Urak, úrfiak I. rész

Fejezet 4

1920. KISASSZONYFALVÁN

Záporozó napsütésben aludt a Göncze ház. A fehér oszlopos ámbituson mézszínű darazsak dongták a vadszőlőt. Minél serényebben zsongott a lázas darázsmunka, annál álmosabbnak tetszett a világnak ez a parányi csücske: a hatszobás Göncze-kúria, a kifligörbe udvar üres istállók koromfeketén tátongó négyszögeivel s a kert, mely a folyóig futott.

Gönczéné egyedül üldögélt a félhomályos szalonban. A csukott zsalugáterek megereszkedett lécei között bebújt a napsugár, és sárga csíkokat perzselt a fehér csipkefüggönyökre. Háttal ült az ablaknak, nagyöblű, hűvös bőrfotelben. Semmi se mozdult, se künt, se bent. Csak Doda, a ház szürke macskája – sziámi fajta, lusta és kövér – rezzentette meg egyszer áttetsző fülét. Az asszony ölében nyitott könyv hevert. Mohón felkapta a könyvet. Majd benyúlt a fotel ülése és a támla közé.

Felbontott levelet húzott ki onnan, a könyvbe helyezte, és összecsapta a kitárt lapokat. Hosszas tekintetet vetett a háló félig nyílt ajtajára. A nehéz bársonyfüggöny mögül, mint egy álombéli fűrész sejtelmes hersenése, úgy hallatszott az egyenletes horkolás. Leszegte a fejét, indult lábujjhegyen. Kicsit ingadozva járt, ide-oda lebbenve. Combja most is hozzáverődött a srapnelből kovácsolt teaasztalkához. Érintésétől megzörrent a kicifrázott rézlap, megremegett a nehéz csipketerítő, s az asztal tetején, a csorba kristályvázában lehullott egy félmaroknyi tövig hervadt, sárga rózsaszirom. Önfeledten nézte a vázát, majd fél kézzel lassan kimarkolta az éküket vesztett virágszirmokat. A mozdulatra rothadás kesernyés, édes-csípős szaga lebbent. A kiürült kristályban borostyánsárgán poshadt a felére apadt víz. Ezeket a vázákat nem lehetett eléggé kimosni soha. Vasas volt itt a víz, sárgára festette a mosdótálat, a törülközőt, az inget. Emléket hagyott az edény oldalán. Vékonyka sárga réteget, lemoshatatlant. Évről évre vastagabb lett a sárgásbarna kéreg. Egyszer aztán olyan kemény burok telepedett a régen harmattiszta üveg oldalfalára, hogy meg sem tetszett többé, volt-e átlátszó, tiszta edény valaha? Szétrepedt…

Állt az asszony elmerengve. Kicsit túl fodros, színtelen szája széle rebbent, mint azé, aki magában beszél. A motyogás öntudatlan szokása volt. Élénken tagadta volna, ha valaki hirtelen megkérdezi: mit mondtál, Málika? Pedig beszélt, magafeledten. Összefüggéstelen mondatfoszlányokat motyogott. A csalódásról, mely mint a váza falán a vas, leülepszik a lélek alján, s nem lehet lemosni semmivel.

Még akkor is mozgott fodros, Habsburg-szabású ajka, mikor elgondolkozva, motyogva, hosszú, imbolygó léptekkel a kertbe ért. A kertet tágas út szelte át. Ribizlibokrok guggoltak az út két oldalán; az ottfelejtett gerezdeken egy-egy összeaszalódott, sötétvörös bogyó árválkodott. Megindult a tágas, hosszú ösvényen, hóna alatt a könyvvel. Ötholdnyi erdőszerű sűrűség volt ez a kert. Itt volt itthon igazán s nem a várfalvastag, örökké komor kúriában. Ide menekült, ha bánat érte, ha gondolkozni akart, mikor el kellett omló könnyeit rejtenie. Itt szaladgált föl és alá álmatlan, holdas éjszakákon, fiatalasszony korában.

Tizenöt évvel ezelőtt került a Göncze-kúriába. Városi leány volt, törékeny testű, hajlíthatatlan akaratú. És úgy érezte, hogy Göncze László, aki második feleségének és két mostohafiú anyjának hozta őt ide, simulékony természetű, lobogó vérű asszonyt érdemelt volna inkább. Nem őt…

Haladt az úton, kékülő gyümölcsű szilvafák között. A fák alatt félig túrt krumplibokrok lapultak, odább – mintegy a kert közepén – tört üvegű ablakok borultak egy roppant trágyadombra: a hajdani melegház maradványai. Állt még a melegház, s párás, édes levegőjében ő éppen palántákat duggatott, mikor megjött a távirat. Moghila hozta, sárga arccal s lihegve – Moghila, az udvaros cseléd –, hogy Göncze Kálmán zászlós hősi halált halt Krasznojarszk előtt. A kicsi Kálmán, férjének nagyobbik fia: a kedvesebb. Egyetlen barátja az idegen családban Kálmánka, a figyelmes, tréfás, örökké mosolygó kisfiú. Kismamának szólította őt, és megérezte, hogy hatalmas, nagy egészségű férjétől remegve fél, hogy otthontalan, hogy visszavágyik az övéi közé, a messzi városba. Kálmánka jutott eszébe a melegágy előtt.

A széles kerti út lefelé lejtett. Ahol hirtelen ívben véget ért, ott folyt az Olt. Széles, komoly folyó már itten, Kisasszonyfalván. Innen kezdve már alig vesz néhány nagyobb kanyart, s elhagyja a megyét. El az országot is.

Gönczénének Péter jutott az eszébe, kisebbik mostohafia. Itt beszélt vele négyszemközt utoljára, a folyóra nyíló kertkapuban. Könnyes szemmel, szemrehányó hangon kérte, hogy ne hagyja el őket. Két éve történt. Ezerkilencszáztizennyolcat írtak akkor. Péter első éve hallgatta Kolozsváron a jogot. Egy napon dúlt arccal állított haza. Bezárták az egyetemet.

Göncze László akkor már második éve nem volt odahaza.

