Urak, úrfiak I. rész

Fejezet 5

1920. EBESEN

Bákody Gerő vékony zsineggel átkötött cukordobozt tartott az egyik kezében. A másikkal a marhakocsi ajtajába kapaszkodott. A kocsi az ebesi állomáson veszteglő vonatszerelvényhez tartozott. Egy kissé lihegett, míg feltornázta magát a függőleges, kéttalpnyi lépcsőn.

A marhakocsiban négyszobányi bútor között – melyből hálót, konyhát és csomagraktárrészt rendeztek be – Fejér Zoltánné várt reá. A parányi tűzhely előtt ült piros bársonyfotelben.

Finoman fonnyadó arcán rózsaszín púder csillogott; vékony szálú szőke haja apró, szúrósra göndörített csigákban koszorúzta homlokát. Ingerlő, rekedt s mégis puha hangja volt: s valami vonzó sajátossága, ami abból eredt, hogy beszéd közben nem tartott lélegzési szünetet, hanem, mintha édes italt szürcsölne, hangosan szívta szó közben magába a levegőt.

– Olyan fáradt vagyok, Gerő! – szürcsölte lágyan, s Bákody felé emelte a kezét.

Az ügyész nem tudta, hová tegye a cukrosdobozt.

– Köszönöm, Gerő! Tegye valahová! – mondta az asszony, kezét kivette a férfiéból, végigcsúsztatta ujjait a fölébe hajló mellén; megfogta a nyakkendő bogját. Ujjai a férfi vöröses, sűrű nyakára simultak. Bákody egy oldalt álló bútordarabra lökte a dobozt, anélkül hogy arra nézne, s akkor felszabadult kezével magához húzta az asszony fejét.

Liza egyszerre szívta magába a levegőt s a férfi fodros, sötétpiros ajkát. Máskor félig csukott szemét most tágra nyitotta – kék, kerek és merev volt így az, mint a halaké –, s a férfi elpirosodó nyakát nézte. Bákody Gerőn remegés futott át; az asszony derekáért nyúlt, hogy ültéből magához emelje. Liza elhúzta tőle az ajkát:

– Most nem lehet, Gerő!

A férfi kiegyenesedett, a pirosság leszaladt arcáról. Vastag aranyláncához nyúlt, mely a zsebére akasztva fonta át derekát, kihúzta az óráját, felkattantotta fedelét, és könnyed gúnnyal elmosolyodott:

– Hat óra tíz perc! Persze hogy most nem lehet! Tíz perc múlva érkezik kedves férjeura, az én nagyon tisztelt Zoltán barátom!

– Hagyja Zoltánt! – mondta Liza unott arccal.

Vármegyei tiszti főorvos volt a férje. Liza rokonsága révén cseppent állásba annak idején, s másfél éve kellett azt otthagynia. Fontoskodó, aprólékos s lényegében semmittevő ember volt Fejér Zoltán. Másfél éve Liza egyre apadó vagyonából s Gerő lovagi szolgálataiból éltek. Gerő szerzett tüzelőt, Gerő vett cukrot, Gerő intézte el Liza apró megbízásait. Most, hogy kiköltöznek Erdélyből, Gerő adta el Liza házát, ő szaladgált a hivatalokba szükséges iratokért, ő rendezte be a vagonjukat. Szolgálatait látszólag lovagi hódolattal, könnyedén intézte. De Liza állandó kicsinyes követelései, finnyás modora voltaképpen bosszantották Gerőt Az asszonyt valahol a lelke mélyén lenézte. Számítónak és butácskának tartotta. Nyűgösködései untatták. Aránylag mégis boldog volt vele. Mert Liza úgy tartotta őt rövid kantárszáron, úgy igazgatta, úgy csinált belőle férj típusú szeretőt, ahogy az az ő természetének legjobban megfelelt. Pontosan be lehetett osztani a Lizával eltöltött időt. Fejérné sohasem kacérkodott mással, nem kellett féltenie. Nem lehetett hírbe hozni, mert tizenöt éve az egész Ebes tudta s hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy a szeretője. Lizát meg lehetett olykor, óvatosan és ügyesen, csalni is. Nem csinálhatott nagyobb féltékenységi jelenetet az ura s három fia miatt. Miatta térhetett ki éveken át a kisváros állandó házasságra rábeszélő, kerítő szándékának, a házasságnak, melyről, mint intézményről, a legsötétebben vélekedett. A férji jogokat élvező s férji kötelességeket gyakorló, állandósult házibarát szerepében egy cseppet lenézte önmagát is, de nem hatolt mélyre ez a magába nézés. Finoman, szíjas arcához jól álló mosollyal gúnyolódott olykor – és mindig mértékkel – kettejük helyzetén.

