Anna Karenyina

Fejezet 5

Az újsággal, a második csésze kávéval és a vajas kaláccsal végezve felállt, leveregette mellényéről a morzsát, teleszívta széles mellkasát, és boldogan elmosolyodott, nem azért, mintha valamilyen kellemes érzés töltötte volna el a lelkét – egyszerűen a jó emésztés váltotta ki belőle ezt a boldog mosolyt.

Ez a boldog mosoly azonban hirtelen mindent eszébe juttatott, és ő gondolkodóba esett.

Két gyerekhang (Sztyepan Arkagyjics felismerte legkisebbik fia, Grisa és legnagyobbik leánya, Tánya hangját) hallatszott be az ajtón túlról. Cipeltek valamit, és elejtették.

– Megmondtam, hogy a tetejére nem lehet utasokat ültetni! – kiabált a lány angolul. – Szedd fel őket!

„Minden összezavarodott – gondolta Sztyepan Arkagyjics –, a gyerekek magukra hagyva futkároznak.” Odament az ajtóhoz, és kiszólt nekik. A gyerekek ledobták a vonatként szolgáló skatulyát, és beszaladtak az apjukhoz.

A kislány, apja kedvence, bátran odarohant hozzá, nevetve átkarolta, és a nyakán csimpaszkodott, mint mindig, élvezve a pofaszakállából áradó, ismerős kölniillatot. Végül megcsókolta apja lehajlástól kivörösödő és gyengédségtől ragyogó arcát, kibontakozott az öleléséből, és már futott is volna tovább, de az apja visszafogta.

– Hogy van a mama? – kérdezte, megsimogatva lánya sima, finom kis nyakát. – Szervusz – mosolygott rá a fiára, aki köszönt neki.

Tudatában volt, hogy a fiát kevésbé szereti, ezért igyekezett mindig igazságosan bánni vele, a fiú azonban megérezte ezt, és nem reagált mosollyal apja hideg mosolyára.

– A mama? Már felkelt – felelte a lánya.

Sztyepan Arkagyjics sóhajtott egyet. „Tehát ma is átvirrasztotta az éjszakát” – gondolta magában.

– És? Jókedvű?

A kislány tudta, hogy az apja és az anyja összeveszett, következésképp az anyja nem lehet jókedvű, s ezt az apjának is tudnia kell, csak tetteti magát, amikor ilyen hanyagul veti oda a kérdést. És pirult az apja miatt. Az tüstént megértette ezt, és ő is elpirult.

– Nem tudom – felelte a kislány. – Nem mondta, hogy tanuljunk, csak annyit mondott, hogy sétáljunk el Miss Hull-lal a nagymamáékhoz.

– Jól van, eredj hát, Tancsurocska! Várj csak! – Visszatartotta a gyereket, finom kezecskéjét simogatva.

Levett a kandallópárkányról, ahová tegnap tette, egy doboz bonbont, és adott neki kettőt, a kedvenceit, egy csokoládésat meg egy fondant-t.

– Grisának? – mutatott rá a kislány a csokoládésra.

– Igen, persze. – Még egyszer megsimogatta a vállacskáját, megcsókolta a haja tövét és a nyakát, és eleresztette.

– A hintó előállt – jelentette Matvej. – Meg egy kérelmező is van – tette hozzá.

– Régóta vár? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics.

– Egy félórácskája.

– Hányszor mondtam már neked, hogy azonnal bocsásd be őket?

– Magának is kell egy kis idő, hogy megigya a kávéját – felelte Matvej azon a barátságosan goromba hangon, amiért lehetetlen volt haragudni rá.

– Küldd be azonnal! – mondta Oblonszkij, bosszúsan ráncolva a homlokát.

A kérelmező, egy Kalinyin nevű törzskapitány özvegye, valami egészen lehetetlen képtelenséget kért, de Sztyepan Arkagyjics szokásához híven leültette, figyelmesen, félbeszakítás nélkül végighallgatta, részletes tanácsot adott neki, hogy kihez forduljon és hogyan, sőt nagy betűs, lendületes, szép és határozott kézírásával fürgén és szabatosan egy ajánlólevelet is kanyarított neki ahhoz a személyhez, aki segíthet rajta. A törzskapitány özvegyét elbocsátva vette a kalapját, azután megállt, és gondolkodott, hogy nem felejtett-e el valamit. Kiderült, hogy semmit sem felejtett el, csak azt, amit el akart felejteni – a feleségét.

