Anna Karenyina

Fejezet 8

– Gyere, menjünk be a szobámba – mondta Sztyepan Arkagyjics, ismerve barátja kényes és ingerlékeny félénkségét; karon fogva húzta magával, mintha veszedelmek között akarná átkalauzolni.

Sztyepan Arkagyjics majdnem minden ismerősével tegeződött: hatvanéves öregekkel, húszéves gyerekekkel, színészekkel, miniszterekkel, kereskedőkkel és főhadsegédekkel, így aztán sokan, akikkel tegeződő viszonyban volt, a társadalmi ranglétra két szélső pontján helyezkedtek el, és igen csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy Oblonszkij révén van bennük valami közös. Mindenkit tegezett, akivel már egyszer pezsgőzött, s lévén, hogy mindenkivel pezsgőzött, ha alárendeltjei jelenlétében találkozott szégyellni való cimboráival, ahogyan néhány barátját nevezte tréfálkozva, szokásos tapintatával mindig sikerült élét vennie az alárendeltjei számára kellemetlen benyomásnak. Levin ugyan nem volt szégyellni való cimbora, de Oblonszkij szokásos tapintatával megérezte, hogy Levin azt gondolja, alárendeltjei jelenlétében nem szeretné közeli barátságukat kimutatni, ezért sietett bevezetni őt a dolgozószobájába.

Majdnem egykorú volt Levinnel, de nem csak a pezsgőzés miatt tegeződtek. Zsenge koruk óta jó barátok voltak. Szerették egymást jellemük és ízlésük különbsége ellenére, ahogy azok szeretik egymást, akik oly régóta barátok. Ettől függetlenül, mint gyakran megesik azokkal, akik más-más életpályát választanak, józanul mérlegelve elismerték ugyan, de titokban azért meg is vetették egymás foglalkozását. Mindegyikük úgy képzelte, az ő élete az igazi élet, a barátjáé pedig csak amolyan délibáb. Oblonszkij sosem tudta elfojtani gunyoros mosolyát, ha Levinnel találkozott. Hányszor látta már Moszkvába érkezni a falujából, ahol csinált valamit, de hogy pontosan mit is, azt Sztyepan Arkagyjics nem igazán értette, és nem is nagyon érdekelte. Levin mindig idegesen, kapkodva, feszélyezetten s e feszélyezettség miatt ingerülten érkezett Moszkvába, többnyire egészen új, váratlan elképzelésekkel. Sztyepan Arkagyjics kinevette, de szerette is ezt benne. Hasonlóképp, a lelke mélyén Levin is megvetette barátja városi életmódját, hivatalát, amelyet szamárságnak tartott, és csak nevetett rajta. A különbség abban állt, hogy Oblonszkij, aki azt csinálta, amit mindenki más, magabiztosan és jólelkűen nevetett, Levin pedig bizonytalanul és néha mérgesen.

– Már régóta vártunk – mondta Sztyepan Arkagyjics, és a dolgozószobába érve elengedte Levin karját, mintegy jelezve, hogy itt már nem fenyegeti veszély. – Nagyon, nagyon örülök, hogy látlak – folytatta. – Na, mi a helyzet? Hogy vagy? Mikor érkeztél?

Levin szótlanul nézegette Oblonszkij két, számára ismeretlen munkatársát, különösen az elegáns Grinyevics kezét, fehér, vékony ujjait, hosszú, sárga, visszagörbülő körmeit, hatalmas, csillogó mandzsettagombjait, s ezek a kezek szemlátomást annyira lekötötték, hogy nem maradt ideje a gondolkodásra. Oblonszkij rögtön észrevette ezt, és elmosolyodott.

– Á, igen, engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak – mondta. – A munkatársaim, Filipp Ivanics Nyikityin, Mihail Sztanyiszlavics Grinyevics – majd Levin felé fordulva –, ő pedig komoly személyiség a zemsztvóban,{6} új típusú zemsztvotag, tornász, öt pudot nyom ki fél kézzel, marhatenyésztő, vadász és a barátom, Konsztantyin Dmitrics Levin, Szergej Ivanics Koznisev fivére.

– Nagyon örvendek – mondta az öregebbik.

– Van szerencsém ismerni a fivérét, Szergej Ivanicsot – mondta Grinyevics, és feléje nyújtotta visszagörbülő körmű, keskeny kezét.

Levin a homlokát ráncolva, hidegen megszorította ezt a kezet, és rögtön Oblonszkij felé fordult. Nagyon tisztelte Oroszország-szerte ismert anyai féltestvérét, az írót, de ki nem állhatta, ha nem Konsztantyin Levinként, hanem a híres Koznisev fivéreként tekintettek rá.

