Anna Karenyina

Fejezet 7

– Tessék idehívatni a fivéremet – mondta –, az majd mindent megfőz ebédre, különben úgy járunk, mint tegnap, a gyerekek hatig se kapnak enni.

– Jól van, mindjárt megyek, és intézkedem. Friss tejért elküldtek?

És Darja Alekszandrovna elmerült a napi gondokban, és egy időre beléjük fojtotta bánatát.

5

Sztyepan Arkagyjics képességeinek hála könnyen tanult az iskolában, de mivel lusta volt és csintalan, az utolsók között végzett, korhely élete, szerény rangja és fiatal kora ellenére mégis tisztes és jól fizető állást töltött be egy moszkvai kormányhivatal élén. Anna férje, Alekszej Alekszandrovics Karenyin révén kapta meg ezt a helyet, aki az egyik legfontosabb posztot töltötte be abban a minisztériumban, amelyhez a hivatal tartozott; persze, ha Karenyin nem ajánlja be a sógorát, Sztyiva Oblonszkij száz másik személy, fivérek, nővérek, rokonok, unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik révén akkor is megkapta volna az állást, vagy ha nem ezt, akkor egy másikat, ahonnan szintén hatezer rubeles fizetést húzhat, amire szüksége is volt, mert felesége magánvagyona ellenére az ügyei eléggé ziláltan alakultak.

A fél Moszkva, a fél Pétervár rokona vagy barátja volt Sztyepan Arkagyjicsnak. Olyan emberek közé született, akik a világ hatalmasai közé tartoztak, vagy előbb-utóbb azzá lettek. Egyharmaduk állami alkalmazásban állt, ezek öregek voltak, apja barátai, akik még pendelyes korából ismerték, egyharmaduk tegező viszonyban volt vele, egyharmaduk pedig meghitt ismerőse volt, ebből következőleg osztogathatták a földi javakat állás, haszonbérlet, koncesszió és más hasonlók formájában, s lévén a barátai, igazán nem hagyhatták cserben a közülük valót; Oblonszkijnak nem is kellett nagyon törnie magát, hogy előnyös álláshoz jusson, egyszerűen csak nem volt szabad visszautasítania semmit, nem volt szabad irigykednie, civakodnia, megsértődnie, de jó természetének hála az ilyesmire nem is hajlott soha. Egészen nevetségesnek tartotta volna, ha valaki azt mondja neki, hogy nem kaphatja meg valamelyik tisztes fizetéssel járó állást, annál is inkább, mert hiszen semmi különlegeset nem igényelt ő, csupán azt, amit a vele egyenrangúak mind megkaptak, az ilyen állásokkal járó kötelezettségeknek pedig éppúgy eleget tudott tenni, mint bárki más.

Sztyepan Arkagyjicsot nemcsak közismerten jó és vidám természetéért és kétségtelen becsületességéért szerette mindenki; szép, derűs megjelenésében, csillogó szemében, fekete szemöldökében, hajában, arca fehérségében és pirosságában volt valami, ami szinte fizikailag hatott, barátságosságot és vidámságot keltett mindazokban, akik találkoztak vele. „Á! Sztyiva! Oblonszkij! Hát itt van!” – mondogatták boldog mosollyal az ilyen találkozások pillanatában. S még ha előfordult is, hogy az ilyen beszélgetések után az az érzésük támadt, hogy valójában semmilyen örömteli dolog nem történt, másnap vagy harmadnap ugyanúgy megörültek a vele való találkozásnak.

Már harmadik éve töltötte be a vezetői állást az egyik moszkvai kormányhivatalban, és nemcsak a szeretetét, hanem a tiszteletét is kivívta minden kollégájának, alárendeltjének, főnökének s általában mindenkinek, akinek dolga akadt vele. Legjobb tulajdonságai, amelyek révén általános megbecsülésnek örvendett munkahelyén, először is abban álltak, hogy, jól ismervén a saját hiányosságait, rendkívül elnéző volt az emberekkel; másodszor igazi liberalizmusában, nem abban, amilyenről az újságban olvasott, hanem abban, amely a vérében volt, s amelynek alapján valóban egyformán és ugyanúgy bánt mindenkivel, tekintet nélkül a pozíciójukra és a rangjukra; harmadszor és legfőképp pedig abban, hogy tökéletesen hidegen hagyta az ügy, amellyel éppen foglalkozott, minek következtében sohasem ragadtatta el magát, és sohasem hibázott.

