Anna Karenyina

Fejezet 13

– Viszontlátásra.

Kalapját félrevágva, csillogó arccal és szemmel, mint vidám hódító, éppen ebben a percben lépett be a parkba Sztyepan Arkagyjics. De amint odament anyósához, keserves, bűntudatos arccal válaszolgatott a Dolly hogylétével kapcsolatos kérdésekre. Halkan, bánatosan beszélgetett anyósával, majd mellét kidüllesztve karon fogta Levint.

– Na, megyünk? – kérdezte. – Egyfolytában te jártál az eszemben, és nagyon, nagyon örülök, hogy feljöttél – nézett sokatmondó pillantással a szemébe.

– Igen, menjünk – felelte boldogan Levin, aki még mindig hallotta azt a hangot, amint azt mondja: „Viszontlátásra”, és látta a mosolyt, amellyel kimondta.

– Az Angliába vagy az Ermitázsba?

– Nekem mindegy.

– Legyen akkor az Anglia – mondta Sztyepan Arkagyjics, azért választva az Angliát, mert ott többel tartozott, mint az Ermitázsban. Nem érezte volna rendjénvalónak, hogy emiatt kerülje ezt a szállodát. – Van kocsid? Nagyszerű, mert én elküldtem a hintómat.

A két barát egész úton hallgatott. Levin azon töprengett, mit jelenthetett Kitty arckifejezésének megváltozása, és hol arról győzködte magát, hogy van remény, hol kétségbeesett, és tisztán látta, hogy ostobaság reménykedni, ugyanakkor egészen más embernek érezte magát, nem olyannak, mint az előtt a mosoly és viszontlátásra előtt.

Sztyepan Arkagyjics eközben a menüt állította össze magában.

– Szereted a rombuszhalat? – kérdezte Levintől, amikor megérkeztek.

– Hogy? – kérdezett vissza Levin. – A rombuszhalat? Hogyne, imádom a rombuszhalat.

10

Amint a szállodába beléptek, Levin észrevette, hogy sajátos kifejezés, valamilyen visszafogott lelkesedés telepszik Sztyepan Arkagyjics arcára. Oblonszkij levetette a kabátját, s kalapját félrecsapva ment be az étterembe, osztogatta parancsait a hajbókoló, pincérkendős és frakkos tatároknak. Jobbra-balra hajlongott az ismerősök felé, akik itt is, mint mindenhol, örültek, hogy látják, odalépett a bárpulthoz, bekapott egy kis halat vodkával, és mondott valamit a pult mögött ülő kifestett, csupa szalag és csipke meg huncutka francia nőnek, amin még ez a francia nő is szívből kacagott. Levin nem volt hajlandó vodkát inni, mert sértette ez a vendéghajat viselő, poudre de riz-vel meg vinaigre de toilette-tel{9} behintett francia némber. Úgy sietett el tőle, mint valami szennyes helyről. Egész lelkét betöltötte a Kittyre való emlékezés, szemében diadalmas és boldog mosoly fénylett.

– Erre parancsoljon, kegyelmes uram, ide tessék, itt nem fogják zavarni, kegyelmes uram – mondta egy különösen hajbókoló, fehér hajú, öreg tatár, akinek széles farán szétálltak a frakk szárnyai. – Kérem a kalapját, kegyelmes uram – mondta Levinnek, Sztyepan Arkagyjics iránti tiszteletből rá is kiterjesztve a gondoskodást.

Villámgyorsan új abroszt terített a bronz falilámpa alatt álló, már abrosszal fedett sarokasztalra, bársonyszékeket tolt oda, megállt Sztyepan Arkagyjics előtt, és kezében kendővel, étlappal várta a rendelést.

– Ha esetleg különszobát parancsol, kegyelmes uram, egy nemsokára felszabadul: Golicin herceg van ott egy hölggyel. Friss osztrigát kaptunk.

– Á! Osztriga.

Sztyepan Arkagyjics elgondolkodott.

– Ne változtassunk a terven, Levin? – kérdezte, ujját az étlapra illesztve. Arca komoly tanácstalanságot tükrözött. – Jó az az osztriga? De őszintén!

– Flensburgi, kegyelmes uram, ostendei nincs.

– Ha flensburgi, hát flensburgi, de friss-e?

– Tegnap érkezett, tisztelettel.

– Na, mi legyen, kezdjük osztrigával, és változtassuk meg az egész tervet? Hm?