– Szóval most egy helyen alszik az egész család! – mondta csendes mosollyal, s végignézett a kocsi sarkába állított kettős ágyon.

– Ugyan, Gerő! Hová gondol? – Liza fölállt, és elpirult cseppet –, hiszen a fiúk is itt alusznak velünk.

Három fia volt Lizának. Tihamér, a jogász, apjának hű mása. Pali, a kedvenc, kis gimnazista, az ügyész fiával járt egy osztályba. A harmadikról egyikük sem beszélt szívesen. Feltűnően egyesítette magában Bákody Gerő külsejét és Fejér Zoltán szellemét. Liza önmagában sem tisztázta soha, hogy vajon a kis Fejér Zoli férjének vagy szeretőjének a fia-e.

Ötödik napja laktak már a vagonban, kezdték benne otthon érezni magukat. Eladott, kiüresített házukat öt napja bezárták. A Fejér fiúk nappal a városban csatangoltak, ebédre, vacsorára pontosan hazaállítottak az állomásra, a marhakocsiba. Liza tűzhelyet állíttatott fel annak egyik sarkában, s maga főzött. Cselédet nem talált, aki elkísérte volna őket. Ebesi illem szerint úriasszony nem is járhatott volna vendéglőbe, még addig a pár napig sem, míg elindul velük a vagon. Aztán hallotta is azoktól, akik már hetekkel előbb repatriáltak és izenetet küldtek, hogy Pesten hónapszámra a pályaudvaron maradnak a bevándorlók kocsijai. Lakást kapni majdnem lehetetlen. Milyen szerencse, hogy Gerő ilyen jól berendezte őket! Fejérék a hosszú, ötvenöt vagonból álló szerelvény indulását várták. Az ebesi megszállók siettették volna az indulást, de a határról azt izenték, hogy még nincs módjukban átengedni új szerelvényt. Várni kell bizonytalan ideig – talán egy-két napig, talán hetekig is. Bákody Gerő, miután bepakolta barátait, már másnap hajnalban indulni készült a menetrendszerű gyorsvonattal.

– Milyen jó magának, Gerő! – sóhajtott Liza, s pongyolája nyílását összetűzte egy nefelejcses tűvel. – Magának nincs a bútorokra semmi gondja. Maga már régen Pesten lesz, mikor talán minket még el sem indítanak.

– Várom magukat a Nyugati pályaudvaron! – felelte Gerő mosolyogva.

– De igazán! – nyafogott az asszony. – Maga biztosan lakást is talál hamarosan. Ha jobb nincs, egy albérleti szoba is elég magának és Gabikának. De mi! Nyolcszobás házban éltem világéletemben, veranda, terasz s a kert. Hiszen tudja! Az én szép virágoskertem. A verbénáim… Most ki tudja, meddig fogok ebben a vagonban szorongani, s ha kapok is Pesten lakást! Milyen nyomorúságosak a pesti lakások! Mert nyolcszobásat, azt biztosan nem tudnék ott megfizetni! Még egy pálmafát sem mertem elhozni. Vagy az oleanderládákat legalább…

Bákody Gerő idegesen összerándult, mert Liza kerek szemét ellepte a könny, hangja elcsuklott, s az ügyész már-már hisztériás félelemmel irtózott a női sírástól.