„Á, igen!” Lehajtotta a fejét, és szép arca bánatos kifejezést öltött. „Bemenjek vagy ne menjek?” – kérdezte magában. És a belső hang azt felelte, hogy nem érdemes bemenni, ott más, mint hamisság, nem történhet, kapcsolatukat rendbe hozni, megjavítani lehetetlen, mert a feleségét lehetetlen visszaváltoztatni vonzó, szerelmet ébresztő nővé, és őt magát sem lehet szerelemre képtelen vénemberré változtatni. Ebből hamisságokon és hazugságokon kívül más nem sülhet ki, márpedig a hamisságok és hazugságok ellenkeztek a természetével.

„Viszont előbb-utóbb muszáj lesz, mert ez így nem maradhat” – mondta magában, megpróbálva összeszedni a bátorságát. Kidomborította a mellét, cigarettát vett elő, rágyújtott, kettőt szippantott belőle, aztán beledobta a gyöngyházkagylóból készült hamutartóba, gyors léptekkel átvágott a sötét szalonon, és benyitott a következő ajtón, felesége hálószobájába.

4

Darja Alekszandrovna könnyű kabátkában, valaha sűrű és szép, de már ritkuló hajának fonatait a tarkójára tűzve, sovány és beesett arccal, sovány arcában feltűnően nagy és ijedt szemekkel a szobában szanaszét heverő holmik között állt, egy nyitott fiókos szekrény előtt, amiből éppen ki akart venni valamit. Férje lépteit meghallva mozdulatlanná merevedett, az ajtó felé pillantott, és sikertelenül próbált szigorú, megvető arckifejezést ölteni. Érezte, hogy fél a férjétől, fél a rá váró találkozástól. Éppen azon igyekezett, aminek már tízszer is nekifogott az elmúlt három napban: kiválogatni a gyerekek és a maga holmijából mindazt, amit magával visz az anyjához – és most sem tudott dönteni, pedig most is, mint az előző alkalmakkor, azt mondta magának, ez így nem mehet tovább, tennie kell valamit, meg kell büntetnie, meg kell szégyenítenie a férjét, legalább valamennyire bosszút kell állnia a fájdalomért, amit okozott neki. Egyfolytában azt hajtogatta ugyan, hogy elköltözik, de érezte, hogy ez lehetetlen; azért lehetetlen, mert képtelen leszokni arról, hogy férjének tekintse és szeresse Sztyivát. Ezenkívül úgy érezte, ha itt, a saját házában is alig sikerül gondoskodnia öt gyerekéről, mennyivel nehezebb lesz ez ott, ahová költözne velük. A legkisebbik már ez alatt a három nap alatt is megbetegedett, mert romlott húslevest adtak neki, a többi meg majdnem ebéd nélkül maradt tegnap. Érezte, hogy lehetetlen elköltöznie, önmagát áltatva mégis egyre válogatta a holmit, és azzal hitegette magát, hogy igenis elköltözik.

Amint a férjét megpillantotta, beledugta a kezét egy fiókba, mintha éppen keresne valamit, és csak akkor nézett rá, amikor az egészen odaállt melléje. De az arca, amelyre szigorú és elszánt kifejezést próbált erőltetni, csak tanácstalanságot és szenvedést tükrözött.

– Dolly! – mondta Sztyiva halk, félénk hangon. Behúzta a nyakát, próbált szánalmasnak és alázatosnak látszani, mégis csak úgy ragyogott a frissességtől és az egészségtől.

Az asszony gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte frissességtől és egészségtől ragyogó alakját. „Igen, ő boldog és elégedett! – gondolta. – Hát én?!… És ez az utálatos jósága, amiért mindenki szereti és csodálja; én gyűlölöm ezt a jóságát” – gondolta. Összepréselte a száját, sápadt, feszült arca jobb oldalán rángani kezdett egy ideg.