Anna Karenyina

Fejezet 12

– Régóta van itt? – kérdezte Kitty a kezét nyújtva. – Köszönöm – tette hozzá, amikor Levin felemelte a muffból kiesett zsebkendőjét.

– Én? Nem, csak tegnap óta… azazhogy most jöttem – felelte Levin, izgalmában nem értve a kérdést. – El akartam menni magukhoz – mondta, majd eszébe jutott, mi célból is akarja felkeresni a lányt, összezavarodott és elpirult. – Nem is tudtam, hogy korcsolyázik, méghozzá ilyen jól.

Kitty figyelmesen nézett rá, mint aki szeretné megérteni zavarának okát.

– A maga dicsérete sokat ér. Itt legendákat mesélnek arról, hogy maga a legjobb korcsolyázó – mondta, és fekete kesztyűs kis kezével leveregette a muffról a ráhullott dérkristályokat.

– Igen, valamikor szenvedélyes korcsolyázó voltam; tökélyre akartam fejleszteni a tudásomat.

– Maga, úgy látszik, mindent szenvedélyesen csinál – mondta mosolyogva a lány. – Nagyon szeretném látni korcsolyázni. Húzza fel, és korcsolyázzunk együtt.

„Együtt korcsolyázni! Hát lehetséges ez?” – gondolta Levin, és ránézett.

– Máris – mondta.

És ment korcsolyát húzni.

– Rég járt nálunk, uram – mondta a gondnok a lábát tartva és megszorítva a sarokcsavart. – Azóta már nincsenek is mesterek az urak közt. Jó lesz így? – kérdezte, összébb húzva a szíjat.

– Jó, jó, csak siess, kérlek – felelte Levin, nehezen őrizve meg a boldog mosolyt az arcán, amely önkéntelenül is kiült rá. „Igen – gondolta –, ez az élet, ez a boldogság! Együtt, mondta, korcsolyázzunk együtt. Most mondjam meg neki? De hiszen éppen azért félek megmondani neki, mert most boldog vagyok, mert még remélhetek… De akkor majd?… Nem kell! De kell, kell! Az ördögbe ezzel a gyávasággal!”

Lábra állt, levetette a kabátját, nekifutott a házikó körüli rücskös jégen, kisiklott a simább felületre, és minden erőlködés nélkül repült tova, mintha csupán az akarata diktálná, hogy gyorsít-e, lassít, vagy irányt vált. Félénken közeledett a lányhoz, de a mosolya újból megnyugtatta.

Kitty a kezét nyújtotta, és egymás mellett siklottak, fokozva a sebességet, s minél gyorsabban mentek, a lány annál erősebben kapaszkodott a kezébe.

– Magától hamarabb megtanultam volna korcsolyázni, magában valamiért megbízom – mondta Kitty.

– Én is bízom magamban, amikor maga rám támaszkodik – mondta ő, s rögtön meg is rémülve attól, amit mondott, elvörösödött. És valóban, amint kimondta ezeket a szavakat, mintha felhők mögé bújt volna a nap, a lány arcából kiveszett a gyöngédség, és Levin felismerte szokásos arcjátékát, amikor erősen gondolkodik: a homlokán megjelent egy ráncocska.

– Nincs semmi baja? Bocsánat, nincs jogom ilyet kérdezni – tette hozzá gyorsan.

– Miért volna?… Nem, nincs semmi bajom – felelte a lány hűvösen, majd megkérdezte: – Találkozott már Mlle Linonnal?

– Még nem.

– Akkor menjen oda hozzá, nagyon szereti magát.

„Mi ez? Megbántottam. Istenem, segíts!” – gondolta Levin, és odairamodott az ősz fürtű francia öregkisasszonyhoz, aki egy padon üldögélt. Mosolyogva, hamis fogsorát kivillantva, mint régi barátot üdvözölte őt.

– Lám, növögetünk – mondta, a szemével Kitty felé mutatva –, idősebbek lettünk. Tiny bear{8} most már nagymedve! – folytatta nevetve a kisasszony, és eszébe idézte Levinnek a tréfáját a három lánykáról, akiket három medvének nevezett az angol mese után. – Ugye emlékszik, hogy ezt mondta?

