Anna Karenyina

Fejezet 6

– Mit akar? – kérdezte kapkodó, szinte idegen mellhangon.

– Dolly! – ismételte meg remegő hangon a férje. – Anna hamarosan megérkezik.

– Mi közöm hozzá? Én nem fogadhatom! – kiáltotta az asszony.

– De muszáj, Dolly…

– Menjen, menjen, menjen! – kiáltotta rá sem nézve az asszony, mintha valami testi fájdalom váltotta volna ki ezt a kiáltást.

Sztyepan Arkagyjics nyugodt tudott maradni, amikor a feleségére gondolt, tudott reménykedni, hogy majdcsak kiforrja magát a dolog, ahogyan Matvej szerette mondani, tudta nyugodtan olvasni az újságját és inni a kávéját, de amikor meglátta ezt az elkínzott, szenvedő arcot, meghallotta ezt az alázatos, kétségbeesett hangot, a lélegzete is elállt, valami fojtogatta a torkát, és könny tolult a szemébe.

– Úristen, mit tettem! Dolly! Az isten szerelmére! Hiszen… – Nem tudta folytatni, torkát elzárta a zokogás.

Az asszony belökte a fiókot, és ránézett.

– Dolly, mit mondhatnék?… Csak egyet: bocsáss meg, bocsáss meg… Kilenc együtt töltött év nem feledtethetne pár percnyi, pár percnyi…

Az asszony lehajtott fejjel állt, hallgatta, várta, mit mond, mintegy könyörögve, hogy bírja őt jobb belátásra.

– Pár percnyi… pár percnyi mámort… – mondta ki nagy nehezen Sztyiva, és folytatta volna, de ettől a szótól, akár valami testi fájdalomtól, megint összepréselődött Dolly szája, megint ugrálni kezdett az arca jobb oldalán az az ideg.

– Menjen, menjen innen! – kiáltotta még élesebben. – Ne beszéljen nekem a mámorairól, az ocsmányságairól!

Ki akart menni, de megtántorodott, bele kellett kapaszkodnia egy szék támlájába, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Sztyiva arca kiszélesedett, ajkai felduzzadtak, szeme megtelt könnyel.

– Dolly! – mondta már hüppögve. – Az isten szerelmére, gondolj a gyerekekre, ők nem bűnösök. Én vagyok a bűnös, engem büntess, parancsold meg, hogy vezekeljek a bűnömért. Mindent megteszek, mindenre kész vagyok! Bűnös vagyok, nincs rá szó, hogy mennyire bűnös vagyok! De bocsáss meg, Dolly!

Az asszony leült. Férje hallotta nehéz, ziháló lélegzetvételét, és elmondhatatlanul sajnálta. Dolly többször is próbált megszólalni, de nem tudott. A férje várt.

– Te azért gondolsz a gyerekekre, hogy játssz velük, én meg ha rájuk gondolok, tudom, hogy végük – mondta Dolly, és látható volt, hogy ezt a mondatot már többször elpróbálta magában az utóbbi három nap során.

Most tegezte a férjét, s az hálásan pillantott rá, és a keze után nyúlt, de Dolly undorodva elhúzódott tőle.

– Én sokat gondolok a gyerekekre, és bármit elkövetnék, hogy megóvjam őket, de magam sem tudom, hogyan óvhatnám meg őket, azzal-e, hogy elviszem őket az apjuktól, vagy azzal, hogy itt hagyom őket egy züllött… igen, egy züllött apával… Maga mondja meg, hogy mindaz után, ami… történt… lehetséges-e együtt élnünk? Lehetséges-e? Mondja meg, lehetséges-e? – ismételgette egyre élesebb hangon. – Azután, hogy a férjem, a gyermekeim apja, viszonyt kezdett a tulajdon gyermekei nevelőnőjével…

– De mit… mit tehetnénk? – mondta szánalmas hangon Sztyiva, azt sem tudván, mit beszél, és egyre lejjebb csüggesztette a fejét.

– Maga nekem förtelmes, visszataszító! – kiabált Dolly egyre hevesebben. – A könnye víz! Maga sohasem szeretett engem, magának nincs szíve, magában nincs lelki nemesség! Maga nekem utálatos, förtelmes, idegen, igen, idegen! – Fájdalommal, tombolva ejtette ki ezt a számára is oly irtózatos szót: idegen.

Férje ránézett, és az asszony arcán tükröződő ellenszenv megijesztette, megdöbbentette. Nem értette meg, hogy az ő sajnálata ingerelte fel Dollyt. Az asszony sajnálatot látott benne, de szerelmet nem. „Nem, gyűlöl engem. Nem fog megbocsátani” – gondolta magában Sztyiva.

