Anna Karenyina

Fejezet 11

– Nem arról van szó, hogy nem neked való – mondta Szergej Ivanovics –, hanem inkább arról, hogy helytelenül szemléled a dolgot.

– Meglehet – felelte csüggedten Levin.

– Képzeld, Nyikolaj fivérünk megint itt van.

Nyikolaj Levinnek édesbátyja, Szergej Ivanovicsnak anyai féltestvére volt, bukott ember, vagyona nagy részét elverte, a legfurcsább és legrosszabb társaságba keveredett, és összeveszett a fivéreivel.

– Mit nem mondasz! – szörnyülködött Levin. – Honnan tudod?

– Prokofij látta az utcán.

– Itt, Moszkvában? Hol van most? Tudod? – Levin felállt, mint aki máris indulni készül.

– Már sajnálom, hogy elárultam – mondta Szergej Ivanovics, a fejét csóválva öccse izgatottsága láttán. – Megérdeklődtem, hol lakik, és elküldtem neki a Trubinnak adott váltóját, amit kiegyenlítettem. Ezt válaszolta.

Szergej Ivanovics kivett a papírnehezék alól és átnyújtott az öccsének egy levelet.

Levin elolvasta a furcsa, ismerős kézírással írt cédulát. „Alázatosan kérem, hagyjatok engem békén. Csak ennyit kívánok szeretett fivéreimtől. Nyikolaj Levin.”

Levin elolvasta, és kezében a cédulával, lehajtott fejjel állt Szergej Ivanovics előtt.

Lelkében harcot vívott az óhaj, hogy pillanatnyilag felejtse el szerencsétlen bátyját, és a tudat, hogy ez helytelen lenne.

– Nyilvánvalóan meg akart sérteni – folytatta Szergej Ivanovics –, csakhogy ő nem tud engem megsérteni, én teljes szívemből szerettem volna segíteni rajta, de tudom, hogy ez lehetetlen.

– Igen, igen – bólogatott Levin. – Megértem és értékelem az álláspontodat, de én mégis elmegyek hozzá.

– Menj, ha akarsz, bár nem tanácsolom – mondta Szergej Ivanovics. – Ami engem illet, nem félek attól, hogy sikerül téged összeveszítenie velem, de a te érdekedben nem tanácsolom, hogy elmenj hozzá. Nem lehet segíteni rajta. De persze azt csinálsz, amit akarsz.

– Talán nem lehet segíteni rajta, de én éppen most – erről majd máskor – úgy érzem, nem tudnék nyugodt maradni.

– Nem értem, mire célzol – mondta Szergej Ivanovics. – Csak egyvalamit értek – tette hozzá –, azt, hogy ez lecke alázatból. Másként, több elnézéssel tekintek arra, amit aljasságnak neveznek, mióta fivérünk, Nyikolaj azzá lett, amivé… Te is tudod, mit művelt…

– Ez rettenetes, rettenetes! – kesergett Levin.

Szergej Ivanovics inasától megkapva bátyja lakcímét, feltette magában, hogy rögtön elmegy hozzá, de aztán meggondolta a dolgot, és úgy döntött, inkább estére halasztja. Előbb a lelki nyugalma érdekében azt kell dűlőre vinnie, amiért Moszkvába utazott. Így hát a fivérétől Oblonszkij hivatalába ment, majd megtudva, hol lesznek Scserbackijék, oda sietett, ahol ezek szerint megtalálja Kittyt.

9

Négy órakor Levin dobogó szívvel szállt ki a bérkocsiból az Állatkertnél, és elindult az úton a szánkózódombok meg a korcsolyapálya felé, most már biztosan tudva, hogy Kitty ott lesz, mert a bejáratnál megpillantotta Scserbackijék hintóját.

Fénylő, hideg nap volt. A bejáratnál sorban álltak a hintók, szánok, bérkocsik és zsandárok. Az úri közönség ragyogó kalapokban tündöklött a verőfényben, nyüzsgött a kapunál és a tisztára söpört ösvényeken, a faragott tetejű orosz házikók között; a park vén, bodros nyírfái mintha új, ünnepi köntöst öltöttek volna, úgy lehúzta ágaikat a hó.

