Anna Karenyina

Fejezet 14

– Igen, láttam, mennyire lebilincseltek szegény Grinyevics körmei – mondta nevetve Sztyepan Arkagyjics.

– Nem tehetek róla – felelte Levin. – Próbáld a helyembe képzelni magad, egy falusi szemével látni ezeket a dolgokat. Mi vidéken igyekszünk olyan állapotba hozni a kezünket, hogy könnyen dolgozhassunk vele, épp ezért lenyírjuk a körmünket, és néha felgyűrjük az ingujjat is. Itt meg mindenki olyan hosszúra növeszti a körmét, amennyire csak tudja, mandzsettagomb helyett valóságos csészealjakat viselnek, hogy semmit se tudjanak csinálni a kezükkel.

Sztyepan Arkagyjics derűsen elmosolyodott.

– Na igen, ez annak a jele, hogy az illetőnek nem kell piszkos munkát végeznie. Nála az agy dolgozik…

– Lehetséges. De nekem mégis furcsa, mint ahogy az is furcsa, hogy miközben mi, falusi emberek igyekszünk a lehető leghamarabb jóllakni, hogy bírjuk a munkát, mi most itt elnyújtjuk az étkezést, amennyire csak lehet, ezért osztrigát eszünk…

– Hát persze – szólt közbe Sztyepan Arkagyjics. – De éppen ez a műveltség lényege: mindenből élvezetet csinálni.

– Hát, ha ez a cél, én inkább megmaradok vadembernek.

– Az is vagy. Ti, Levinek, mind vademberek vagytok.

Levin felsóhajtott. Eszébe jutott a bátyja, Nyikolaj, ez fájt neki, furdalta a lelkiismeret, és összeráncolta a homlokát, de akkor Oblonszkij azt hozta szóba, ami nyomban elterelte erről a figyelmét.

– Na, elmégy ma este a családhoz, mármint Scserbackijékhoz? – kérdezte, eltolva maga elől az üres, érdes kagylókat, odahúzva a sajtot és jelentőségteljesen csillogtatva a szemét.

– Igen, okvetlenül elmegyek – válaszolta Levin. – Bár úgy láttam, a hercegné nem valami szívélyesen invitált.

– Ugyan! Badarság! Ilyen a modora… Na, hozhatod, barátocskám, a levest!… Ilyen a modora, grande dame – mondta Sztyepan Arkagyjics. – Én is beugrom, aztán énekkari próbára kell mennem Banyina grófnéhoz. De hát hogy ne látnánk vadembernek? Mire magyarázhatnánk, hogy csak úgy eltűntél Moszkvából? Scserbackijék folyton engem kérdezgettek felőled, mintha bizony én tudnám. Pedig én csak egyvalamit tudok: te mindig azt csinálod, amit más senki.

– Igen – mondta lassan, izgatottan Levin. – Igazad van, vadember vagyok. De nem azért vagyok vadember, mert akkor elutaztam, hanem azért, hogy most feljöttem. Azért jöttem, hogy…

– Milyen szerencsés ember vagy te! – kapott a szaván Sztyepan Arkagyjics, Levin szemébe nézve.

– Miért?

– Billogából megismerni a tam-tam-tam paripát, szeméből is megismerni a szerelmes daliát{10} – szavalta Sztyepan Arkagyjics. – Neked még minden előtted áll.

– Neked talán mögötted?

– Nem, de neked jövőd van, nekem meg jelenem, és az is hol ilyen, hol olyan.

– Történt valami?

– Most éppen rossz a helyzet. De nem akarok magamról beszélni, úgysem lehet az egészet elmagyarázni – mondta Sztyepan Arkagyjics. – Szóval miért jöttél Moszkvába?… Hé, vidd el ezt! – kiáltott oda a tatárnak.

– Kitalálod? – felelte Levin, égő szemét nem véve le Sztyepan Arkagyjicsról.

– Kitalálom, de erről én nem kezdhetek beszélni. Ebből is láthatod, hogy jól tippelek-e vagy sem – mondta Sztyepan Arkagyjics, finom mosollyal pillantva Levinre.