– Ez rettenetes! Rettenetes! – mondta.

Egy másik szobában felsírt egy gyerek, bizonyára mert elesett; Darja Alekszandrovna feszülten hallgatózott, és hirtelen ellágyult az arca.

Pár pillanatig mintha azt se tudta volna, hol van, és mit tegyen, azután gyorsan felállt, és az ajtó felé indult.

„De hiszen a gyerekemet szereti – gondolta a férje, látva, hogy elváltozott az arca, amikor a gyerek sírását meghallotta –, az én gyerekemet szereti; akkor hogy képes gyűlölni engem?”

– Dolly, csak egy szót még – mondta, és utánaindult.

– Ha utánam jön, idehívom az embereket, a gyerekeket! Hadd tudják meg, micsoda gazember maga! Még ma elköltözöm, maga meg élhet itt a szeretőjével!

Azzal kiment, és becsapta az ajtót.

Sztyepan Arkagyjics nagyot sóhajtott, megtörölte az arcát, és halk léptekkel kiment a szobából. „Matvej azt mondja, majdcsak kiforrja magát; de hogyan? Még a lehetőségét se látom. Jaj, jaj, micsoda borzalom! És milyen közönségesen kiabált – mondta magában, amint eszébe jutott Dolly kiabálása, a szavai: gazember, szerető. – Lehet, hogy a lányok is meghallották! Borzasztóan közönséges, borzasztóan.” Sztyepan Arkagyjics egy darabig álldogált, megtörölte a szemét, felsóhajtott, kidüllesztette a mellét, és kiment a szobából.

Péntek volt, az ebédlőben a német órásmester éppen húzta fel az órákat. Sztyepan Arkagyjicsnak eszébe jutott a tréfája erről az akkurátus, kopasz órásmesterről, miszerint a németet „egy egész életre felhúzták, hogy az órákat felhúzogathassa”, és elmosolyodott. Sztyepan Arkagyjics szerette a jó tréfákat. „Lehet, hogy mégis kiforrja magát! Jó mondás: majdcsak kiforrja magát – gondolta. – Ezt el kell mesélnem.”

– Matvej – kiáltotta –, szóval akkor a pamlagos szobát készítsétek elő Marjával Anna Arkagyjevna számára! – mondta a megjelenő Matvejnek.

– Igenis.

Sztyepan Arkagyjics belebújt a bundájába, és kilépett a tornácra.

– Itthon méltóztatik ebédelni?{4} – kérdezte Matvej, aki kikísérte.

– Majd meglátom. Nesze, a kiadásokra – mondta Sztyepan Arkagyjics, és elővett a zsebéből egy tízrubelest. – Elég lesz?

– Elég, nem elég, be kell érnünk vele – mondta Matvej, azzal becsukta a hintó ajtaját, és visszalépett a tornácra.

Darja Alekszandrovnának eközben sikerült megvigasztalnia a gyereket, s a hintó zörgéséből megállapítva, hogy a férje elment, visszatért a hálószobájába. Ez volt az egyetlen menedéke a házi gondok elől, amelyek tüstént megrohamozták, amint kitette innen a lábát. Ez alatt a rövid idő alatt is, míg átment a gyerekszobába, az angol nevelőnőnek és Matrjona Filimonovnának sikerült halaszthatatlan kérdésekkel ostromolnia, amelyekre csak ő tudhatja a választ: mit vegyenek fel a gyerekek a sétához? Ihatnak-e tejet? Hívassanak-e másik szakácsot?

– Hagyjanak, hagyjanak! – mondta, és a hálószobába visszatérve leült oda, ahol az előbb a férjével beszélt, sovány kezét tördelve, amelynek csontos ujjairól folyton lecsúsztak a gyűrűk, és megpróbálta felidézni magában az iménti beszélgetést. „Elment! De vajon ővele szakított? – gondolta. – Csak nem találkozgatnak még mindig? Miért nem kérdeztem meg tőle? Nem, nem, kibékülni nem lehet. Ha egy fedél alatt maradunk, akkor is idegenek leszünk egymás számára. Örökké idegenek! – ismételte meg magában különös nyomatékkal ezt a rettenetes szót. – Pedig mennyire szerettem, Istenem, mennyire szerettem!… Mennyire szerettem! És most talán nem szeretem? Nem szeretem még jobban, mint eddig? És ami a legborzalmasabb…” – kezdte újra, de nem tudta befejezni a gondolatát, mert Matrjona Filimonovna bedugta a fejét az ajtó résén.