Még a tizenhatos meneküléskor történt, hogy örökös fekete zsinóros ruhájában, csizmásan s piros arcával behajtatott a városba, hogy megkérdje, a menekülés rémhíreiből mi az igaz? Újságjuk nem érkezett heteken át. A Göncze családon kívül Kisasszonyfalván egyetlen magyar sem élt. A béresek, udvarosok és belső cselédek sustorogtak, forrongtak, mint az erjedő bor, a kocsis nem fogott be, az ökrös gazda a mezőn hagyta éjjelre az állatokat, a szakácsné összepakolt, s valami gyűlésre kérdezetlenül a városba ment. Kisasszonyfalváról nem menekült senki, de idegen katonaság sem érkezett. Csak a jegyző telefonja csengett éjjel és nappal szüntelen. Csak az történt, hogy a falu férfijai, Isten a tudója, honnan került, feltűzött szuronnyal járkáltak éjjel, és az asszonyok nem köszöntek többé előre Gönczénének. Göncze László felült a kocsijára – maga hajtott, mert a kocsis szuronyos puskával őrködött éppen a községháza előtt –, és a városba ment. Megszálló katonák járőrével került szembe a város határában. A kocsiról leszállították, írásait kérték. Írása nem volt, csak a fekete zsinórírás díszelgett feszes atilláján… Hetek múlva tudta meg Málika, hogy nyomban letartóztatták, lovait elvezették, őt elvitték valami ismeretlen kis városba, a Kárpátok mögé. Hónapokig nem hallott felőle hírt. Egy hosszú év múltán megtudott annyit, hogy férjét egy Bacău nevű városba hurcolták, és életben van. Málika várt, és könyörgött Péternek, hogy ne hagyja el őket, mert egyre súlyosabb, egyre elviselhetetlenebb lesz körülöttük a világ. Az udvaros Moghila kereken megmondta, hogy többet nem dolgozik, hacsak a sajátjában nem ezután. Már ki is szemelt magának egy földdarabot a Göncze-birtokból – az Olt tocsogói mellett, ott, ahol kendert termesztettek. Hiszen most már csakugyan övék lesz itt a világ, nem úgy, mint tizenhatban, mikor „csak próbáltuk, doamna, hogy milyen lesz, ha mi leszünk itt az urak”.

Hogy könyörgött ezen a helyen Péternek, hogy maradjon velük!

– Legalább, amíg apád hazajön. Most már biztosan hazajön, Jancsó Benedek is írta, hiszen vége a háborúnak!

A fiú néhány napig golyós vadászpuskával le s fel sétálva az udvaron, fütyörészve és harcias ábrázattal őrizte őket. Míg otthon volt, nem is tette be a lábát hozzájuk idegen… De nemsokára lázadozni kezdett: meddig játssza a családvédő puskás komikus szerepét? Meddig maradjon még? Mi lehet belőle Kisasszonyfalván? A földet elveszik! S ki merné biztosan mondani, hogy az apja visszajön valaha? Mióta várják hiába! Beláthatja Málika, értük nem mondhat le a jövőjéről. Nem akart idegen nyelven tanulni. Nem vállalta a gyötrelmes, küzdelmes életet. S az anyai részét követelte, hogy mehessen vele a szabad országba, amíg nyitva áll a határ…

Moghila segítette meg őket ekkor. Ő vette meg s fizette ki feleáron, de becsülettel az Olt menti kenderföldet. Moghila nemzeti kölcsönt kapott egy, a népét támogató, hatalmas bukaresti banktól ezekben a napokban.

– Beláthatod, doamna Göncze, többet nem adhatok. De megfizetlek. Nem akarlak kifosztani, hadd mehessen a fiatalúr.

És Péter elment… S most két éve lesz már, hogy a szabad országban él… Megrázkódott a rázúduló emlékek súlyától, és ernyedten a kerítéshez: támaszkodott.

Mikor magukra maradtak a gyermekkel, Málika nem félt többé. Nem volt már mitől félnie. Csak a férjére gondolt furcsa, kínzó szorongással. Visszajön-e? Jó lesz-e, ha visszajön?

Sohasem szerette igazán Göncze Lászlót, de ezt feszengő szégyenérzetével magának sem szívesen vallotta be. Hiszen akarta szeretni. Elszántan, tudatosan…

Elszegényedett dzsentriivadék volt Málika. Nagyapja, apja már hivatalviselők lettek: főszolgabíró az öreg Bákody, jogász az egyetlen fia. Mikor meghalt az apa, városra költöztek mindannyian. Málika városon nőtt fel; idegen nyelvek tanulásával hivalgó felsőbb leányiskolában. A kis Bákody család rohamosan városiasodott. Málika nővére, a szép, gőgös Margit, egy jó nevű irodalomtanár felesége lett Kolozsvárott, s ahogy telt az idő, a Bákody házban egyre több szó esett könyvekről, szellemről, irodalomról.

Göncze László akkor vette el Málikát, mikor a legnagyobb anyagi romlásban volt a család. Már elmúlt húszéves akkor. Kit titkos, fájdalmas, leányi sóvárgással szeretett – Mády Istvánra –, hiába várt. Mády a fővárosba költözött, és nőül vett egy gazdag leányt. Bákodynénál pedig ebben az időben több volt a kifizetetlen számla, mint az asztalkendő s a párnahuzat. Pénz kellett Margitnak, aki előkelő körökben lesz forgandó ezután. Margit szellemi központtá akarta tenni házát, írók, művészek, tudósok találkozóhelyévé. Programja volt. Emelkedni akart. Gerő tanulmányai és költséges élete is egyre ették a pénzt, ami Bákodyéknál sohase hányta magát. Az özvegy örökké mosolygó, bájos, gödröcskés arcú, pisze orrú, öreg nagykislány volt. Délig aludt, s gügyögő magakelletéssel habos kávét ebédelt omlós kaláccsal a felbontatlan számlás levelek halmazán.

Hiába várt volna Mády Istvánra. Érezte már, hogy hiába epekedik, mikor Göncze Lászlóval megismerkedett.

– De hiszen nem is tudom még, hogy szeretem-é – suttogta rémülten, mikor Göncze néhány látogatás után megkérte a kezét.

– Én szeretem! – mondta Göncze László lángveresre gyúlva, s magabiztos mosollyal mégis, szinte parancsolóan. – Akarjon szeretni maga is, Málika. Akar-e?

Elkezdődött a családi tanácskozás. Margit Göncze anyagi ügyeit nyomozgatta: az özvegy idvezült mosollyal ajánlgatta a bőséges, gondtalan vidéket, hol tejszín csurran a pohárba s méz csöppen a hófehér kenyérre. – A jómód! A gondtalan jólét! Gondold meg, Málika. – S saját özvegyi nyomorúságait sorolta: „Vidéki ember!” – mondta gúny nélkül, naiv lelkesedéssel. Gerő nem töprengett sokat. Nyomban váltót íratott alá Göncze Lacival, akit már sógorának nevezett…

Málika hosszú, álmatlan éjeken át gyötörte magát: tudná-e szeretni? Hatalmas, szép szál ember volt, ha nem is Mády Pista. Hullámos fekete haja a legszebb csillogással deresedett; nagy, tengerkék szemében tisztaság, erő és önbizalom tündökölt. Hangja, mint az orgonáé… Biztos fellépésű, ingerlően, lenyűgözően, vonzóan erőszakos. Ha meg lehetne törni benne az uralkodni vágyást! Ha meg lehetne szelídíteni. Csendes, elmélyedt, érzelmi lénnyé alakítani. Társsá, akivel megosztja gondolatait, akivel megbeszélheti érzéseit. Ha formálni tudná. Érzelmi életet kibontani, elmélyíteni… De hiszen csak akarni kellett! Göncze László arra kérte őt, hogy akarja szeretni.