Levin semmi ilyesmire nem emlékezett, pedig a nevelőnő már tíz éve nevetett ezen a tréfán, annyira tetszett neki.

– No, menjen csak, korcsolyázzon! Ugye, a mi Kittynk is milyen ügyesen korcsolyázik?

Amikor Levin ismét odaért Kittyhez, a lány arca már nem volt szigorú, szeme ugyanolyan őszintén és nyájasan nézett, de azért Levinnek úgy rémlett, nyájasságában van valami szándékoltan nyugodt jelleg. Elszomorodott. Kitty az öreg nevelőnőjéről meg a különcségeiről beszélt, és az életéről kérdezte Levint.

– Nem unatkozik télen ott a faluban?

– Nem, nem unatkozom, nagyon sok a dolgom – felelte Levin, érezve, hogy a lány őt is rákényszeríti arra a szándékoltan nyugodt tónusra, amiből nem lesz ereje kivergődni, mint ahogy a tél elején sem volt.

– Sokáig marad? – kérdezte Kitty.

– Nem tudom – válaszolta ő, meg sem gondolva, hogy mit mond. Az járt az eszében, hogy ha ismét behódol ennek a nyugodt, baráti tónusnak, úgy fog elutazni, hogy megint nem végzett semmit, és úgy döntött, fellázad.

– Hogyhogy nem tudja?

– Nem tudom. Magától függ – mondta Levin, és mindjárt el is szörnyedt a szavain.

A lány vagy nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani a szavait; úgy látszott, mintha megbotlana, kettőt toppantott, és elsiklott tőle. Odakanyarodott Mlle Linonhoz, mondott neki valamit, aztán a házikó felé indult, ahol a hölgyek vették le a korcsolyájukat.

„Úristen, mit tettem? Jóságos Istenem, segíts meg, taníts engem!” – gondolta magában Levin, s hirtelen szükségét érezve a szilaj erőkifejtésnek, felgyorsított, külső és belső köröket róva.

Egy fiatalember, a legjobb új korcsolyázók egyike, szájában cigarettával, lábán korcsolyával éppen ekkor jött ki a kávézóból, nekifutott, és dübörögve, zötyögve lezúdult a lépcsőn. Valósággal repült, majd karja laza tartásán mit sem változtatva tovasiklott a jégen.

– Á, ez valami új trükk! – mondta Levin, és rögtön fel is szaladt, hogy kipróbálja ezt az új trükköt.

– Nehogy a nyakát szegje, ezt szokni kell! – kiáltott oda neki Nyikolaj Scserbackij.

Levin felment a lépcső tetejére, teljes erőből nekifutott, és lerobogott, karjával egyensúlyozva a szokatlan mozgás közben. Az utolsó lépcsőfokon megingott, de aztán, épp csak érintve a jeget a tenyerével, erőteljes mozdulatot tett, s egyensúlyát visszanyerve, nevetve elkorcsolyázott.

„Milyen kedves, milyen drága – gondolta magában Kitty, aki éppen akkor lépett ki a házikóból Mlle Linonnal, s a csendes gyöngédség mosolyával nézett utána, akár egy kedvenc fivér után. – Hibáztam, csúnyán viselkedtem vele? Erre szokták mondani, hogy flörtölés. Tudom, hogy nem őt szeretem, mégis olyan jól érzem magam vele, és olyan kedves. De hát miért mondta azt?…” – gondolta.

Levin látta, hogy Kitty menni készül az anyjával, aki a lépcsőnél várta; a gyors mozgástól kivörösödve megtorpant, és elgondolkodott. Levetette a korcsolyáját, és a park kijáratánál utolérte anyát és lányát.

– Nagyon örülök a találkozásnak – mondta a hercegné. – Csütörtökön fogadunk, mint mindig.

– Vagyis ma?

– Legyen szerencsénk – mondta szárazon a hercegné.

Kittyt bántotta ez a száraz hang, és nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy anyja hűvösségét jóvátegye. Visszafordította a fejét, és mosolyogva így szólt: