Anna Karenyina

Fejezet 10

Hallott ugyan róla, hogy a nők gyakran szeretnek bele csúf és egyszerű férfiakba, de nem hitt ebben, már csak azért sem, mert ő maga is csak szép, titokzatos és rendkívüli nőket volt képes szeretni.

Ám miután két hónapot falusi magányában töltött, sikerült elhitetnie magával, hogy ez nem az a fajta szerelem, amilyeneket zsenge ifjúkorában élt át, hogy ez az érzés egy perc nyugtot nem hagy neki, hogy nem élhet tovább, míg el nem dől, hozzájönne-e Kitty vagy sem, hogy elkeseredése csakis saját képzelgéséből fakad, s hogy semmilyen bizonyítéka sincs arra nézve, hogy kikosaraznák. Így azután azzal az erős elhatározással utazott fel ismét Moszkvába, hogy megkéri a lány kezét, és megnősül, ha elfogadják. Ha nem… de arra gondolni sem bírt, mi lesz, ha kikosarazzák.

7

A reggeli vonattal Moszkvába érkezve Levin anyai féltestvérénél, a nála idősebb Koznisevnél szállt meg, átöltözött, és bement fivéréhez a dolgozószobájába, hogy elmagyarázza neki, miért is jött, és tanácsot kérjen tőle, csakhogy a bátyja nem volt egyedül. Egy híres filozófiaprofesszor üldögélt nála, aki Harkovból utazott fel csakis azért, hogy tisztázzon vele egy félreértést, amely egy fontos filozófiai kérdésben támadt közöttük. A professzor heves vitában állt a materialistákkal, Szergej Koznisev pedig érdeklődéssel követte ezt a polémiát, s a professzor legújabb cikkét elolvasva levélben tárta elé saját elképzeléseit, azzal vádolva a professzort, hogy túlságosan engedékeny a materialistákkal szemben. Így hát a professzor tüstént ideutazott, hogy tisztázzák a dolgot. Divatos kérdésről volt szó: van-e határvonal az emberi tevékenységben a pszichológiai és a fiziológiai jelenségek között, s ha igen, hol húzódik?

Szergej Ivanovics a szokott, kedves és hűvös mosolyával fogadta öccsét, bemutatta a professzornak, majd folytatta a beszélgetést.

A sárgás bőrű, szemüveges, alacsony homlokú emberke egy köszönés erejéig hajlandó volt felfüggeszteni a vitát, azután ő is folytatta a beszélgetést, és ügyet sem vetett Levinre. Levin leült, várta, hogy a professzor elmenjen, de hamarosan érdekelni kezdte a vita tárgya.

Levin is találkozott a folyóiratokban azokkal a cikkekkel, amelyekről szó volt, el is olvasta őket, mert a természettudományi kar egykori hallgatójaként érdekelték az új tudományos eredmények, habár magában sohasem kapcsolta össze az embernek az állatoktól való leszármazását, a reflexeket, a biológiát és a szociológiát taglaló tudományos következtetéseket azokkal a kérdésekkel, hogy neki személy szerint mit jelent élet és halál, amelyek pedig egyre gyakrabban foglalkoztatták.

Bátyja és a professzor beszélgetését hallgatva felfigyelt rá, hogy többször is párhuzamot vontak a tudományos és az érzelmi kérdések között, néha már-már rá is tértek ez utóbbiakra, de ahányszor csak a legfőbb kérdés közelébe jutottak, úgy tetszett neki, nyomban vissza is hőköltek, és megint elmerültek a bonyolult különbségtevések, fenntartások, citátumok, utalások, tekintélyekre való hivatkozások világában, és a végén Levin már nemigen tudta kihámozni, miről is folyik a szó.

– Nem fogadhatom el – mondta Szergej Ivanovics a maga világos és precíz fogalmazásával, választékos hangsúlyozásával –, semmi módon nem érthetek egyet Keiss-szel abban, hogy a külvilágról alkotott képem teljes egészében benyomásokon alapszik. A legalapvetőbb fogalmat, a lét fogalmát nem érzetekből nyertem, minthogy nem is létezik olyan szerv, amely ezt a fogalmat közvetíthetné.

