Anna Karenyina

Fejezet 9

– Nem értem, nem értem – mondta.

– Mit nem értesz? – mosolygott vidáman Oblonszkij, és elővett egy cigarettát. Valami különc kitörésre számított Levintől.

– Nem értem, mit csináltok ti itt – mondta a vállát vonogatva Levin. – Hogy tudod ilyen komolyan venni?

– Miért?

– Azért, mert nincs is mit csinálnotok.

– Azt te csak hiszed, nagyon is sok a dolgunk.

– Papírmunka. Persze, neked ehhez van tehetséged – tette hozzá Levin.

– Úgy gondolod, ez valamilyen fogyatékosság?

– Lehetséges – felelte Levin. – De azért én gyönyörködöm a nagyságodban, és büszke vagyok egy ilyen nagy ember barátságára. De nem válaszoltál a kérdésemre – fűzte hozzá, és kétségbeesett erőfeszítéssel Oblonszkij szemébe nézett.

– Jó, jó. Várj csak, majd te is eljutsz idáig. Jó, van háromezer gyeszjatyina földed a Karazini járásban, izmos vagy, meg üde, mint egy tizenkét éves lányka, és mégis eljutsz majd oda, ahová mi. Ami pedig a kérdésedet illeti: nincs változás, de kár, hogy olyan rég nem jártál errefelé.

– Ezt hogy érted? – kérdezte ijedten Levin.

– Nem fontos – felelte Oblonszkij. – Majd beszélünk róla. De tulajdonképpen miért jöttél?

– Eh, majd erről is beszélünk – mondta Levin, és megint fülig elpirult.

– Jól van. Értem – mondta Sztyepan Arkagyjics. – Tudod, szívesen meghívnálak hozzánk, csak a feleségem nincs valami jól. De ha látni akarod őket, ma, azt hiszem, négy és öt között az Állatkertben lesznek. Kitty korcsolyázik. Menj el oda, aztán majd én is csatlakozom, és valahol megebédelünk.

– Nagyszerű. Akkor a viszontlátásra.

– De ide figyelj, ismerlek, nehogy elfeledd, és visszautazz nekem a faludba! – kiáltotta nevetve Sztyepan Arkagyjics.

– Nem, dehogy.

Az már csak az ajtóban, távoztában jutott eszébe Levinnek, hogy elfelejtett meghajolni Oblonszkij munkatársai felé.

– Igen energikus uraságnak látszik – jegyezte meg Grinyevics, amikor Levin elment.

– Úgy bizony, barátocskám – mondta Sztyepan Arkagyjics a fejét ingatva. – Szerencsés ember! Háromezer gyeszjatyina a Karazini járásban, minden előtte áll, és micsoda frissesség! Épp az ellentétünk.

– Ugyan már mire föl panaszkodik, Sztyepan Arkagyjics?

– Pocsékul érzem magam – mondta Sztyepan Arkagyjics, és nagyot sóhajtott.

6

Amikor Oblonszkij megkérdezte Levintől, hogy tulajdonképpen miért jött, Levin elpirult, és haragudott magára, amiért elpirult, mert nem felelhette azt: „Azért jöttem, hogy megkérjem a sógornőd kezét”, pedig valóban ezért jött.

A Levin és a Scserbackij család régi moszkvai nemesi családok voltak, és mindig is közeli és baráti viszonyban álltak egymással. Ez a kapcsolat Levin egyetemista korában csak még inkább elmélyült. Együtt készült és jelentkezett az egyetemre a fiatal Scserbackij herceggel, Dolly és Kitty fivérével. Akkoriban Levin gyakran megfordult Scserbackijéknál, és beleszeretett a Scserbackij családba. Bármilyen különösen hangzik, Konsztantyin Levin valóban a házba, a családba szeretett bele, pontosabban a Scserbackij család női felébe. Levin a saját anyjára már nem is emlékezett, egyetlen nővére idősebb volt nála, így a Scserbackij-házban első alkalommal találkozott azzal a régi, nemesi, művelt és makulátlan családi körrel, amelytől apja és anyja halála megfosztotta. A család minden tagját, főleg a női felét, mintha valamilyen titokzatos, költői fátyol borította volna, és nemcsak hogy semmi hibát nem látott bennük, hanem a titokzatos, költői fátyol mögött a legemelkedettebb érzéseket, a legnagyobb fokú tökélyt vélte megpillantani. Hogy miért kellett ennek a három ifjú hölgynek egész napon át franciául vagy angolul társalognia, miért zongoráztak egymást váltva bizonyos órákban, ami felhallatszott a bátyjuk szobájába is, ahol a diákok tanultak, miért járt a házba a francia irodalom, a zene, a rajz, a tánc megannyi tanára, miért kocsizott ki bizonyos órákban a három ifjú hölgy Mlle Linonnal a Tverszkoj fasorra atlaszbundában – Dolly hosszúban, Nathalie félhosszúban, Kitty pedig egészen rövidben, úgyhogy formás lába a feszesre húzott piros harisnyában teljesen kilátszott –, miért sétálgattak a sapkáján arany kokárdát viselő lakáj kíséretében a Tverszkoj fasorban, mindez, és sok más, ami ebben a titokzatos világban történt, felfoghatatlan volt Levin számára, de azt tudta, hogy abban minden gyönyörű, és éppen ebbe a titokzatosságba volt szerelmes.