Ment a korcsolyapályához vezető úton, és azt mondta magában: „Nem kell izgulnom, meg kell nyugodnom. Mit akarsz? Miért csinálod? Hallgass már, te ostoba!” – rótta meg a szívét. És minél inkább igyekezett megnyugodni, annál nehezebben kapott levegőt. Odakiáltott egy ismerőse, de Levin azt sem tudta, kicsoda az illető. Odaért a dombokhoz, amelyeken lefelé sikló és felfelé igyekvő szánkók láncai csörögtek, robogó szánkók zörögtek, és vidám hangok kiáltoztak. Tett még néhány lépést, és kitárult előtte a jégpálya – és a korcsolyázók közt rögtön felismerte őt.

Abból ismerte fel, hogy a szívét boldogságos rémület szorította össze. Ott állt, egy másik hölggyel beszélgetve, a pálya túlsó oldalán. Semmi különös nem volt sem az öltözékében, sem a tartásában, Levin mégis olyan könnyedén felismerte a tömegben, akár egy rózsaszálat a csalán közt. Mindent beragyogott maga körül. Mosoly volt, amely mindenre sugárzott. „Tényleg odamehetek, ráléphetek a jégre, és odamehetek hozzá?” – töprengett magában. A hely, ahol a lány állt, elérhetetlen szentélynek tetszett, és volt egy pillanat, amikor Levin majdnem sarkon fordult, olyan rettenetesen érezte magát. Erőt kellett vennie magán, és úgy okoskodnia, hogy lám, mindenféle emberek járkálnak a lány körül, így éppenséggel ő is jöhetett merőben azzal a céllal, hogy korcsolyázzon egyet. Lement, kerülve, hogy sokáig nézze, akár a napot, de akár a napot, akkor is látta, amikor nem nézett oda.

A hétnek ezen a napján, a napnak ebben a szakában csupa olyan ember verődött össze a jégen, akik egy társasági körhöz tartoztak, és jól ismerték egymást. Akadtak valóságos korcsolyázómesterek, akik büszkélkedtek művészetükkel, meg kezdők is, akik félénk, ügyetlen mozdulatokkal tologatták maguk előtt a széket, fiúk is, meg öregek is, akik egészségügyi okokból korcsolyáztak; Levin szerencsés kiválasztottnak látta mindet, mert itt lehetnek a lány közelében. Különféle korcsolyázók érték be Kittyt, siklottak oda hozzá közönyösen, még beszélgettek is vele, sőt tőle függetlenül élvezkedtek, kihasználva a nagyszerű jeget és a szép időt.

Nyikolaj Scserbackij, Kitty unokatestvére kurta kabátban és feszes nadrágban ült egy padon, lábán korcsolya, s Levint megpillantva odakurjantott neki:

– Á, a legjobb orosz korcsolyázó! Régóta van itt? A jég kitűnő, húzzon korcsolyát!

– Nincs is korcsolyám – felelte Levin, és elcsodálkozott ezen a vakmerőségen és szabadosságon a lány jelenlétében, s egy pillanatra sem vette le a szemét Kittyről, noha nyíltan nem nézett rá. Úgy érezte, közeledik hozzá a nap. A lány a pálya sarkában volt, s most szögben megvetve keskeny kis lábát a magas szárú cipőben, félénken feléje korcsolyázott. Elébe vágott egy orosz ruhás fiú, kétségbeesetten hadonászva, majdnem a földig hajolva. A lány nem állt valami biztosan a lábán; kihúzta a kezét a zsinóron függő kis muffból, és minden eshetőségre készen széttartotta, úgy pillantott Levinre, akit felismert, s egyszerre mosolygott őrá, és nevetett saját félelmén. A fordulatot leírva elrúgta magát ruganyos lábával, és egyenesen odasiklott Scserbackijhoz, megragadta a karját, mosolygott, bólintott Levinnek. Szebb volt, mint amilyennek képzelte.

Amikor rágondolt, teljes egészében el tudta képzelni, különösen gyermekien nyugodt és jóságos, kicsi, szőke fejének báját, amely olyan kecsesen ült a formás, kislányos vállak közt. Éppen gyermeki arca és szép, karcsú alakja adta a báját, amire Levin oly jól emlékezett; de, mint mindig, a legváratlanabb és legmegdöbbentőbb szelíd, nyugodt és őszinte szemének pillantása volt, s főleg a mosolya, amely valamilyen varázslatos világba röpítette át Levint, ahol oly meghatódottnak és ellágyultnak érezhette magát, mint kora gyermekségének ritka napjaiban.