Az öreg Toll Jancsi, cigánybandája élén, felhúzott vállal s hegedűre sunyt vigyori fejjel, ide-oda csúszkáló cigánylépéssel megindult Bákody felé.
– Állok elébe! – válaszolt Bákody Zakariásnak, s kissé hátradűtötte a derekát. Mosolygott, felejtve Gabit.
Zakariás beszélt. Míg szónokolt, kacsázó lépteivel Kovácsné, az Erzsébet királyné-frizurás, körúti virágárusnő lépett Bákody asztalához, kosarában halomnyi májusi gyöngyvirággal. Bákody figyelmesen, olykor-olykor bólintva nézte a felköszöntőt, a virágárusnőnek intett, hogy hagyja ott az egész kosarat. Mikor Zakariás befejezte a pohárköszöntőt, könnyedén és elegánsan felállt, mintha sohase is szaggatta volna lábát a reuma, torkát megköszörülte, és mosolyogva, szinte bájosan, imigyen válaszolt:
– A dicséret olyan, mint a virág. Illata van.