Diákévei alatt már majdnem beleszeretett Dollyba, a legidősebbikbe, de őt hamar hozzáadták Oblonszkijhoz. Azután a másodikba kezdett beleszeretni. Mintha csak érezte volna, hogy muszáj a három nővér valamelyikébe beleszeretnie, csak azt nem tudja eldönteni, hogy melyikbe. De Nathalie, alighogy bemutatták a társaságban, férjhez ment egy Lvov nevű diplomatához. Kitty még jóformán gyerek volt, amikor Levin befejezte az egyetemet. A fiatal Scserbackij herceg belépett a haditengerészethez, hamarosan belefúlt a Balti-tengerbe, és hiába volt a barátja Oblonszkijnak, Levin attól fogva kevesebbet érintkezett a Scserbackij családdal. Amikor az idei esztendőben, tél elején, egyévi falusi tartózkodás után Levin Moszkvába jött, és ismét találkozott Scserbackijékkal, végre megértette, kit is rendelt neki a sors a három lány közül.

Azt lehetett volna hinni, mi sem egyszerűbb annál, mint hogy ő, a jó családból való, inkább gazdag, mint szegény, harminckét éves férfi megkérje Scserbackaja hercegkisasszony kezét; kétség sem fért hozzá, hogy jó partinak tekintették volna. Csakhogy Levin szerelmes volt, ezért úgy képzelte, Kitty olyan tökéletes minden téren, annyira földöntúli lény, ő pedig olyan földhözragadt, alacsonyrendű valaki, hogy még csak fel sem merülhet, hogy a többiek és maga Kitty is méltónak tarthatnák hozzá.

Két bódult hónapot töltött Moszkvában, naponta találkozott Kittyvel a társaságban, ahová az ő kedvéért járt el, majd hirtelen úgy döntött, hogy a dolog lehetetlen, és hazautazott a falujába.

Meggyőződését, hogy a dolog lehetetlen, Levin arra alapozta, hogy a rokonság szemében ő kétségkívül előnytelen, méltatlan parti az elbűvölő Kitty számára, és hogy Kitty sohasem lenne képes szeretni őt. A rokonság szemében neki, Levinnek nincs semmilyen rendes és biztos foglalkozása, a társaságban elfogadott pozíciója, mikor pedig a kortársai, most, hogy ő harminckét éves lett, már mind ezredesek és szárnysegédek, professzorok, megbecsült vezetők, vasúti és bankigazgatók, vagy kormányhivatali elnökök, mint például Oblonszkij, ő meg (tisztában volt vele, milyennek láthatják mások) csak egy földesúr, aki marhatenyésztéssel foglalkozik, szalonkára vadászik, építkezik, vagyis tehetségtelen alak, akiből soha nem lesz semmi, aki, legalábbis a társadalom fogalmai szerint, ugyanazt csinálja, amit a többi semmirekellő ember.

A titokzatos, elbűvölő Kitty sohasem tudna szeretni egy ilyen csúf embert, amilyennek önmagát gondolta, s ami a fő, olyat, aki semmiben sem kiemelkedő. Ráadásul a korábbi kapcsolata Kittyvel – a felnőtt kapcsolata a gyermekkel, barátja húgával – szintén akadályt jelentett szerelme útjában. A magafajta jó, de csúf embert, úgy vélte, lehet szeretni mint barátot, de azzal a szerelemmel, amellyel ő szerette Kittyt, csakis szép, s ami a fő, rendkívüli férfit lehet.