Málika megesküdött Göncze Lászlóval, és megindult azon az úton, hogy a társa legyen. De sohasem sikerült találkozniok. Minél jobban akarta, minél lázasabban kereste, Göncze László annál messzebb járt tőle. Más ütemnek engedelmeskedett a vérük, talán az volt a hiba? Göncze heves volt, egyszerre lobbanó, kamaszosan érzéki, követelő. Figyelmetlen, forróvérű szerelmi társ. Mindent letipró önbizalommal tette volna magáévá az asszonyt. Málika hódolatot várt, figyelmet, gyöngéd szerelmi játékot, kényeztetést. Langyos, állandó napsütést szomjazott, hogy abban magától nyíljék ki vágyakozása, s hajtsa a férfi felé. Göncze érezte asszonya vergődését, de nem tudott rajta segíteni. Őt ne lehetne szeretni, akiért két megye bolondult legénykorában? Sértett hiúsággal húzódott el az asszonytól. S lobbanékony lelke egyetlen egyszerű megoldást talált: félteni kezdte Málikát.

Féltette a Bákodyaktól, kikkel szüntelenül és szenvedélyesen levelezett. Féltette a messzi várostól, a régi ideáltól, Mády Istvántól is. Lobogva gyűlölte az asszony emlékeit. A Bákodyakkal csak rajta keresztül érintkezhetett. Az özvegy nagy műtétjét Göncze László fizette ki. Göncze fizette a tanár sógor külföldi útjait, Göncze állott helyt Gerő váltóiért. Csak éppen közéjük nem engedte Málikát.

– Jöjjenek ide, ha látni akarnak! – Ritkán jöttek. Egyre jobban elszakadtak tőlük. Az özvegy hamarosan meghalt. Margitot untatta a falu. Csak Gerő váltói érkeztek szorgalmasan. Olykor ő maga is egy-egy napos kirándulásra, joviálisan, vidám mulatásra készen. Gerő megnyerő modorú, szellemes, gunyoros ember volt. A Bákodyak közül egyedül Gerőt fogadta rokonának Göncze László. Még azt is elnézte, hogy Málika Gerővel levelezzék. Gerő a zsebében volt, és egy kicsit a szívébe is beférkőzött.

Málika egyre elszántabban akarta szeretni Lászlót. Becsülni hamarosan megtanulta. Tiszta szándékú, egyenes embernek ismerte meg. Tisztelték a falu parasztjai. Emberségesen s az ő nyelvükön tárgyalt velük. Gazdaságában maga dolgozott legkeményebben. Tudott parancsolni, de nem restellt beállni csépléskor a zsákhordók közé. A testi munkát játékos örömmel szerette, hajnalban versenyezve fűrészelte a fát Moghilával, délelőtt írógépén kattogott, levelezését intézte. Csodálta elpusztíthatatlan erejét, pompás testét, melyen nem érzett az öregedés. Csak éppen nem Bákody Máli kellett volna a felesége legyen. Nem ő…

Házaséletük első éveiben hiába esdte, hogy férje hozzá hasonul. Beszélgetős, gyengéd együttlétekre Göncze Lászlónak nem volt hajlama s így ideje sem. Málika úgy érezte, hogy a fiúk is elválasztják őket. De lelke mélyén talán akkor távolodott el tőle legjobban, mikor a közös gyermekük megszületett, Rika. Csalódott Málika megint. Hiszen azért várta szívszakadva, mert azt remélte, hogy benne végre: egymásra találnak. Azt remélte, hogy László szilaj vére az ő gyermekében lecsendesül. Azt hitte, olyan szép testű, délceg, bátor és erős lesz a lánya, mint Göncze László, és gyöngéd, álmodozó, elmélkedő, mint ő… László a gyermeket idegenkedve fogadta, mert Málika, a szerelmi életükben boldogtalan asszonyok módján, egyszerre heves és túlzó anyává változott. Anya volt, nem feleség, nem szerető. A gyermek pedig minden rossz, izgató és nyugtalanító tulajdonságát megörökölte a Gönczééknek és a Bákodyaknak is…

Csalódott. Számtalanszor és szünet nélkül csalódott, mert szomjasan, kielégítetlenül remélt. A gyermek születése után már nem várt a testi szerelemtől semmi újulást. Annál jobban sóvárogta a csendes együttléteket. Ehelyett László lázas türelmetlenséggel a birtokára vetette magát: újított, kísérletezett szakadatlan. Közvetlenül a háború előtti években volt ez így, malmot épített, kendertermelést kezdett. Elvei nőttek. Elvek önellátásról, gazdasági front megszervezéséről a közeledő, az országpusztító háború ellen… Málika csodálta felfokozott tevékenységét és – egyre szomorúbban látta, hogy Göncze László jelleme óriási arányokat öltve fejlődik, alakul, valami szép, nemes és tiszteletre méltó irányban. De a fejlődésnek ez az útja nem hozzá vezet.

És akkor elhurcolták Lászlót. Két évig várta reménykedve, aggódva és szüntelenül. Vége volt a háborúnak: László nem jött vissza. És egy napon bizonyossá vált, hogy a magyar államhatalom ezen a földön megszűnik. Mikor az utolsó kakastollas, a védelem s hatalom embere is elment a faluból, amikor itthagyta őket Péter is, akkor igen, akkor végzetesen rájuk szakadt a nyomorúság.

Hamarosan meghozandó törvényben bizakodva elvették tőle a földeket; a falusiak háborús kárát kárpótlandó, elhajtották állataikat. Maradt a hűvös, tágas kúria, a kifli alakú udvar üresen tátongó istállókkal s az óriási kert. Öt magyar hold. Abból kellett megélniök. A kertje kerítését kidöntötte Petru, a jobb oldali szomszéd, és elszántott belőle magának egy félholdnyit. Málika nem mert panaszra menni. Tizenötödik éve élt már Kisasszonyfalván, de egy szót sem beszélt a nyelvükön.

Moghila segítségével vett egy új lovat, amivel a városba hordhassa a kert terményeit. Ezüstneműjét adta el a pópa feleségének, abból vásárolta az állatot. Egy reggel összekucorodva találták a hatalmas, üres istállóban. Gavriel, a bal oldali szomszéd patkószeggel etette meg. Cselédjük maga látta. Mikor felfordult a ló, Málika minden erejét összeszedte, és átment Gavrielhez.

– Miért tette ezt velünk, domnu Gavriel? Hiszen mi sohasem bántottuk magát!