– Kerítek lakást, mire kijönnek! – mondta, alig leplezve ingerültségét. – Kerítek! Becsületszavamra!

– Ó, igazán… – sírta Liza, s leeresztett szemhéja mögül sunyi macskapillantással leste, hogy megrendült-e eléggé Gerő? S nem rendült-e meg túlságosan? Valamikor, mikor Gerő a feleségét eltemette, s végképp melléje szegődött, arra kérte Lizát, hogy ne sírjon soha előtte, s ne legyenek nagy idegkilengései. Felesége halála után csendes derűre vágyott, s Liza okosan tudta körüllengeni csendes egyformasággal, s ha el akart érni vele valamit, mértékkel használta a könnyeit. Most is nyomban abbahagyta a sírást, csak a hitelesség kedvéért szörcsögött még néhányat. Végigsimított arcán, elmosolyodott, és Gerőhöz lépve, hozzásimult.

– Maga olyan jó, Gerő!

A férfi megmerevítette nyakát, mintha szégyellné a hízelgést, de hiú szíve hatalmasat dobbant.

– Gerőke! – gügyögte az asszony –, ha lefeküdtek a fiúk és Zoltán, sétáljunk egyet a vár körül. Hiszen maga holnap reggel már utazik. Ez lesz a búcsúsétánk, Gerőke.

– Gabit elküldöm addig Gabradiánékhoz – mondta gyorsan és fojtottan Gerő. – Feljön hozzám egy félórára, Liza?

– Haát… – mondta Liza beleegyezően, de nem folytatta az enyelgést, mert a vagon félig behúzott ajtaját ököllel megdöngette valaki.

Tihamér volt, a legnagyobbik fiú. Előreálló felső fogait az alsó ajkára szorította, úgy beszélt:

– Papa azt izeni, hogy a Török bácsiéknál tarokk van, és csak kilencre jön haza, de ha addig elindulna a vonat, tessék izenni!

– Akkor már izenhetek! – felelte Liza felcsattanva, bosszúsan. – Apád jól tudja, hogy két óránál hosszabb időre nem lehet az állomásról távozni, mert akármikor indulhatunk. Törökékkel kártyázik!?

– Igen – mondta Tihamér, mint akinek egészen máshol jár az esze. Az előző szerelvény is hetekig vesztegelt Ebesen, miért indulna olyan sürgősen éppen ez? Az ügyészre nézett Tihamér – szeplős volt, fitos orrában ijesztően nagy orrlyukakkal, elmúlt tizennyolc éves, de még teljesen kamasznak látszott.

– Gerő bátyám – mondta és sűrűn pislogott –, becsszavamra megadom. Kérhetek, kérlek szépen, kölcsön két koronát?

– De Tihamér! – lihegett Liza.

– Ne add a becsületszavadat! – nevetett Bákody, s a pénztárcájához nyúlt. A fiú mohón kapta el a pénzt. Sarkait összevágta:

– Alászolgája, izé…

– Hová mész, Tihamér? – kérdezte Liza. A fiú azt akarta mondani, hogy egy kicsit kurizálni. Korzózni a vár körül. Búcsúzni. A repatriálók gyerekei öt napja állandó búcsúzgatásokban éltek. Hol a városban kószáltak, hol kiszaladtak az állomásra. Nagy tekintélyük lett azoknak a gyerekeknek a szemében, akik itt maradtak. Tihamér leplezetlen irigységgel nézett az ügyészre, hangja elcsuklott. Ha ki merné mondani, hogy udvarolni akar! De mindig félszeg zavar fogta el Bákody Gerő előtt, szeretett volna egyenrangú lenni vele, merészen tegezte, s hosszú éjszakákon át álmodozott róla, hogy belőle Bákody-féle agglegény-világfi lesz.

– Csak járok egyet, mama – ezt mondta, annyira elvörösödött, hogy szeplői szinte eltűntek, és sarkon fordult.

Liza sóhajtott. Gerő a bajusza szélét harapta be.

