Anna Karenyina

Fejezet 3

1

A boldog családok mind egyformák, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.

Oblonszkijék házában minden összezavarodott. A feleség megtudta, hogy a férjének viszonya van a ház korábbi francia nevelőnőjével, és kijelentette, hogy ezek után képtelen egy házban élni vele. Már harmadik napja így állt a helyzet, és ez nemcsak a házasfeleket viselte meg, hanem a családtagokat és a személyzetet is. A családtagok és a házicselédek úgy érezték, nincs többé értelme az együttélésüknek, hiszen egy fogadóban véletlenszerűen összeverődő embereket is erősebb kapocs fűz egymáshoz, mint őket, az Oblonszkij család tagjait és házicselédeit. A feleség nem tette ki a lábát a lakosztályából, a férj már harmadik napja nem tartózkodott odahaza. A gyerekek magukra hagyva, tanácstalanul rohangáltak a házban, az angol nevelőnő összeveszett a kulcsárnővel, és írt a barátnőjének, hogy keressen számára új helyet, a szakács tegnap, ráadásul éppen ebéd közben, távozott, a cselédségre főző konyhalány és a kocsis pedig beadta a felmondását.

A veszekedést követő harmadik napon Sztyepan Arkagyjics Oblonszkij – Sztyiva, ahogy a társaságban nevezték – a szokott órában, vagyis reggel nyolckor nem a felesége hálószobájában, hanem a saját dolgozószobájában, a szattyánbőr pamlagon ébredt. Átfordította telt, ápolt testét a ruganyos pamlagon, mintha újra mély álomba akarna merülni, a másik oldalára hengeredve erősen átölelte és arcához szorította a párnát, de hirtelen megrezzent, felült a pamlagon, és kinyitotta a szemét.

„Igen, igen, hogy is volt csak? – gondolta magában, amint eszébe jutott az álma. – Igen, hogy is? Igen! Alabin ebédet adott Darmstadtban, nem is Darmstadtban, hanem valahol Amerikában. Igen, csakhogy Darmstadt Amerikában volt. Igen, Alabin ebédet adott, az asztalok üvegből voltak, igen… és az asztalok az Il mio tesoró-t{1} énekelték, vagy nem is az Il mio tesoró-t, valami jobbat, és voltak még ott valamilyen kisebbfajta butéliák is, azok meg nők voltak” – idézte fel.

Sztyepan Arkagyjics szeme vidáman csillogott, és mosolyogva tűnődött magában. „Igen, jó volt, nagyon jó. És még más, kitűnő dolgok is voltak ott, de ezeket nem lehet szavakba önteni, még ébren sem lehet gondolatokba foglalni.” Azután észrevette, hogy az egyik posztóredőny résén betűz a nap, erre vidáman kilendítette a lábát a pamlagról, a felesége által varrott, arannyal hímzett szattyánbőr papucsát kereste (tavaly kapta tőle a születésnapjára), és régi, kilencesztendős szokása szerint fel sem kelve arrafelé nyúlt, ahol a hálószobában a köntöse lógott. És akkor hirtelen eszébe jutott, miért nem a felesége hálószobájában, hanem a saját dolgozószobájában aludt, arcáról eltűnt a mosoly, és a homloka ráncokba ugrott.

„Jaj, jaj, jaj! Ááá!” – nyögött fel, mert egyszeriben az is eszébe jutott, hogy mi történt. Ismét megképzettek előtte a feleségével való veszekedés részletei, helyzetének teljes kilátástalansága, és ami még keservesebb, a saját felelőssége.

„Igen! Nem fog megbocsátani, nem bocsáthat meg. S ami a legszörnyűbb, mindenben én vagyok a hibás, hibás vagyok, de bűnös nem. Éppen ez a tragédia – gondolta. – Jaj, jaj, jaj!” – hajtogatta kétségbeesetten, amint eszébe jutottak a veszekedés számára legkínosabb emlékei.

Az az első perc volt a legkellemetlenebb, amikor a színházból vidáman és elégedetten hazaérve, kezében egy hatalmas körtével, amit a feleségének hozott, nem találta az asszonyt a szalonban, sőt, nagy csodálkozására, a dolgozószobában sem, hanem végül a hálószobában akadt rá, kezében azzal a szerencsétlen, mindent leleplező levélkével.