Gavriel nem felelt. Úgy tett, mintha a kérdést nem értené. Felelet helyett hegyeset köpött Málika keskeny, lakkcipős lába elé. Másnap aztán megizente Moghilától, hogy ha jót akar, pusztuljon a faluból a „doamna”. Az úr úgysem tér vissza soha. Mit akar itt? Nem látja, hogy mindenkinek szálka a szemében? Mindenki az övéből akar igényelni. S kap is, afelől nyugodt lehet. Péter fiatalúrról mindenki tudja, hogy hazaáruló, hiszen Budapestre szökött. A hazaárulók vagyonát elveszik. És a kúriából ő, Gavriel, igen alkalmatos gőzmalmot fog építeni. Már kért is reá nemzeti kölcsönt.

Megtörtént, hogy éjjel erős kiáltozásra, csattogásra ébredtek. Mintha nehéz tárgyakat vonszolnának nyögve, káromkodva az udvaron. Az asszony reszketve kapta pongyoláját, hóna alá vette Rika kis puskáját. A gyermek visítva s mezítláb futott utána. A cseléd bezárkózott a konyhába, félelmében fejébe rántva a takarót, s vetette reszketve a kettős keresztet. Málika rogyadozó térdekkel, elszánt hősiességgel kikiáltott. A csattogás megszűnt egy pillanatra, de a következőben valaki felröhögött. Tolvajokat gyanítva, kétségbeesetten az égre emelte a puskáját, és reszketve elsütötte. Talán meghallja a zsandár, s idesiet. Az éjjeli látogatók elrohantak a dörrenésre. Reggel megdöbbenve kellett látnia, hogy a legszebb diófáit vágták ki az éjszaka, s elhurcoltak belőle annyit, amennyit lehetett. Elhatározta, hogy nem alszik többé éjjel, hanem le s fel sétál az udvaron. Őrzi kicsike, megmaradt vagyonát. Felöltöztette Rikát is, fejét, derekát bebugyolálta, hogy meg ne fázzék. Körútra indultak a holdfényes udvaron. Mire visszatértek, valaki kővel zúzta be a szalon ablakát, melyen elfelejtette behúzni a zsalut.

A cselédet és a gyermeket nem átallották kísértettel ijeszteni. Málika tudta jól, hogy a kertkapuban, fején kivájt s gyertyától világító tökfejjel, hosszú fehér lepedőben, Gavriel szomszéd kamaszfia huhog, és elszántan el is indult volna, hogy felpofozza a kísértetet, de a jámbor s babonás cseléd akkor már félelmében hideglelést kapott. Másnap szó nélkül összecsomagolt és elhagyta a házat, ahol rablók, kísértetek és ablakkövezők ijesztgetnek halálra egy gyenge asszonyt s egy kicsiny gyermeket.

Tyiva, a távoli faluból való kiscseléd úgy gondolta, hogy valami nagy bűnének kell lennie annak, akit az egész falu ennyire gyűlöl, s bűnösök házában – doamă fereşte! – hogy maradt volna tovább?

doamă fereşte! – Málika maga is azon töprengett, hogy mi lehet a gyűlölet oka. Hiszen az urát szerették, Pétertől féltek. Nem lehet csak az az ok, hogy maguknak akarnak mindent megszerezni. – Bennem lehet a hiba – gondolta keserűen és magát vádolóan. – Nem tanultam meg a nyelvüket, nem barátkoztam velük, gőgös voltam s rideg. Lenéztem őket. – S a bűntudat hatalmas gyűlöletté lángolt benne: – Azért sem állok szóba velük! – Konokan összezárta fodros ajkát, fejében lobot vetett a sértett harag. Levélben kérdezte meg, Gerőtől, hogy mit tegyen. Megírta, hogy a gyerek elviselhetetlenül fél. Esküdözik, hogy Kálmán szelleme kísért lepedőben a tökindás kapuban, belesoványodik a rémületbe, fogy, étvágytalan, s nappal annál féktelenebbül, mindent kárpótlóan csintalan. Mintha két gyermeke volna, olyan a kis Rika. Éjjel gyáva, képzelődő kislány, s nappal megveszekedett, mint egy kamaszfiú. Mit tegyen? – írta Gerőnek kétségbeesve. Innen nem mozdulhat. Hová is menne? Gerő, a kis örmény város ügyészségének elnöke, soha nem élt jó anyagi körülmények között. Hozzá nem mehetett. Esküt nem tett Gerő az új államhatalomnak. Mikor elfogyott a pénze, a törvényszék elnökével s a volt állomásfőnökkel együtt zsákot hordott az ebesi állomáson. Később összeállott néhány elcsapott magyar tanárral, bíróval. Kertet béreltek Ebesen, és magot termesztettek. Ha idejöhetett volna Gerő! De Gerőt „erős szálak fűzték Ebeshez” – s Málika keserűen, csalódottan elmosolyodott. – Gerő még a legnagyobb nyomorúságban sem mozdult Fejér Zoltánné főorvosné, a szép Liza szoknyája mellől. Tudta, hogy Gerő nem hagyja el Ebest. Bántotta ez, és nyugtatta is. Hiszen amíg Gerő Erdélyben van, addig nem veszett el semmi. Gerő bölcs ember, okosan és nyugodtan kivárja, hogy megváltozzék a világ. Gerőnek hivatalosan is tudnia kell, hogy ami történt, nem maradhat így.

Gerő válaszolt zaklatott levelére nyomban, készségesen és udvariasan. Néhány szót írt csupán, hogy „ne félj, majd csak hazajön László, tarts ki, Málika!” Az asszony nem érezte üres formaságnak ezeket a semmitmondó biztatásokat, hiszen Gerő írta, az ő egyetlen, jó bátyja! Bálványozta Gerőt, aki özvegyen, egyetlen kisfiával, agglegény módra élt az örmény városkában. Közös volt gyermekkoruk minden titka; Gerő barátja volt Mády Pista is… Szerette Gerő sápadt arcát, sohasem bántó, gunyoros modorát. Szerette, hogy mindig elegáns, illatos, keze fehér, mint a városi asszonyoké. Gerő halkan s fölényes mosollyal állt félre, mikor ott kellett tisztét hagynia, Málika napokon át zokogott, mikor megtudta, hogy az ő finom, úri bátyja zsákokat hord és hagymát kapál. Geönczei és kisasszonyfalvi Göncze László végezhetett testi munkát, László akár zsákokat is hordhatott volna. De Gerő? A finom, városi hivatalnok? Milyen finoman, milyen mellékesen tudott Gerő életbevágó segítséget kérni Lászlótól! Azt, hogy László pénzzel, aláírással segítette bátyját, azt is Gerő erényének látta. Hiszen Gerőnek adnia kitüntetés! Elvakult szeretetében nem ismert határt. S valóban, Gerőnek életstílusa volt! Gerő nem panaszkodott megváltozott sorsára. Kedvesen, könnyedén írta:

„Nehéz a penna, Málikám, a kapálás után, ne várj hosszú levelet. Élek. Jól vagyok.” Sápadtan olvasta a fölényes sorokat. És egyedül járkálván a kertben, méltatlankodva motyogott magában: zsákhordó? Kapás? – Belepirult a gondolatba. Meg-megállt, néha dacosan, kislányosan toppantott: Elnök! Ügyészségi elnök! Nem kapás! – Aztán sírva fakadt, s úgy motyogta makacsan: – Elnök! Elnök úr!