– Attól félek, hogy nők után mászkál ez a fiú – Liza tanácsot kérőn Gerőre nézett, de hogy a férfi semmit sem felelt, elhallgatott. Mára eleget foglalkoztatta a család ügyeivel barátját. S most, hogy Zoltán úgysem jön haza, kedvesebb kellene legyen hozzá. De egyszerre eszébe jutott, hogy az állomásfőnöknél ma estig kellett volna láttamoztatni a berakott bútorok jegyzékét. A jegyzék Zoltán zsebében van… A fiúknak még vacsorát is kellene készíteni, mielőtt sétálni megy Gerővel. Éppen azt akarta kérdezni, hogy Bákody hol vacsorázik, mikor a vagonajtóban megjelent Gabradiánné fürtös fekete feje.

Az örmény asszonyka piros pongyolában szaladt idáig a szerelvény második marhakocsijától.

– Gerő! Mindenütt kerestem! Persze hogy itt van! Szervusz, Liza. Na jöjjön! Viszem! Nálunk vacsorázik, Gerő!

Fürgén felugrott a lépcsőn. Szénfekete haja villogott, mint az olvadó szurok. Kicsi volt, gömbölyű; zöldes-sápadt arcát mesterien festette, kormos szemöldöke, mint két kis seprű, összefutott a homlokán. Szerteszét álló, apró, kékesfehér fogai örökös nevetést varázsoltak gödröcskés arcára. Vörös szája felett az örmény nőknél oly gyakori pihebajusz sötétlett ingerlően.

– Angazsábulevest főztem, Gerő. A maga kedvencét. Utána rántott csirke öntött salátával, örményesen. – Fújt egyet, megrázta a fejét, mikor azt mondta, örményesen, pecsétgyűrűs ujját figyelmeztetően magasba emelte.

– Szervusz, cicám! – ráborult Lizára, megcsókolta, aztán Gerő ajkára nyomta a kezét, tenyerével a férfi bajusza felé.

– Jó szagú! Mi? Ez még igazi rózsaolaj. Te Liza! Zoltán nincs itthon? Tekergő disznó! Mit esztek vacsorára? Még sehol semmi? Hallgass ide: Joachim szerzett még egy vagont!

Liza hol elsápadt, hol elpirosodott. Féltette Gabradiánnétól Gerőt, irigyelte a gazdagságát, cseppet lenézte örmény voltát, s sohasem tudta, hogyan viselkedjék vele szemben.

– Még egy vagont? – kérdezte álmélkodva s örülve, hogy a vagonról beszélhet. Bákody hosszú csókot nyomott abban a percben a szájára szorított illatos tenyerére.

– Szúr! – Gabradiánné csiklandósan felkacagott. – Pesten leberetváltatjuk, Gerő! Nem hagyok addig békét magának, míg le nem szedi. Ki visel ma bajuszt!?

– Például a maga férje, kedves Zaza. a mi derék Joachimunk! – felelte Bákody nevetve.

– Az más! Csitt, Gerő! Arról egy szót se! Családi hagyományból viseli. Nem tudta? De jól is áll neki. Olyan a drágám a kis csurgós bajuszával, mint egy kis-ázsiai tatár fejedelem.

Liza erre a szóra hangosan, pukkadozva felnevetett. Gabra­diánné ránézett, de úgy tett, mintha nem sértődnék meg.

– Joachim angyal! – mondta egyenesen a Liza szemébe. – Képzeld, kijárta, hogy két vagont kapjunk. Perzsát, bundát, befőttet, mindent beraktam. S a zongorát is! Be se csomagolom. A lábait a vagon földjéhez erősítjük! Egész úton nyitva lesz, s én zongorázva megyek át a határon! Na jöjjön, Gerő! Búcsúviziten volt? Holnap indul, ugye? Hazamegy még a lakásába? Ne menjen. Várja meg nálunk az indulást. Apropó. Gabika hol van?

Bákody megköszönte a meghívást, s Lizára pillantva azt felelte, hogy egy rövid időre el is megy szívesen. Még dolgai vannak, s a fiával is randevút beszélt meg.

