Anna Karenyina

Fejezet 4

Válasz nem volt, eltekintve a szokásostól, amit az élet a bonyolult, megoldhatatlan kérdésekre ad. Ez a válasz pedig: vesd bele magad a mindennapi problémákba, vagyis felejts. Az álomba már nem feledkezhet bele, legalábbis estélig, ahhoz a muzsikához, amit a butélia-nők daloltak, nem térhet vissza; akkor hát az élet álmába kell belefeledkezni.

„Meglátjuk” – mondta magában Sztyepan Arkagyjics, felöltött egy kék selyembélésű szürke köntöst, megcsomózta a bojtjait, széles mellkasát teleszívta, és szokásos friss járásával, lábát, amely oly könnyedén hordozta telt testét, enyhén kifordítva odament az ablakhoz, felhúzta a redőnyt, és hangosan csengetett. A csengetésre azonnal megjelent öreg barátja, Matvej, a komornyik, hozta a ruháját, a csizmáját meg egy sürgönyt. Mögötte belépett a borbély is a szerszámaival.

– Jöttek iratok a hivatalból? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics, azzal fogta a sürgönyt, és letelepedett a tükör elé.

– Az asztalon vannak – felelte Matvej, kérdően és részvéttel nézve gazdájára, majd kivárt egy kicsit, és csalafinta mosollyal hozzátette: – A béristállótól is voltak itt.

Sztyepan Arkagyjics nem válaszolt, csak a tükörből pillantott rá Matvejre; ahogy a pillantásuk a tükörben találkozott, abból látni lehetett, hogy értik egymást. Sztyepan Arkagyjics pillantása mintha azt kérdezte volna: „Minek mondod ezt? Hát nem tudod?”

Matvej zsakettje zsebébe dugta a kezét, szétvetette a lábát, és némán, jóságosan, már-már mosolyogva nézett gazdájára.

– Meghagytam, hogy jövő vasárnap jöjjenek, addig meg ne alkalmatlankodjanak fölöslegesen se magának, se önmaguknak – felelte, de úgy, mint aki jó előre kifundálta ezt a mondatot.

Sztyepan Arkagyjics megértette, hogy Matvej tréfálkozni akar, magára akarja terelni a figyelmet. Feltépte és átfutotta a sürgönyt, kiigazítva magában a szokás szerint eltorzított szavakat, és rögtön felderült az arca.

– Matvej, holnap érkezik a húgom, Anna Arkagyjevna – mondta, egy pillanatra megállítva a borbély fényes, kövérkés kezét, amely éppen rózsás utat vágott két hosszú és göndör pofaszakálla közt.

– Hála istennek! – mondta rá Matvej, válaszával mintegy megmutatva, hogy éppen úgy átlátja ennek a látogatásnak a jelentőségét, mint a gazdája: Anna Arkagyjevna, Sztyepan Arkagyjics szeretett húga előmozdíthatja férj és feleség kibékülését.

– Egyedül vagy a férjével? – kérdezte Matvej.

Sztyepan Arkagyjics nem tudott megszólalni, mert a borbély éppen a felső ajkával volt elfoglalva, ezért csak felemelte az egyik ujját. Matvej bólintott a tükörben.

– Egyedül. Fenn készítsünk elő szobát?

– Jelentsd Darja Alekszandrovnának, majd ő eldönti.

– Darja Alekszandrovnának? – ismételte meg kétkedve Matvej.

– Igen. Vidd be neki a sürgönyt is, aztán tudasd, mit mondott.

„Szóval próbálkozik” – értette meg Matvej, de fennhangon így szólt:

– Igenis.

Sztyepan Arkagyjics már megmosdott, megfésülködött, és éppen öltözni készült, amikor Matvej, lassan lépkedve csikorgó csizmájával a puha szőnyegen, kezében a sürgönnyel visszajött. A borbély már kiment.

– Darja Alekszandrovna azt üzeni, ők elköltöznek. Csináljon, mármint az uraság, amit akar – mondta csak a szemével mosolyogva, és kezét zsebre vágva, fejét félrebillentve nézett gazdájára.