Bákody Gerő volt ügyészségi elnök úr és alkalmi zsákhordó azt írta az egyedül maradt asszonynak, hogy tartson ki! Várja az urát! Málika engedelmeskedett. Megvárja Lászlót! S ha nem jön, vár akkor is! Ez a darab föld az övék. Ezt a kertet nem vette el a törvény. Megélnek belőle ő s a gyerek. És főzte a gyümölcslekvárokat, aszalta a szilvát, krumplit vitt be a piacra, dolgozott, ahogy tudott. Régi ruhái elszakadtak lassan. Rika már hosszú idő óta a bátyjai elviselt nadrágjaiban járt. Stoppolt harisnyát, foltos fehérneműt viselt ő maga. Lassanként úgy érezte, hogy most érti meg elszakadt férje régebbi gondolatait. Terveit önellátásról, melyet még a háború előtt meg akart valósítani. Arra gondolt, hogy távollétében eltanulja, megvalósítja ő a férje terveit. Egészen a férjéhez formálódik, mire az hazajön. De hazajön-e? S ha igen, milyen változások jönnek benne és vele?

Gerőnek egy napon igaza lett. Ezerkilencszázhúsz tavaszán, előzetes híradás nélkül, porosan, piszkosan, agyonfáradva Göncze László hazaérkezett Bukarestből.

…Málika kiflivé zsugorodott az összevissza, időbeli rend nélkül rászakadt emlékek súlyától. Állt a kapu mellett, a deszkához vetve hátát. Hogy megváltozott körülötte az élet, amint Göncze László hazajött! S mekkorát csalódott megint!

Azt várta, hogy László értékelje eddigi nehéz életének kicsiny eredményeit. Dicsérje meg. Mutasson gyöngéd hálát.

– Hát éltek? No, hála neked, Isten! – így köszöntötte a férfi. Nem mondta el hosszú, feloldó beszélgetésekben fogságának történetét. Nem adott alkalmat rá, hogy az asszony elébe öntse a maga panaszát. Alig-alig kérdezett.

– Bukarestből jövök. Bákóból előbb oda mentem. Az most a fővárosunk. Itt vagyok. Lássuk, hogy miből élünk! – így kezdte nyomban.

Amint hazaért, egyszerre megszűntek a szomszédok zaklatásai. Petru ezen a tavaszon nem merte már bevettetni az elszántott kertdarabot. Mert Göncze László, a fogságot viselt, elhurcolt ember azon kezdte, amit nem tett meg húsz esztendeig, kikereste szekrényéből kifakult fekete ruháját, felöltözött, és látogatóba indult a faluba. Legelőször a jegyzőhöz sietett.

– Mit csinál? – kérdezte Málika falfehérre válva.

– Azt, amit eddig is kellett volna! – mondta Göncze László.

– Szóba áll ezekkel?

– A parasztját eddig is szerettem. Most az uraikkal is meg kell barátkozni, ha élni akarunk!

– Nem teheti! – Málika Gerőre gondolt, aki nem mozdul Erdélyből, de a megszállókkal úri és jogos gőggel nem érintkezik. Gerő nem alázkodnék meg soha. Inkább zsákot hord. De nem vegyül.

– Én más vagyok. Nekem a föld a kenyerem.

A jegyzőnek elmondta, hogy egyenesen az új fővárosból jött, ahol alaposan utánanézett a készülő földtörvénynek. Amúgy is ismert nyelvüket a fogságban tökéletesen megtanulta. A jegyző meglepődve: hallgatta, hogy az ő nyelvén, úrias, könnyed fordulatokkal beszél. S másnap visszaadta a látogatást, magával cipelve a készülő kataszteri kimutatások lepedőnyi papírjait.

– Hát tetszett a mi fővárosunk, uram? – kérdezte vigyori készséggel. – Nem Budapest, igaz. De lendület van benne, lendület! Örülök, hogy újra értékeli a dolgokat, Göncze úr. Hja, most megváltoztak az idők. Változunk mi is. Miben lehetek szolgálatjára, uram?

Málika bezárkózott a szobájába. Gerő sohasem nyújtana kezet egy effajta jegyzőcskének, akiről még Rika is tudja, hogy izgatott a magyar állam ellen. Lobogó sovinizmusában nem értette meg, hogy László nem gyűlölködik, és közeledni tud. Azt hitte, utolérte férjét távollétében, magáévá tette elveit, hozzá hasonult. S most messzebb állottak egymástól, mint valaha. Pedig a férfi nyersesége megtört a fogság alatt. Csöndesen, szinte alázatosan közeledett az asszonyhoz estelente, ha elaludt a kis Rika… Piros arcára ismeretlen sóvárgás rajzolódott. Teljesen ősz volt már, és olykor összeszorított ajkakkal panaszosan fel-felnyögött. Málika remegve sejtette már, hogy valamely lappangva készülődő betegség csíráit hozta haza pompás, rokkanó testében. És csalódottan állapította meg, hogy László későn ébredt gyöngédsége: gyöngeség; simulékonyabb közeledése: öregségből, rokkanásból fakad.

– Az ember elér mindent, amire vágyik – motyogta keserű szívvel, szomorú fintorral a virágágyak előtt. – Csak nem úgy, ahogy szeretné, s nem akkor, mikor öröme telnék belőle! – László kitataroztatta a kúriát, messze Székelyföldről dolgos, szerény cselédeket hozatott, egy házaspárt s felserdülő leányát. A nagy istálló falait bontani kezdte.

A kúriában helyreállott a biztonság, az aránylagos jólét. László kölcsönt szerzett Kolozsváron, ruhákat vettek. Lassanként hasonlítani kezdtek hajdani magukra. S mindezt alig néhány hónap alatt. Alig fél éve volt idehaza László. Málika nem merte neki megmondani, hogy Péter repatriált. Mikor megtudta Péter dolgát Kolozsváron, ahol hiába kereste a fiát, erőt vett rajta a régi indulat. Három napig egyetlen szót sem szólt, akkor aztán levelet írt Pestre a fiának:

„Ma itthon a helye minden magyarnak. Ha két héten belül nem térsz haza, nem ismerlek!” Péter nem jött vissza. Levelezőlapot küldött maga helyett, furcsa, izgató levelezőlapot, melyen a régi Nagy-Magyarország képe rajzolódott ki öt darabra tépve. A szétváló részeket össze lehetett tolni és széthúzni megint. A piros-fehér-zöld szegély alatt írás volt: „Nem, nem, soha!”

Málika boldogan szorította magához a komisz, hálátlan Péter lapját. Lám, Péter nem olyan, mint az apja. Ha itt is hagyta őket, nemes célért hagyta itt: értünk. Erdélyért küzd odakint! Mutatja a lap is!

