak a jogaihoz ragaszkodik, vagyis a szerelmedhez, amit te nem tudsz megadni neki; a másik mindent feláldoz érted, és semmit sem követel. Mit csináljon ilyenkor az ember? Hogyan cselekedjen? Szörnyű dráma ez.