Szolgálati helyére megérkezve Sztyepan Arkagyjics a tiszteletteljes portás kíséretében, hóna alatt az irattáskával kis dolgozószobájába sietett, felvette az egyenruháját, és átment a tárgyalóba. Az írnokok és tisztviselők felálltak, s vidáman és tiszteletteljesen meghajoltak. Sztyepan Arkagyjics, mint mindig, fürge léptekkel a helyére ment, kezet rázott a középvezetőkkel, és leült. Illendő ideig tréfálkozott és beszélgetett, majd kezdődött a munka. Sztyepan Arkagyjicsnál jobban senki sem tudta, hol húzódik a szabadosságnak, egyszerűségnek és hivatalosságnak az a mezsgyéje, ami nélkülözhetetlen a kellemes ügyvitelhez. A titkár az egész hivatalra jellemző vidámsággal és tisztelettel odavitt hozzá néhány dokumentumot, s abban a bizalmas-liberális tónusban, amelyet maga Sztyepan Arkagyjics vezetett be, így szólt:

– Végre sikerült megszereznünk az információkat a Penzai kormányzóságtól. Ha óhajtja…

– Végre elküldték? – mondta Sztyepan Arkagyjics, bedugva egy ujját holmi iratok közé. – Hát akkor, uraim… – És kezdetét vette a munka.

„Ha tudnák – gondolta, miközben figyelmes arccal hallgatta a beszámolót –, milyen bűnös kisfiú volt alig fél órával ezelőtt az elnökük!” S a szeme nevetősen csillogott a beszámoló felolvasása alatt. A tárgyalásnak kettőig megszakítás nélkül kellett folynia, kettőkor pedig szünet és villásreggeli.

Még nem volt két óra, amikor a tárgyaló nagy üvegajtaja kinyílt, és bejött valaki. A cár képmása alatt és a Péter-rendeletek táblája{5} mögött ülő tisztviselők megörültek a félbeszakításnak, és az ajtó felé tekintgettek, ám az ajtónál álló hivatalszolga azonnal kituszkolta a betolakodót, és becsukta az üvegajtót.

A beszámoló felolvasása után Sztyepan Arkagyjics felállt, nyújtózkodott, s a kor liberalizmusának adózva már a tárgyalóban elővette a cigarettát, majd a dolgozószobájába indult. Két munkatársa, az öreg bútordarab Nyikityin meg Grinyevics udvari kamarás követte.

– Villásreggeli után be is tudjuk fejezni – mondta Sztyepan Arkagyjics.

– De még mennyire! – mondta Nyikityin.

– Micsoda csirkefogó ez a Fomin! – mondta Grinyevics, annak az ügynek az egyik érintettjére célozva, amelyet éppen tárgyaltak.

Sztyepan Arkagyjics összeráncolta a homlokát Grinyevics szavaira, éreztetve, hogy nincs ínyére az ilyen elhamarkodott ítéletalkotás, és nem válaszolt neki.

– Ki volt az az ember, aki bejött? – kérdezte a hivatalszolgától.

– Csak egy illető, kegyelmes uram, egyszerűen besomfordált, amikor éppen hátat fordítottam. Önt kereste. Megmondtam neki: majd ha az urak kijönnek…

– Most hol van?

– Kimehetett az előcsarnokba, mert nemrég még itt járkált fel-alá. Ő az – mutatott a hivatalszolga egy erős testalkatú, széles vállú, göndör szakállú alakra, aki báránybőr sapkáját le sem véve gyors és könnyed léptekkel szaladt felfelé a kikopott kő lépcsőfokokon. Egy lefelé haladó, irattáskás, cingár tisztviselő megtorpant, és rosszallóan nézte a felfelé rohanó lábakat, majd kérdően Oblonszkijra pillantott.

Sztyepan Arkagyjics a lépcső tetején állt. Szívélyesen ragyogó arca az egyenruha hímzett gallérja fölött még inkább felragyogott, amikor az illetőt megismerte.

– És valóban! Levin, na végre! – mondta baráti, kedélyes mosollyal a közeledő Levinre pillantva. – Hogyhogy képes voltál felkeresni ebben a bűnbarlangban? – tette hozzá, és nem érve be a kézfogással, arcon is csókolta barátját. – Régóta vagy itt?

– Éppen most érkeztem, és nagyon szerettem volna találkozni veled – felelte Levin, félénken, ugyanakkor haragosan és idegesen tekingetve körbe.