Bákody nem szeretett duhajkodni, sohasem mulatott égre facsart mutatóujjal fenyegetve az emeleti lakókat. De a halk cigánymuzsikát s a csendes éneket, olykor, módjával, szívesen meghallgatta. Most is elmosolyodott, kissé oldalt hajtotta a fejét, míg a kontrás suttogva vallotta a fülébe úgy, ahogy ő szerette, hogy
„Tépett varjú száll a levegőbe’,
Rossz idő jár Bákody Gerőre,
Elhagyják és megcsalják a lányok,
Az öregség rettenetes átok.”
„Tépett varjú száll a levegőbe’,
Rossz idő jár Bákody Gerőre,
Elhagyják és megcsalják a lányok,
Az öregség rettenetes átok.”
– Ez a maga nótája? – kacagott a szakajtókeblű, kicsi Gál Ambrusné. – Nem érvényes. Menjen már. Maga öreg?
– – Öregszem, Irénke, öregszem. De van egy másik nótám is. Azaz csak volt… – mondta, és kissé elkomorodott. Gyorsan má