– Randevút? Na szép! Szegény Gabi! Az csak randevún látja az apját! Gerő, nem kell a dolgokat komplikálni. Keresse meg a fiát, hozza el hozzánk…

– Éppen akartam kérni – vágott bele Gerő –, hogy míg én néhány búcsúlátogatást teszek – s ismét Lizára pillantott –, Gabi maguknál lehessen. Majd érte megyek!

– Szóval későn jön? Tízre, tizenegyre? A csomagok lehetnek nálunk. – Egyszerre nézte mindkettőjüket, leplezetlen kíváncsisággal. Liza pukkadozott, de elhatározta, hogy uralkodik magán. Kezét nyújtotta Gerőnek:

– Mulasson csak jól, Gerő! Én még úgyis látom…

–Hát akkor… – a férfi kezet csókolt a nőnek. Vette kalapját az ágy tetejéről, botját a hát nélküli konyhaszekrényről, s fürgén kiugrott a vagonból. A földre érve megrándult a bokája. Sziszegve egyenesedett ki, s úgy ment végig a vonat mellett, az állomásépület felé, mint aki nemcsak a rándulástól, hanem ezenfelül is sántít egy kicsit.

Liza idegesen babrálta a haját. Gabradiánné hosszan nézett Bákody után.

– Szegény Gerő!

– Szegény? – Liza visszaült foteljébe. – Ugyan miért?

– Nem látod, Liza?

– Mit?

– Sántít, fiam. Öregszik. Cudarul megviselte ez a másfél esztendő. Csupa görcsös bütyök a keze. Reumás. Hát való volt neki az a kertészkedés? Kapálás?

– Nem mindenki olyan gazdag, mint ti, Zaza.

– Hát nem! – Gabradiánné sóhajtott, ráült a hideg tűzhely tetejére, piros pongyolája zsebéből kihúzott egy összenyomorodott, félig kihullott dohányú aranyvégű cigarettát. Siettében a gyufára ült, megérezte, s gyorsan kihúzta a skatulyát maga alól.

– Vigyázz Gerőre, Liza! – az első slukkot mélyen leszívta, s Fejérnét nézte.

– Én vigyázzak? – Liza megmerevedett testtel s sértően hamis hangon beszélt. – Nagyon jól tudod, hogy én…

– Nagyon jól tudom – legyintett Gabradiánné az égő cigarettával, mely a mozdulattól erősebb füsthullámot vetett –, tudom hát. Én kimondom, fiam, kereken, utálom a képmutatást, ott kellett volna hagyjad az uradat tizenöt évvel ezelőtt. Mikor Bákodyné meghalt, abban a percben. Elvett volna. Elvett volna, na. Gyerekestül.

Fejérné fölfújt arccal felállt:

– Nem tudom, mi késztet arra, hogy éppen most erről beszélj, Zaza… Hogy vigyázzak én Gerőre? Nekem éppen elég kötelességem van. Férjem van és gyermekeim…

Gabradiánné leugrott a tűzhely tetejéről. Liza elé perdült, s megfogta a pongyolája kihajtóját.

– Nekem is van férjem, te Liza. Tudod, hogy mi a különbség kettőnk között? Az, hogy én imádom Joachimot.

– S mégis Gerőért aggódsz! – vágott vissza Fejérné gúnyosan.

– Hát persze! Megbeszéltük Joachimmal, hogy törődni fogunk vele. Rémesen néz ki! Az inggallérja kifeslett, nincs egy jó cipője. A gyomra tönkremegy az örökös vendéglői koszton. Annak a Gabinak még mindig nincs egy rendes hosszúnadrágja.

– Én igazán nem tudom, hogy te mit akarsz, Zaza… Ezek a dolgok…

– Hagyd, fiam! Ezek a fontosak. Én csak megmondtam. Tőlünk talán elszakad egy időre Pesten. Tőled nem. Pesten törődj jobban Gerővel, hogy heverje ki azt a másfél esztendőt, és szedje össze magát. Azért mondtam. Na szervusz!