Göncze László indulatosan kivette Máli kezéből az izgató lapot, és kettérepesztette:

– Ilyesmivel veszélyezteti az életünket! Még szerencse, hogy borítékban küldte, és talán álmos volt a cenzor, hogy nem bontotta fel! Ha elszakadt tőlünk: szakadjon el egészen. Nincs több fiam!

Napokig szótlanul, mogorván járkált. Aztán, mintha az egészet elfelejtette volna: ismét a városba ment, kőmíveseket fogadott. Elhatározta, hogy ecetgyárrá alakítja az elárvult istállót. Tevékenykedett. A falusiak ismét előre köszöntek. Gavriel, a bal oldali szomszéd megkérdezte, hogy nem akarnának-e egy fiatal kutyát, merthogy éppen most kölykezett nála az eb, s jó, ha van jófajta őrizője a háznak. László elfogadta Gavriel ajándékát! Gavrielét, aki egy évvel ezelőtt a Málika cipőjére köpött.

Mértéktartó barátságosságával kezdte visszaszerezni a Göncze család tekintélyét. Nem félt, mint a többi birtokostársai a szomszéd járásban. Ezek mind városba menekültek az idegen többség uralma elől. Ő maradt. Málika csodálkozott, tisztelte és nem értette meg… Különös ember az ő férje… Hát semmi sem töri meg? Zavarában semmitmondó, kedves levelet írt Péternek: „Apád éppen olyan keményfejű, mint régen, de szeret azért téged, Péterke. Én eltettem volna azt a lapot, amit küldtél, de ő bontotta fel a levelet. Vigyázz, Péter, az egészségedre, és írj Rikának. A távolban is maradjatok jó testvérek, fiam.” Ezt a levelet kapta meg Göncze Péter Pesten, a Thököly utcában, a diákszervezkedés délelőttjén, amikor bokáig érő kölcsönfrakkját próbálta az üveges ajtó előtt…

Göncze László semmit sem sejtett erről a levélről… Egy ideje felfedezte legkisebb gyermekét, Rikát. Málika ámulva látta, hogy apa és gyermek mennyire hasonlítanak. Külsejük meglepően ellenkező. De a hangjuk, szokásuk, a tekintetük! Mekkorát tudnak kacagni ketten, s hogy beszél az a kölyök az apjával. Bátran, szemtelenül, egyenrangúan. László állta a gyermek incselkedését, szemlátomást kedvét lelte benne. Felvidult, ha vele volt. Kik ezek ketten? Az ő ura és az ő gyermeke? Ez a két erős, furcsa idegen?

Nem volt többé szükség erejét megfeszítő munkára, mióta férje hazajött. László nem tűrt önállóságot. Visszahúzódott virágoskertjébe, a házba, kézimunkái és könyvei közé. És írt heves, hosszú, panaszkodó leveleket:

„Gerőm, mi, Bákodyak mások vagyunk. Nem értem őket. Se Lászlót, se a gyermekemet. Ne hagyj el, Gerőm. Lélekben légy erősen velem. Jöjjél közénk. Hiszen téged szeret László. Beszélj vele. Te meg tudnád őt érteni, s én is megérteném, ha te magyarázod őt meg nekem. Ő is itt akar maradni Erdélyben, mint Te. De mennyire másképpen mégis. Helyes-e vajon az, amit ő akar? Te egy egészen másik életfelfogást képviselsz, és tudod, hogy hozzám a te szemléleted áll legközelebb. Margitról keveset hallok, s amit hallok, attól is idegenkedem. Valami kört alakítottak. Kisebbségi öntudatról szavalnak. Külön erdélyi irodalmat akarnak alapítani. Ilona írta Kolozsvárról, tudod, Mády Ilonka barátném, a Pista húga, akivel nagy időközökben levelezem. Ilonka lelkesedik Margitékért, de én azt hiszem, ez is csak afféle komédia lesz, mint a régebbi »szellemi szalon«. Hiszen Margitot mindig csak a szereplés érdekelte. Amilyen törtető, az a szomorú gyanúm, hogy tőkét kovácsolna magának és férjének a mai szomorú, kisebbségi sorsból. Adná az Isten, hogy ne legyen igazam. De én már ilyen pesszimista vagyok. Mikor jössz? Hogy élsz? Bár pihenni eljöhetnél! Most inkább ráérsz, hogy nincs hivatalod. Beszélnem kellene veled. Te vagy az egyetlen lelki társam. Nagyon várlak, Gerő!…”

Bákody Gerő sokáig nem válaszolt. Három nappal ezelőtt jött meg az a levél, melyet Gönczéné magával hozott most a kertbe, a könyv lapjai közé szorítva. Az a szörnyű levél!

Végigsimított gyöngyöző homlokán, kiszikkadt torokkal nyelte a perzselő levegőt. Mozdulatlanul állott az a vidék felett. Imbolygó lépteivel kimert a kertkapun, a folyó partjára.

Födeles ereszük volt itt, vízre néző. Alatta asztal és padok. Leült a pad szélére, az asztalra tette a könyvet, maga elé. Kihúzta belőle a levelet, és vak tekintettel hosszasan nézett a vízre. Az Olt lassan csombolygott tova. Kristálytiszta vizében megtetszett a ficánkoló hal: fenekén látni lehetett a galambtojás nagyságú hófehér köveket. Nézett, mintha a vizet nézné, melynek túlsó partján füzek imbolyogtak.

Reszketve simogatta ki az agyonolvasott papírt. A boríték hátsó fele leszakadt. Minden sorát kívülről tudta már. De nem lehetett elégszer elolvasni. Nem lehetett a világos, érthető sorokat megérteni. Nem lehet ezt elviselnie:

„Ebes. 1920. augusztus 17-én.

Édes Málikám! Ne kívánd, hogy leírjam azt az érzést, mely elfog most, mikor elhatározom, hogy Erdélyt elhagyom!”

Nem bírta tovább. Zokogva borult az asztalra, s messze, ernyedten elnyújtotta a karjait. Miért is olvasta volna tovább, hiszen tudta már kívülről az érthetetlen, a megmásíthatatlan szomorút: Gerő repatriál…

A levél ott feküdt az arca alatt, s könnyeitől áztak, koptak, bizonytalan folttá mázolódtak a sorok:

„Tudod, hogy mindent megpróbáltam. Utálom a testi munkát, mert nem arra nőttem, de álltam becsülettel. Negyvenöt éves fejjel sohasem vinném annyira, hogy olyan ügyes zsákhordó legyek, mint egy tizenöt éves kölyök, aki arra szokott. Te tudod, hogy én eskümhöz hű maradtam. Felsőbb utasítást követtem ezzel – lelkiismeretem szaván kívül –, hiszen Pestről magánúton érkezett, de határozott és hivatalos utasítást kaptunk, annak idején: »Esküt nem tenni, végsőkig kitartani!«

Úgy érzem, hogy a kitartás végső napja elérkezett. Gabi fiam elvégezte (jeles eredménnyel) az ötödik gimnáziumot. Jövőre itt is idegen nyelvű lesz a gimnázium. Abban – egyéb lelki gátlásokról nem is beszélve – tandíjmentességre sem számíthatok. Gabi, hogy jövő évi tandíját összekaparja, egész nyáron napszámoskodott a Kendlósz és Fejér fiúkkal. A vasúti töltést daraszolták. Nincs kedve neki se az idegen iskolára. Indulásra serkenti őt is az, hogy a sínek között dolgozván, naponta látja az elrobogó, repatriáló vonatokat.