Sztyepan Arkagyjics egy darabig hallgatott. Azután jóságos és kissé szenvedő mosoly jelent meg szép arcán.

– Hát? Matvej? – kérdezte a fejét ingatva.

– Nem baj, uram, majdcsak kiforrja magát a dolog – mondta Matvej.

– Kiforrja?

– Igen.

– Gondolod? Ki az? – szólt ki Sztyepan Arkagyjics, mert női ruhasuhogást hallott az ajtón túlról.

– Én vagyok – felelte egy határozott és kellemes női hang, és az ajtónyílásban megjelent Matrjona Filimonovna, a dadus szigorú, himlőhelyes arca.

– No, mi az, Matrjosa? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics, és odament az ajtóhoz.

Annak ellenére, hogy Sztyepan Arkagyjics bűnt követett el a feleségével szemben, és ezt ő is átérezte, a házban szinte mindenki, a dadust, Darja Alekszandrovna legjobb barátját is beleértve, az ő pártját fogta.

– No, mi az? – kérdezte csüggedten.

– Menjen be hozzá, uram, kérjen még egyszer bocsánatot. Isten megsegélje! Nagyon szenved, nézni is rossz, a házban meg minden a feje tetején áll. Legalább a gyerekeken essen meg a szíve. Kérjen bocsánatot, uram! Mit tehetnénk? Aki tűznél melegedni akar, a füstöt is szenvedje!

– De hát nem fogad…

– Azért csak tegyen meg mindent. Isten irgalmas, Istenhez imádkozzék, uram, Istenhez imádkozzék!

– Na jó, elmehetsz – mondta Sztyepan Arkagyjics, és hirtelen elvörösödött. – Na, öltözködjünk! – fordult Matvejhez, és határozott mozdulattal ledobta magáról a köntöst.

Matvej már tartotta is az előkészített inget, mint valami hámot, lefújt róla egy láthatatlan porszemet, és nyilvánvaló elégedettséggel belebújtatta ura ápolt testét.

3

Sztyepan Arkagyjics felöltözött, kölnit szórt magára, megrángatta a kézelőjét, a szokott mozdulatokkal szétosztotta zsebeiben a cigarettát, a tárcát, a gyufát, a kétláncos-fityegős órát, megigazította a díszzsebkendőjét, és tisztának, jó szagúnak, balszerencséje ellenére fizikailag derűsnek érezve magát, ruganyos léptekkel átment az ebédlőbe, ahol már várta a kávé, s a kávé mellett a levelek meg a hivatalból érkezett iratok.

Sztyepan Arkagyjics leült, és elolvasta a leveleket. Az egyik nagyon kellemetlen volt – a kupectől jött, aki meg akart vásárolni egy erdőt a felesége birtokán. Az erdőt muszáj eladni, de most, amíg nem békül ki az asszonnyal, erről szó sem lehet. A legkellemetlenebb az volt, hogy ezzel anyagi érdekeltség keveredett a feleségével való kibékülés dolgába. A gondolat, hogy ez az érdekeltség irányítaná őt, hogy ennek az erdőeladásnak a kedvéért békülne ki az asszonnyal – ez a gondolat mélyen sértette az önérzetét.

Amikor a levelekkel végzett, Sztyepan Arkagyjics maga elé húzta a hivatali iratokat, gyorsan átlapozott két aktát, egy nagy ceruzával megjegyzéseket firkantott rájuk, majd az iratokat félretolva a kávéjáért nyúlt; kávézás közben szétnyitotta a még nedves reggeli újságot, és olvasni kezdte.

Sztyepan Arkagyjics liberális újságot járatott és olvasott, nem radikálisat, hanem ahhoz az irányzathoz tartozót, amelyhez a többség tartotta magát. És annak ellenére, hogy sem a tudomány, sem a művészet, sem a politika nem érdekelte különösebben, e témákban szigorúan ragaszkodott azokhoz a nézetekhez, amelyekhez a többség és az újságja tartotta magát, és csakis akkor változtatott rajtuk, amikor a többség; pontosabban nem is változtatott rajtuk, hanem azok maguk változtak meg benne szinte észrevétlenül.