A mindig gondterhelt, sürgő-forgó és Sztyepan Arkagyjics véleménye szerint korlátolt Dolly mozdulatlanul ült, kezében a levélkével, és rémülten, kétségbeesve, dühödten meredt rá.

– Mi ez? Ez? – kérdezte a levélkére mutatva.

E visszaemlékezés során, amint az gyakran megesik, Sztyepan Arkagyjicsot nem is annyira az esemény maga, hanem inkább az gyötörte meg, ahogyan ő a felesége kérdésére reagált.

Az történt vele abban a percben, ami azokkal szokott történni, akiket váratlanul valamilyen szégyenletes dolgon kapnak. Nem sikerült ahhoz a helyzethez igazítania az arcát, amelybe az asszony előtt csöppent vétkének lelepleződése után. Ahelyett, hogy megsértődött volna, tagadott volna, ártatlanságát bizonygatta volna, a bocsánatát kérte volna, vagy akár egykedvűséget színlelt volna – mind jobb lett volna annál, amit tett! –, akaratlanul is („agyi reflexek”, gondolta Sztyepan Arkagyjics, aki szerette a fiziológiát), akaratlanul is a megszokott, jóságos, tehát bárgyú mosoly ömlött el a képén.

Ezt a bárgyú mosolyt nem tudta megbocsátani magának. E bárgyú mosoly láttán Dolly hátrahőkölt, mintha valami testi fájdalom érte volna, szokott lobbanékonyságával borzalmas szavak áradatát zúdította rá, és kiszaladt a szobából. Azóta látni sem akarta a férjét.

„Mindennek az a bárgyú mosoly az oka” – gondolta Sztyepan Arkagyjics.

„De hát mit tehetnék? Mit tehetnék?” – kérdezgette magában elkeseredetten, és semmilyen választ nem talált.

2

Sztyepan Arkagyjics mindig őszinte volt önmagához. Nem tudta becsapni magát, nem tudta elhitetni magával, hogy megbánta tettét. Most nem tudta megbánni azt, amit egyszer, úgy hat évvel ezelőtt már megbánt, amikor először csalta meg a feleségét. Nem tudta megbánni azt, hogy ő, a harmincnégy éves, szép, szerelmes természetű férfi, nem szerelmes a feleségébe, öt élő és két halott gyermek anyjába, aki alig egy évvel fiatalabb nála. Csak azt bánta, hogy nem sikerült eltitkolnia a dolgot a felesége elől. Helyzete súlyos voltát azonban átérezte, és sajnálta a feleségét, a gyerekeket és önmagát. Talán jobban sikerült volna eltitkolnia vétkeit, ha sejti, hogy a hír így fog hatni Dollyra. Sohasem gondolta végig ezt a kérdést, de valamiképp úgy rémlett neki, a felesége régóta gyanítja, hogy hűtlen hozzá, és szemet huny fölötte. Sőt, Sztyepan Arkagyjics egyenesen úgy vélte, ennek a megviselt, öregedő, már nem szép asszonynak, ennek az egyáltalán nem figyelemre méltó, egyszerű, mindösszesen csak jó családanyának méltányosságból is elnézőnek kellene lennie. De kiderült, hogy korántsem ez a helyzet.

„Ajjaj, ez rettenetes! Jaj, jaj, jaj! Rettenetes! – hajtogatta magában Sztyepan Arkagyjics, és semmilyen megoldás nem jutott eszébe. – Pedig milyen jól megvoltunk eddig, milyen szépen éltünk! Ő elégedett volt, örült a gyerekeinek, én meg nem szóltam bele semmibe, hagytam, hadd foglalkozzon a gyerekekkel, a háztartással, ahogy kedve tartja. Igaz, helytelen, hogy ő nevelőnő volt nálunk. Helytelen! Van abban valami közönséges, valami hitvány, hogy az ember a nevelőnővel kezd ki. De micsoda nevelőnő! (Elevenen megképzett előtte Mlle Roland huncut fekete szeme és a mosolya.) De hisz amíg a házunkban volt, semmit sem engedtem meg magamnak. S ami a legrosszabb, a lány most ráadásul még… Ilyen az én szerencsém. Ajjaj, ajjaj! Jaaaj! Mit csináljak?”