– Igen, de Wurst, Knaust és Pripaszov azt válaszolja erre, hogy az ön létfelfogása az érzetek összességéből ered, hogy ez a létfelfogás az érzetek eredménye. Wurst egyenesen leszögezi, hogy amennyiben nincsenek érzetek, nincs létfelfogás sem.

– Én éppen ellenkezőleg mondanám – kezdte Szergej Ivanovics…

Itt azonban Levinnek megint úgy tűnt, hogy miután a legfontosabb dolog közelébe értek, ismét visszahőköltek, ezért úgy döntött, feltesz a professzornak egy kérdést.

– Tehát ha az érzéseim megsemmisülnek, a testem meghal, nincs is többé semmiféle létezés? – kérdezte.

A professzor bosszúsan, már-már intellektuális fájdalommal fogadta ezt a közbeszólást, úgy pillantott a kérdezőre, mintha az inkább hajóvontatóhoz és nem filozófushoz hasonlítana, majd Szergej Ivanovics felé fordította tekintetét, mint aki azt kérdezi: mit lehet erre mondani? Ám Szergej Ivanovics, aki egyáltalán nem olyan ellentmondást nem tűrően és egyoldalúan beszélt, mint a professzor, és akinek a fejében maradt hely arra is, hogy a professzornak válaszoljon, meg arra is, hogy megértse azt az egyszerű és természetes nézőpontot, amelyből a kérdést feltették, mosolyogva így szólt:

– Ebben a kérdésben egyelőre nincs jogunk dönteni…

– Nem állnak rendelkezésünkre adatok – erősítette meg a professzor, majd folytatta az érvelést. – Nem – mondta –, rá kell mutatnom arra, hogy amennyiben, mint Pripaszov világosan leszögezi, az érzetnek a benyomás az alapja, akkor határozottan különbséget kell tennünk a két fogalom között.

Ettől a pillanattól kezdve Levin nem figyelt oda, és alig várta, hogy a filozófus elmenjen.

8

Amikor a filozófus elment, Szergej Ivanovics a fivéréhez fordult.

– Nagyon örülök, hogy feljöttél. Hosszabb időre? Hogy áll a gazdaság?

Levin tudta, hogy a gazdaság igen kevéssé érdekli bátyját, s csak amúgy leereszkedően kérdezi felőle, ezért csupán a búza eladásáról meg pénzügyekről beszélt neki.

Levin a nősülési szándékáról akart beszámolni a bátyjának, és a tanácsát akarta kérni, ezt szilárdan feltette magában, de bátyját megpillantva, a professzorral való diskurálását hallgatva, s azt a leereszkedő tónust hallva, amellyel bátyja a gazdálkodásról kérdezte (az anyai birtokot nem osztották fel, mindkét részt Levin igazgatta), úgy érezte, valamiért képtelen volna bátyjával a nősülési szándékáról beszélgetni. Úgy érezte, bátyja nem úgy tekintene a dologra, ahogyan ő szeretné.

– No és hogy van a zemsztvo? – kérdezte Szergej Ivanovics, akit nagyon érdekeltek a zemsztvo ügyei, és nagy jelentőséget tulajdonított neki.

– Őszintén szólva nem is tudom…

– Hogyhogy? Hiszen tagja vagy az elöljáróságnak.

– Már nem, kiléptem – felelte Konsztantyin Levin –, sőt a gyűlésekre sem járok el.

– Nagy kár! – jelentette ki homlokát ráncolva Szergej Ivanovics.

Levin önmaga igazolására magyarázni kezdte, mik történtek a járási gyűléseken.

– De hát ez mindig így megy! – szakította félbe Szergej Ivanovics. – Mi, oroszok már csak ilyenek vagyunk. Lehet, hogy éppen ez a jó tulajdonságunk, hogy látjuk a hibáinkat, csak aztán eltúlozzuk őket, iróniával vigasztalódunk, amiért soha nem kell messzire mennünk. Én csak annyit mondok neked, ha olyasféle jogokat adnánk más európai népeknek, amilyenekkel a zemsztvót felruháztuk, a németek és az angolok tüstént szabadságot teremtenének abból, amin mi csak nevetünk.

– Mit csináljunk? – mondta bűntudatosan Levin. – Részemről ez volt az utolsó próbálkozás. Mindent beleadtam. De nem megy. Nem nekem való.