Indult volna, de Liza termetét kihúzva elébe lépett:

– Úgy ért ez a beszéded, kérlek… én nem is tudom… mint egy inzultus. Igen, inzultus. Milyen jogon avatkozol bele az én… a mi…

– Inzultus? – Gabradiánné földhöz vágta tövig égett cigarettáját, rátaposott. – Tán küldjem verekedni Joachimot? Kit provokáljon, na? Gerőt vagy az uradat? Hagyd a fenébe, Liza, ezeket a szamárságokat. Gerőt fél tizenkettőig várjuk a vacsorával. Na pá, fiam!

Fejérné elsápadt dühében. Mikor Gabradiánné kiugrott a vagonból, szájához kapta a zsebkendőjét, és sírva fakadt.

Ő törődjék Gerővel s a fiával? Ő ápolja? Mikor egész élete, egész lénye azon alapszik, hogy két férfi s három gyerek szolgálja, ápolja őt? Hisz ő oly gyönge, védelemre szoruló teremtés! Mikor az urából úgysincs sok haszna, s Gerőt mégsem lehet szeretetteljes szolgálatra kényszerítve éjjel, nappal maga mellett tartania. Mélységes önzésében úgy érezte, hogy rettenetes sérelem érte, s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy csakugyan a férfi dolgával törődjék, megkérdezze: becsomagolt-e, nincs-e valami asszonyi segítségre szüksége, mi van Gabival? Csak azt érezte, hogy tehetetlen dühvel utálja Gabradiánnét, aki állandóan, megújuló, apró figyelemmel veszi körül Gerőt, mert őt akarja ezzel bosszantani…

Még akkor is sírt, mikor a középső fia, a lányos arcú, pufók Pali beállított. A fiú tizenöt éves volt ekkor, kék matrózruhában járt, rózsás arcú volt, s minduntalan könnybe lábadtak a szemei. Most is megrendült, hogy az anyját sírva találta. Hozzászaladt s átölelte:

– Mama, ne tessék sírni.

– Ó, lelkem! – mondta Liza, és túláradó szeretettel magához ölelte. – Annyi bánatom van.

A fiú gyöngéden nézte az anyját, hangja ingadozott. Okos emberpalánta volt, tisztán látta anyja s Bákody viszonyát. Magában védte az apja tekintélyét is, de az anyját jobban szerette:

– El tetszik még ma menni Gerő bácsival? – kérdezte óvatosan.

Liza bólintott.

– Kísérjem el mamát?

– Nem, nem! A vár előtt találkozunk Azt hiszem, már el is késtem. Tudod, hogy holnap utaznak?

– Tudom – mondta Pali komolyan –, délután Gabival voltam együtt. Hát ne kísérjem el?

– A vacsorát – mondta Liza bizonytalanul –, ha segítenél tüzet tenni, drágám…

A fiú lassan, de készségesen mozdult.

– Öltözzék csak s menjen, mama! – mondta a tűzhely előtt térdelve –, teát főzök, s rántottát ütök. Jó? Tata úgyis eszik valamit Törökéknél. Fejérné hálásan mosolygott a fiúra:

– És az ágyat is vesd meg, lelkem, tatának. S keresd meg Zolikát. Valahol a raktárháznál játszik a pályaőr fiával.

– Jó – mondta Pali leptetve, gombócos szájjal –, ha Zoli és tata lefeküdtek, én elmegyek egy kicsit tekeregni. Megengedi?

– Drágám! – Fejérné a fiúhoz szaladt, forrón magához szorította, s csókolta pufók arcát, rózsaszín száját:

– Drága kicsi fiam! Csak vigyázz magadra! Mondd tatának, hogy két órán belül itt vagyok. Gerő bácsi visszakísér. Menj, csak vigyázz, nehogy valami érjen. Tudod, hogy milyen borzasztóan féltelek?

– Tudom – mondta Pali komolyan, szeme könnybe lábadt, s anyja jó szagú melléhez nyomta a fejét. – Ne tessék félni semmit. Minden rendben lesz.