– És mit tudsz mondani rá? – kérdezte remegő hangon Levin, érezve, hogy az arcizmai is remegnek. – Hogy látod a dolgot?

Sztyepan Arkagyjics lassan itta a Chablis-ját, s közben nem vette le a szemét Levinről.

– Én? – mondta. – Semmit sem kívánhatnék inkább, mint ezt, semmit. Ennél jobb nem is történhetne.

– De nem tévedsz? Tényleg tudod, miről beszélünk? – kérdezte Levin, szemét beszélgetőtársára szegezve. – Azt gondolod, hogy lehetséges?

– Azt gondolom, hogy lehetséges. Miért ne volna lehetséges?

– Nem, te tényleg azt gondolod, hogy lehetséges? Mondd meg nekem, mit gondolsz! Na és ha, ha kosarat kapok?… Majdnem biztos, hogy…

– Miből gondolod? – mosolygott az izgatottságán Sztyepan Arkagyjics.

– Néha úgy érzem. És ez szörnyű lenne, nekem is és neki is.

– Egy lánynak semmi esetre sem lenne szörnyű. Minden lány büszke arra, ha megkérik a kezét.

– Igen, minden lány, kivéve őt.

Sztyepan Arkagyjics elmosolyodott. Nagyon jól ismerte ezt az érzést, tudta, hogy Levin számára a világ lányai két részre oszthatók: az egyik rész a világ összes lánya, kivéve Kittyt, ezekben minden emberi gyarlóság megtalálható, és mind nagyon középszerűek; a másik rész Kitty egyedül, akiben nincs semmi gyarlóság, és aki minden emberinek felette áll.

– Várjál, vegyél szószt is – állította meg Levin kezét, aki éppen el akarta tolni maga elől a szószt.

Levin engedelmesen vett a szószból, de nem hagyta nyugodtan enni Sztyepan Arkagyjicsot.

– Várj csak, várj – mondta. – Meg kell értened, hogy ez számomra élet és halál kérdése. Erről még senkivel sem beszéltem. És nem is tudok beszélni senkivel, rajtad kívül. Hiszen mi ketten mindenben mások vagyunk: más az ízlésünk, a szemléletünk, minden; ugyanakkor tudom, hogy szeretsz engem, és megértesz, és ezért borzasztóan szeretlek. De az ég szerelmére, légy egészen őszinte!

– Megmondtam már, hogy mit gondolok – felelte mosolyogva Sztyepan Arkagyjics. – De többet is mondok: az én feleségem csodálatos asszony… – Sztyepan Arkagyjics nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy áll most a feleségével, hallgatott egy sort, majd folytatta: – A jövőbe lát. Átlát az embereken, de ez még semmi… azt is tudja, mi fog történni, főleg házassági téren. Például megjósolta, hogy Sahovszkaja hozzámegy Brentelnhez. Senki sem hitt neki, pedig így lett. És ő a te pártodon van.

– Hogy érted?

– Úgy, hogy nemcsak szeret téged, hanem azt is megmondta, hogy Kitty feltétlenül a feleséged lesz.

Levin arca mosolyra derült ezektől a szavaktól, méghozzá olyanra, amely a könnyekig való meghatódást jelzi.

– Ezt mondta? – kiáltott fel. – Mindig mondtam, hogy a feleséged elragadó teremtés. De elég is, ne beszéljünk erről többet – tette hozzá, és felállt.

– Jól van, de ülj vissza, megjött a leves.

Levin azonban képtelen volt megülni a helyén. Kemény lépteivel kétszer is körbejárta a ketrec-szobát, és egyfolytában hunyorgott, hogy ne lássák a könnyeit, s csak utána ült vissza az asztalhoz.

– Meg kell értened – mondta –, hogy ez nem szerelem. Voltam már szerelmes, de ez nem ugyanaz. Ez nem az én érzelmem, inkább valamilyen külső erő szállt meg. Azért utaztam el, mert úgy gondoltam, hogy a dolog lehetetlen, érted, mert ez földöntúli boldogság lenne; de addig tusakodtam magamban, míg rájöttem, hogy enélkül nincs élet. Dűlőre kell vinni…

– Akkor meg miért utaztál el?