KRIZA ÁRON
Édesapám, akit mi gyermekei sohasem uramoztunk szemtől szembe, csak úgy szólítottuk, mint a közemberek gyermekei szüleiket, édesnek – édesapám, Kriza Áron ötvenöt esztendőt töltött. Haja, mióta emlékszem, deres; azon a novemberi napon egészen megfehéredett még a két hollószárnyú bajusza is. Piros pozsgás az arca még most, a börtönlevegő után is, nem úgy, mint az enyém. Olyan hangja van, mintha az öregebbik harangunktól tanult volna beszélni, attól, amelyet a hagyomány szerint az eklézsiának maga János Zsigmond fejedelem adományozott. Most az az öreg harang is a földön fekszik, hogy a torony ledőlt. Az apám énekhallása azonban nem valami jó. De ha Vinci uram rákezdi és megadja a hangot, akkor ő utána úgy fújja a zsoltárokat, hogy elhallatszik talán a Székelykőig is. Olyan mennyd