– Már nem foglalkozom a zemsztvóval. Összevesztem velük, a gyűlésekre se járok – mondta Oblonszkij felé fordulva.

– Máris? – mosolygott Oblonszkij. – Hogyhogy? Miért?

– Hosszú történet. Majd egyszer elmesélem – mondta Levin, de nyomban mesélni kezdte: – Röviden szólva meggyőződtem róla, hogy semmiféle komoly tevékenység nem folyik a zemsztvóban, és nem is folyhat – vágott bele, mintha megsértették volna –, mert egyfelől játszadozás az egész, parlamentet játszanak, én meg sem elég fiatal, sem elég öreg nem vagyok, hogy az ilyen játékok lekössenek, más… – csuklott egyet – másfelől pedig eszköz a járási coterie{7} kezében ahhoz, hogy egy kis pénzecskéhez jussanak. Azelőtt gyámhatóságok meg bíróságok voltak, most pedig zemsztvo van… ezúttal nem a vesztegetés, hanem a meg nem szolgált kereset céljából – mondta olyan hevesen, mintha valaki a jelenlevők közül kétségbe vonta volna az állítását.

– Aha! Látom, új fázisban vagy, konzervatívban – mondta Sztyepan Arkagyjics. – De erről majd később.

– Igen, majd később. De muszáj volt találkoznom veled – mondta Levin, és utálkozva pillantott Grinyevics kezére.

Sztyepan Arkagyjics alig észrevehetően elmosolyodott.

– Nem azt mondtad, hogy többé nem veszel európai ruhát? – nézett rá Levin új, láthatólag francia szabó varrta öltönyére. – Igen, igen: tényleg új fázisban vagy.

Levin hirtelen elpirult, de nem úgy, ahogy a felnőttek szoktak – könnyedén, hogy maguk sem veszik észre –, hanem ahogy a kisfiúk, akik érzik, hogy feszélyezettségük nevetséges, elszégyellik magukat, s ettől csak még inkább, a könnyekig elvörösödnek. Olyan különös volt ilyen gyermeki állapotban látni ezt az okos, férfias arcot, hogy Oblonszkij el is fordította a tekintetét.

– No, hol találkozzunk? Fontos, nagyon fontos, hogy beszélhessek veled – mondta Levin.

Oblonszkij elgondolkodó képet vágott.

– Megmondom, mi legyen: menjünk Gurinhoz villásreggelizni, ott beszélgethetünk. Háromig szabad vagyok.

– Nem – felelte némi tűnődés után Levin –, nekem még el kell ugranom valahová.

– Rendben van, akkor ebédeljünk együtt.

– Ebéd? De hisz semmi az egész, csak pár szót akarok mondani, illetve kérdezni, aztán diskurálhatunk.

– Hát akkor mondd azt a pár szót most, és ebéd közben majd beszélgetünk.

– Az a pár szó a következő – mondta Levin –, de nem, nem érdekes.

Harag ült ki az arcára az erőfeszítéstől, hogy zavarán úrrá legyen.

– Scserbackijéknál mi van? Minden a régiben? – kérdezte.

Sztyepan Arkagyjics régóta tudta, hogy Levin szerelmes a sógornőjébe, Kittybe, alig észrevehetően elmosolyodott, s a szeme vidáman felcsillant.

– Te mondtál pár szót, de én pár szóban nem válaszolhatok, mert… Bocsáss meg egy pillanatra…

Bejött a titkár, azzal a bizalmas tisztelettel s a minden titkárra jellemző szerény meggyőződéssel, hogy ügyismeret dolgában lepipálja a főnökét, odament Oblonszkijhoz az iratokkal, és kérdés formájában magyarázni kezdett neki valamilyen nehézséget. Sztyepan Arkagyjics nem hallgatta végig, kedvesen a titkár karjára tette a kezét.

– Nem, csinálja csak úgy, ahogy mondtam – szólt, egy mosollyal véve el a megjegyzés élét, s miután röviden elmagyarázta, hogyan érti ő a kérdést, eltolta magától az iratokat, és azt mondta: – Hát így csinálja, legyen szíves. Kérem, Zahar Nyikityics.

A titkár zavartan távozott. Levin, aki a titkárral való tanácskozás közben teljes mértékben úrrá lett zavarán, mindkét kezével egy szék támlájára támaszkodva állt, és gunyoros figyelem tükröződött az arcán.