Sztyepan Arkagyjics nem maga választotta meg az irányzatait és a nézeteit, az irányzatok és a nézetek maguktól jöttek hozzá, ahogyan kalap- vagy szalonkabátfajtát sem ő választott, hanem olyanokat hordott, amilyeneket mások. Az pedig, hogy neki, a meghatározott társadalmi körökben forgolódó embernek, akinek szüksége van bizonyos mérvű, többnyire az érett korral együtt járó szellemi tevékenységre, nézetei legyenek, éppolyan elkerülhetetlen volt, mint hogy kalapja legyen. S ha volt is rá oka, hogy a liberális irányzatot részesítse előnyben a konzervatívval szemben, mely utóbbihoz egyébként szintén sokan tartották magukat a köreiben, ez az ok nem abból eredt, hogy a liberális irányzatot értelmesebbnek találta, hanem abból, hogy közelebb állt az életfelfogásához. A liberális párt azt vallotta, hogy Oroszországban minden hitvány, és valóban, Sztyepan Arkagyjicsnak sok volt az adóssága, és igen kevés a pénze. A liberális párt azt vallotta, hogy a házasság idejétmúlt intézmény, amelyet meg kell reformálni, és valóban, a családi élet nem elégítette ki, hazugságokra és színlelésre kényszerítette Sztyepan Arkagyjicsot, pedig ez nagyon ellenkezett a természetével. A liberális párt azt vallotta, vagy legalábbis célozgatott rá, hogy az egyház csak a népesség barbár részének féken tartására jó, és valóban, Sztyepan Arkagyjicsnak még a legkurtább istentiszteleten is megfájdult a lába, és képtelen volt felfogni, mi értelme azoknak a rettenetes és fellengzős szavaknak a túlvilágról, amikor ezen a világon olyan vidám lehetne az élet. Ráadásul Sztyepan Arkagyjicsnak, aki szerette a tréfát, néha kifejezetten élvezetet jelentett zavarba hozni egynémely jámbort azzal, hogy ha már olyan büszke a származására, ne álljon meg Ruriknál,{2} ne tagadja meg legelső felmenőjét – a majmot se. Így hát a liberális irányzat amolyan szokásává vált Sztyepan Arkagyjicsnak, és azért szerette az újságját, amiért az ebéd utáni szivarját is: könnyű ködként telepedett az agyára. Elolvasta a vezércikket, amelyben kifejtették, hogy korunkban teljesen fölösleges óbégatni, mintha bizony a radikalizmus elnyeléssel fenyegetné a konzervatív elemeket, mintha bizony a kormánynak kötelessége volna eltaposni a forradalom hidráját, éppen ellenkezőleg, „véleményünk szerint az igazi veszedelem nem a forradalom képzeletbeli hidrájában rejlik, hanem a makacs tradicionalizmusban, a haladás eme kerékkötőjében” és így tovább. Elolvasott egy másik cikket is, a pénzügyi rovatban, amely szóba hozta Benthamet és Millt, és finoman oda-odaszúrt a minisztériumnak. Gyors felfogóképességével minden szúrást azonnal megértett: ki eresztette meg, ki felé és milyen okból, és ez, mint mindig, némi elégedettséggel töltötte el. Mai elégedettségét azonban megmérgezte, hogy eszébe jutott Matrjona Filimonovna tanácsa, s hogy a házban minden olyan szerencsétlenül áll. Arról is olvasott, hogy úgy hírlik, Beust gróf megérkezett Wiesbadenbe,{3} továbbá hogy nincs többé ősz haj, egy könnyű hintót eladásra kínálnak, s egy fiatal nőszemély felajánlja szolgálatait, de ezek az értesülések most nem szereztek neki olyan gúnyos élvezetet, mint máskor.