– Nekem mindegy. Én legjobban a scsít meg a kását szeretem, de az itt nincs.

– Kása à la russe? – kérdezte a tatár, s úgy hajolt Levin fölé, mint dadus a gyermek fölé.

– Nem, tréfán kívül, nekem megfelel, amit választasz. Korcsolyáztam, megéheztem. És ne hidd – tette hozzá Levin, látva, hogy Oblonszkij arca elborul –, hogy nem értékelem a választásodat. Jól fog esni egy kiadós ebéd.

– Meghiszem azt! Mondhatsz bármit, ez az egyik gyönyörűség az életben – mondta Sztyepan Arkagyjics. – Akkor hozzál nekünk, barátocskám, kettő, nem is, három tucat osztrigát, zöldséglevest…

– Printanière – csapott le rá a tatár. De Sztyepan Arkagyjics szemlátomást nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy franciául nevezze meg a fogásokat.

– Zöldséglevest, érted? Azután rombuszhalat sűrű mártással, azután… rosztbifet, de megnézd ám, hogy jó legyen! És még kappant, utána meg gyümölcssalátát.

A tatár, emlékezve rá, hogy Sztyepan Arkagyjics nem szereti a francia nyelvű étlap szerint megnevezni a fogásokat, nem mondta utána a tételeket, de megadta magának azt az elégtételt, hogy végül mindent az étlap szerint sorolt: – Soupe printanière, turbot sauce Beaumarchais, poularde à l’estragon, macèdoine de fruits… – aztán, mintha rugóra járna, egyetlen mozdulattal letette a bekötött étlapot, felcserélte a másikkal, az itallappal, és Sztyepan Arkagyjics orra alá dugta.

– Mit iszunk?

– Amit akarsz, de nem sokat, pezsgőt – felelte Levin.

– Hogy? Azzal kezdjünk? Hm, miért is ne? A fehér pecséteset szereted?

– Cachet blanc – csapott le a tatár.

– Jó, akkor azt hozzál az osztrigához, a többit majd meglátjuk.

– Igenis, kérem. Asztalit milyet parancsolnak?

– Adj Nuits-t. Nem is, inkább klasszikus Chablis-t.

– Igenis. Sajtból a szokottat?

– Igen, parmezánt. Vagy te mást szeretnél?

– Nekem teljesen mindegy – mondta Levin, aki nem tudta visszafojtani a mosolyát.

A tatár a széles farán billegő frakkszárnyakkal elviharzott, és öt perc múlva már vissza is siklott a felnyitott, gyöngyfényű kagylókban csillogó osztrigákkal a tálban s a palackkal az ujjai között.

Sztyepan Arkagyjics meggyűrögette a keményített szalvétát, betuszkolta a mellénye nyakába, kényelmesen elrendezte a karját, és hozzálátott az osztrigához.

– Nem rossz – mondta, egy kis ezüstvillával kifeszegetve a kagylókból s egymás után nyelve a síkos osztrigákat. – Egyáltalán nem rossz – ismételte meg, nedves, csillogó szemét hol Levinre, hol a tatárra emelve.

Levin is evett az osztrigából, bár a fehér kenyér meg a sajt jobban ízlett neki. De gyönyörködött Oblonszkijban. Még a tatár is, miközben kihúzta a dugót, és töltött a habzóborból a felfelé szélesedő, karcsú poharakba, még ő is elégedett mosollyal tekingetett Sztyepan Arkagyjicsra, miközben a nyakkendőjét igazgatta.

– Na, nem nagyon szereted az osztrigát? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics, és felhajtotta a poharát. – Vagy nyugtalanít valami? Hm?

Azt akarta, hogy Levin is jókedvű legyen. De Levin nem rosszkedvű volt, hanem szorongott. Annyi minden ment végbe a lelkében, hogy idegesítette, nyomasztotta a vendéglő, a jobbról-balról nyíló különszobák, ahol urak hölgyekkel ebédeltek, s az egész nyüzsgés és tüsténkedés, sértette a bronzokból, tükrökből, gázlángokból, tatárokból álló egész környezet. Félt, hogy bepiszkítja azt, ami a lelkét eltölti.

– Engem? Igen, nyugtalanít, de ezenkívül nyomaszt is ez az egész – mondta. – El sem tudod képzelni, nekem mint falusi embernek mennyire furcsa mindez, akárcsak annak az úrnak a körmei, akit nálad láttam…