Fejérné szerelmes mosollyal nézte ezt a legtökéletesebb gyermekét, aki mindenben vele érzett, mindent megtesz érte, csendes, flegmatikus, bölcs emberpalánta… Még bekapcsoltatta vele a fekete selyemruhája testhez simuló derekát, feltette fátyolos kalapját, aztán lelibbent a vagonból, s sietős, apró léptekkel, szemlesütve sietett ki az állomásról, végig a hosszú Vasút utcán az ódon Apafi-vár felé. Ennek a várnak a tövében korzózott egy fél életen át. A várral szemközt volt nagy, sárga családi házuk. Tőszomszédságukban laktak Gerőék, tizenöt éven át.

Fejérné sietve ment a vár felé, melynek mohos bástyafalához deszkából tákolt cukrászbódé támaszkodott. Az örmények kéttornyú templomában esti áhítatra harangoztak: szemközt, a Zárda utca meredekjén lehajtott fejű, galambszárny díszű apácák kapaszkodtak az orsolyiták rendháza felé. A vár előtt szuronyos katona posztolt. Liza összerezzent, mikor ránézett. Ezek miatt kell ezt az édes, kicsi, meleg fészket itthagyniuk. Szoknyáját fölfogta, fejét gőgösen emelte, s olyan kényesen lépett, mintha undorodna egy földre lépni azzal a féreggel, aki miatt nemsokára elhagyja szülőföldjét, házát, otthonát. Arca kipirult, teste remegett, míg átlibbent az úttesten, suhogó selyemszoknyájában. A kis cukrászbódé előtt, sétapálcáját a háta mögött fogva két kezével, s mintegy az aszfaltba szúrva, valamelyest rá is dőlve a pálca kampójára, mint egy tábori székecskére – Bákody Gerő mosolyogva várt rá…

Gabradiánné ujjnyi vastagon kente a vajat egy nagy karéj kenyérre.

– Egyél, Gabikám! Ne várjunk apádra!

– Nemsokára jön! – mondta a kis Bákody Gábor, s csillogó szemmel beleharapott a kenyérbe. Az asszony anyás mosollyal nézte. A kocsi egyik sarkában, süppedős perzsaszőnyeggel leterített asztalkán dr. Gabradián Joachim ügyvéd sakkozott öccsével, dr. Gabradián Zakariás, úgyszintén ügyvéddel. Joachimnak csúcsos, kopasz feje volt, hullasárga színe s diónyi, dagadt, szikrázva ragyogó fekete szeme. Hosszú, inas kezén a sűrű, göndör szőr tréfás kacskaringókat vetett. Ujjait villogó briliánsgyűrűk borították. Prémmel szegett házikabátot és papucsot viselt. Zakariás kerek kobakú, benőtt hajú, köpcös ember volt. Felhúzott vállakkal, beszívott ajkakkal, elmélyedten nézte a sakktáblán a fekete bástyát, mely éppen olyan tömör, vastag, egybeszabott idomú volt, mint ő maga.

– Mit csináltál ma, Gabikám? – kérdezte Gabradiánné.

A fiú nyelte a vajas kenyeret, és elmosolyodott. Domború, tiszta homloka csillogott, nemesen hajlani kezdő orrán, keskeny ajkán lányos mosoly ült.

– Elmeséljem?

– El.

– Inkább ne, Zaza néni! – összecsippentette a szemét. – Mi érdekest művelhet egy tizenöt esztendős nimolé?

– Micsoda, te?

– Nimolé.

– Hát az mi a csuda?

– Na, tessék látni – mondta a gyerek –, valami olyan lényegtelen, hogy Zaza néni még a nevét sem hallotta.

– Menj már! – kacagott Zaza – bolondos fiú vagy. – Forró, apró kezével végigsimított a fiú seszínű haján.

A fiú közelebb húzódott hozzá, s egy pillanat tizedrészéig elállt lélegzettel, teljes szívéből, minden idegével a kéz anyás melegében gyönyörködött.

– Zaza néni…

– Tessék, Gabikám!

– Nem haragszik meg, ha szemtelen leszek?

– Nem én!