Tudom, Málim, hogy távozásunk neked lesz a legnehezebb. Ti maradtok a legárvábban abban a szörnyű környezetben. Laci sógort lelkem egész melegével ölelem. Sohasem felejtem el neki, hogy nagy bajomban egész férfiként mellettem állt. Egyben örömmel közlöm, hogy több váltóaláírásra nem lesz az életben szükségem. A pénz romlása miatt adósságom összezsugorodott, előnyösen sikerült emellett eladnom Gabi egész anyai örökségét, a házat s bizony minden berendezést is. Még az ezüstöt is. Prahe, az új törvényszéki elnök vette meg, újdonsült rangjához a régi, címeres kés-villáknak módfelett örülvén. Ezeknek az árából minden adósságomat kifizettem. Egyetlen krajcár adósság nélkül, s mondhatom, egyetlen tartalék krajcár nélkül, a puszta bőrünket, két kis koffert mentve ki, megyünk! Megyek. Tele köszvénnyel, nyavalyával, egy serdülő fiúval. (Asszony nélkül! – kiáltasz te közbe. – Hála istennek, asszony nélkül, teszem én hozzá! Gabradiánék, Gálék és természetesen Fejérné, Liziék is repatriálnak. Ők egész vagyonnal!)

A feleségem sírját, ha egyszer erre járnál, nézd meg, Málikám! Megbocsátva neki minden megbocsáthatót, itthagyom már, az emlékét is s jelöletlen sírját is. Te tudod, melyik táblába temettük szerencsétlen Ilonát.

Isten veletek, Málikám! 25-én indulunk a menetrendszerű gyorsvonattal a határig. Ott a többi kiderül. Nekünk – hátamon a házam, fejemben a kenyerem s a táskámban a diplomám – nem kell már vagont igényelnünk hála istennek. Mama képét elküldöm neked. Jó kép. Azt az egyet nem adtam el. Még egyszer mindent köszönök Lacinak. Legyen erős támaszod, s hogy az lesz, tudom. Megtanultam becsülni Göncze Lászlót. Téged gyermekeddel együtt ölellek. Ég veled! Gerő.”

Úgy feküdt az asztalra borulva, elnyújtott karjain, arca alatt a gyűrött levéllel, mint egy fonnyadt rózsatő, mely mellől a vihar kitörte a szép, fényes-díszes üveggömbű támasztókarót.

László is belesápadt a Gerő levelének olvasásába, és megdöbbenten sokáig hallgatott. Hogyan? Hát elhagyják Erdélyt a legkiválóbb férfiak? Nagyeszű, kiváló hivatalnoknak tartotta sógorát. Gerő másképpen látná a helyzetet, mint ő, aki elszántan, harcra és okos, saját hasznát kereső alkukötésre készen, a helyén marad?

– Meglátjuk, ki tett kettőnk közül helyesen! – csak ennyit felelt, s sokára tette hozzá: – Elbúcsúzhatott volna személyesen. Lett volna egypár szavam. – László nem szokott óbégatni: utálta a hosszú bánkódást. Másnap szinte erőre kapott a Gerő levelétől.

– Megpróbáljuk – mondta –, ők ott, s mi itt. Meglátjuk, ki tud többet tenni és hamarabb talpra állni. – S mintha a távozóval kelne versenyre, olyan buzgó kedvvel látott a dolga után.

– El kell tőle búcsúznom. Elmegyek Ebesre. Izenhetnénk vele Péternek is – zokogta Málika. De László csak legyintett erre.

– Péter nem Bákody Gerő. Ha egy megfáradt ember kimegy, nem helyeslem, de meg tudom érteni. Gerő éppen arra való, hogy az ország szabad részében végezzen építőmunkát. De egy fiatalember, akinek itt van a birtoka? Ne beszélj Péterről, mert… – a többit elharapta. Piros arca lilára torzult, döngő léptekkel kiment, és becsapta az ajtót maga után…

…Málika sírt, egyre hevesebben, önmagát heccelő, fojtogató sírással. Ha meghalt volna, sem siratta volna jobban Gerőt és elárvult magát. Nem tudhatta, mióta áztatja a levelet. Nem érzékelte az időt. Csak feküdt az asztalra borulva.

A víz felől jövő vidám rikoltás rezzentette fel.

Az Olt zöldes hullámain egy jókora mosóteknő billegett a kert felé. A teknőből éles gyermekhang ordított harsányan, sivalkodón:

– Gyerünk! Aztán még egyszer:

– Gyerünk! Hijj! A kutyafádat! Evezz te, mert felbukunk!

Máli felugrott. Két kézzel törölte a szemét.

Leánya állt a teknőben, combig gyűrt fekete klottbugyogóban, kék tornaingben. Fitos orra piros és sebes, az arca maszatos, fekete, a haja nullásgéppel kopaszra nyírva. Szétvetette lábait, kifeszítette lapos, kisfiús mellét. Rika tízéves volt, és leány, de azért úgy ordított, mintha fiúnak is legalább tizenhárom volna. A mosóteknő elején egy tizenöt éves, parasztruhás fiú döfködte a vizet kegyetlenül egy törött szilvalekvár-keverő lapáttal.

Málika elhalványodott. Két méter mély volt itt a víz, s a mosóteknő repedt. Ma reggel tette ki vízzel telten a napra, hogy megduzzadjon, s a fa dagadása betömje a rést.

– Anyi! – rikoltott Rika. – Juon gyáva dög!

Juon, a gyáva dög, behúzta a fejét, s sűrű szemöldöke alól sunyin nézett a kisleányra.

Málika integetni kezdett, hogy kössenek ki. Kiáltani akart, de rémületében nem tudott. A leányka rákacagott az anyjára. Intett, összecsapta a lábát, felrúgta magát és a vízbe fejeselt. Málika megtántorodott. Szemét is lehunyta, moccanni sem tudott. Talán nem is lélegzett rémületében, míg a gyermek csepegő feje prüszkölve ki nem bukkant a part mellett. Rika sovány karjával megfogta a lelógó fűzfaágat, gyorsan s négykézláb felmászott a parton.

– Anyi! – mondta, s az anyja nyakába esett. – Édes kis anyi!

Málika összerázkódott.

– Jó hideg vagyok, ugye, anyi? Te! Én vótam a kapitány. Juon az összes gályarabok. Odakötöttem a harisnyakötőmmel a teknő fenekihez. Bizony isten. Úgy terveztük, hogy a Fekete-tengerig megyünk.

Máli kapkodva szedte a levegőt.

– Szemtelen, rossz, neveletlen vagy, Rika! Megijesztettél!

A kislány elengedte az anyját. Hátralépett. Elkomorult arccal még a szemöldökét is összevonta:

– Te is engemet, anyi! Már megint sírtál. Messziről láttalak!

– Azonnal a szobádba mégy! – Málika félt, reszketett, haragudott, és tehetetlennek érezte magát. Juon, a „gályarab” telefröccsent vízzel, mikor Rika a vízbe ugrott. Most prüszkölve, hadonászva forgatta, kormányozta a csónakot a partra. S sötét tekintetet vetett az asszony s a gyermek felé.

Rika sértődötten felhúzta a vállát.

– Megbüntetsz, anyi?

– Igen.

– Pedig én nem vagyok rossz, anyi!

– Rossz vagy.

A kislány szúrósan nézett.

– Hát ha neked úgy tetszik, hogy legyen egy rossz leányod… Jó. Akkor aztán igazán rossz leszek.

– Mit csinálsz? – kiáltott Málika. De Rika már felkapaszkodott a kerítésre a nyitott kapu mellett, felállt, beugrott a kertbe, és lihegve elrohant.

Máli hosszan nézett utána. Lám, ennek a féleszű, erős medvebocsnak parancsol Rika. Leigázza, dirigálja, a teknőhöz kötözi. Úgy bánik vele, mint a kutyájával. Minden gazságra ráveszi. De mégsem való, hogy a kislány naphosszat csavarogjon egy ütődött kamasszal.

Feledve Gerőt és mindennapi bánatát, fellobbanó anyai aggodalommal elindult Rika után. Beszél a gyermekkel. S ha nem lesz foganatja: felhecceli Lászlót. Utóvégre ez a leány az övé. Nem tűri tovább…

Apa és leánya az eperfa alatt állottak az udvaron, Göncze jóízűen ásítva nyújtózkodott. Rika csillogó szemmel nézte:

– Édesapi!

– Na, mi az?

– Lőjünk, édesapi!

– Mit, te?

– Igazi vadat. Megígérte. Nagy puskával. Jó?

– Nem jó – mondta Göncze László, és csóválta a fejét.

Rika pislogott.

– Megígérte, hogy megtanít vadászni, igaziból.

– Nem lehet.

A gyermek elbiggyesztette a száját.

– Mér?

Futó árnyék suhant át Göncze arcán:

– Be kell szolgáltatni a puskákat, Rika!

Rika nem értette. Gondolkodott.

– A jegyzőnek?

Göncze elmosolyodott:

– Vág az eszed, te leány. A jegyzőnek, bizony.

Rika elsápadt. Hirtelen gondolatától kalimpálni kezdett a szíve a kopott tornaingecske alatt:

– Ne adjuk!

– Ne-e?

– Dugjuk el!

Göncze fürkészve nézte:

– Mondasz valamit…

– Api! – Rika szorosan az apjához préselődött. – Api! A pincébe, az ászok alá. Ássuk ki a földet. Mi ketten. Én nem szólok senkinek. Bennem bízhatik.

Göncze nevetett:

– Meglátjuk, fiam.

– De igazán. Legalább a golyósokat ne adjuk. Ki tudja azt, hogy hány vót? A jegyző?

Göncze megsimogatta a leányka szúrós fejét s másról beszélt.

– Mikor nő ki már a hajad?

– Édesapi mindig másról beszél.

– Csend!

Rika grimaszkodott. Felhúzta a vállát:

– Velem senki sem beszél komolyan. Anyi szid, maga meg kinevet. Én nem vagyok már kicsi gyermek!

– Mi nem vagy te? – Göncze hatalmasat kacagott, s az ölébe kapta.

Málika eléjük ért. Szája keserűen rándult.

– Úgy! Én megbüntetem a kisasszonyt, s maga ölelgeti.

Göncze kedvetlenül letette a gyermeket.

– Éppen Rikáról akarok magával beszélni, Málika! Beviszem a városba. Be kell íratni. Elsején kezdődik a gimnáziumban a tanítás.

Málika elhalványodott:

– A… az állami iskolába?

A férfi elveresedett:

– Tudtommal ezen a vidéken más iskola nincs. Csak a román állami.

Máli felcsattant:

– Hát miért nem csinálnak? Férfiak maguk? Ecetgyárat alapít. A gazdaságot szervezi! Mindig csak az anyagiak! A szellem semmi? Iskolát csináljanak! Magyar iskolát!

– Meg tudná mondani, hogy kinek?

– Rikának.

Göncze László nagyot nyelt. Halkan felelte:

– Az egész megyében nincs ötven magyar gyermek, aki gimnáziumba való.

Máli az ajkába harapott.

– Akárhonnan… Rá kell beszélni a parasztokat, hogy taníttassák a gyerekeiket. Csináljanak felekezeti iskolát

Rika közbekottyant:

– Menjünk az oláhokhoz, api. Az szép, nagy épület, akkora udvara van…

– Menj innen, Rika! Nem látod, hogy anyáddal beszélek?

– Látom – mondta a gyermek sötéten. – Engem mindig elküldenek. – Szája sírásra görbült. S motyogott magában, mint az anyja, haragosan.

– Menjek játszani? Mit játszódjak? Nincs is kivel játszani. Még kistestvérem sincs, amilyen irigyek. Mindig csak beszélnek…

Rugdosta a kert apró, lapos kavicsait. Hirtelen felvillant a szeme:

Mi lenne, ha a puskákat elrejtenék Juonnal? Legalább azt a kicsi kakasosat, ami hátul füstölög… Azt nem venné észre api se. Az az övé lehetne, egyedül az övé ezután…

A ház sarkánál a szájába dugta két ujját, és éleset füttyentett. Juon visszafütyült.

Kezén fogva cipelte a fiút a pince felé.

– Te, Juon!

– Mi a?

– Esküdj meg!

– Igen, igen!

– Folyjon ki a szemed, vakulj meg, ne lássad soha anyádat, apádat, ha elárulsz. Görbülj meg, ha elmondod valakinek.

– E, bine! – ujjongott a fiú. – Folyjon ki a szemem!

– Akkor gyere. Ellopjuk a kakasos puskát s elássuk. Csak mi ketten tudjuk, hogy hová.

– Igen! – mondta boldog vigyorral a nagy, féleszű kamasz, Moghila fia.

Elszaladtak a kertbe, s bemásztak az apa nyitott ablakú szobájába. Rika a klottbugyogójába dugta a félméteres, üres fustélyt, a vadászállvány hasznavehetetlen, régi, kopott díszfegyverét…