– Szeret engem Zaza néni? – kérdezte a fiú, és lángveresre vált az arca.

– Ó, te! – mondta Zaza komolyan – egy picit megremegett a hangja, s nagy, gyémántfényű szemében könny gyülekezett.

– Szeretlek, drágám… Szegény anyukádat is szerettem…

– Pedig – a fiú arcáról most már leszállt a vér, a megmaradt vajas kenyeret étvágya vesztetten letette –, pedig, ugye, bolond volt?

– Ó, te! – Gabradiánné gyorsan megtörölte a szemét –, hogy lett volna? Beteg volt szegény…

– Nem! – rázta a fejét Gabi – én tudom, hogy nem. Egyszer Kárászné mondta… Tudja, Zaza néni, aki mindig nálunk szolgált, ő mondta, hogy bolond volt. Engem mindig szájon csókolt, hogy rám ragassza a betegségét, és a halálba vigyen. És apukát adósságokba hajszolta.

– Ugyan! – Zaza elvörösödött. – Szamár vénasszonyfecsegés. Egy szó sem igaz belőle. Imádott téged, kisfiam. – Gabi kétkedően ingatta a fejét.

– Szeretném tudni az igazat, Zaza néni.

Gabradiánné nem engedte beszélni. Magához ölelte a gyereket.

– Majd beszélünk egyszer róla. Sokat. Mindent. Pesten. Jó, Gabikám? Nézd, most ott ül az a két bagoly. Meghallanák. Majd ketten. Bizalmasan.

– Megígéri? – kérdezte a fiú mohón.

Zaza hevesen bólintott.

– Akkor – a fiú hosszút sóhajtott, majd egyszerre felcsillant a szeme:

– Megkérhetem valamire, Zaza néni?

– Tessék!

– Vessen nekem kártyát, Zaza néni!

– Mi a csudát? – Gabradiánné akkorát kacagott, hogy Joachim idegesen összerezzent hallatára, s mind a két kezével befogta a fülét. Erre még nagyobbat kacagott Zaza.

– Kártyát vessek? Igazad is van! De hát mire vagy kíváncsi, mi?

– Mindenre, mindenre, Zaza néni! Holnap indulunk apukával. Nagyon izgatott vagyok. Hogy hogy lesz Pesten? Fognak-e szeretni a nők és csinálok-e karriert és…

– A kutyafáját! – rikkantott Zaza. – Erre én is kíváncsi vagyok, istenuccse!

A zsebére csapott, kihúzott egy hervadt cigarettát, hegyes foga közé kapta:

– Na, jere! Vetek! Amíg a vendégek nem jőnek. Hamar! – A vagon sarkába húzta a fiút, ahol egy széles hencser állt, szmirnaszőnyeggel letakarva, vagy tíz perzsapárnával s egy tigrisbőr vánkossal kereken rakva. Térde alá gyűrte a pongyoláját, s a másik zsebéből előhúzta a kártyát…

…Bákody Gerő kezet csókolt Lizának a szerelvény negyvenkilencedik vagonja előtt, ahová a városból visszakísérte.

– Reggel ott leszünk a vonatnál! – súgta Liza. – És vigyázzon! Ne maradjanak fent egész reggelig! Pihenhet egy kicsit Gabradiánnénál is!

– Ne aggódjék, drága Liza! – mondta Gerő. Még egyszer hódolattal megcsókolta a kezét, aztán megindult a hosszú szerelvény mellett a Gabradián-féle második és harmadik vagon felé.

Liza egy pillanatig utánanézett. Most nem érzett semmi féltékenységet. Dereka Gerő ölelésétől sajgott még, és arra gondolt, hogy Pesten ismét, nemsokára együtt lesznek…

Az állomáson csak két ívlámpa égett. A szerelvény előtt szuronyos katonák sétáltak fel és alá. Mintha a menekülők vagyonára vigyáznának, vagy azt lesnék, nem szőnek-e a repatriálók valami titkos összeesküvést.

A szerelvény közepe táján egyik őr feltartóztatta Bákody Gerőt. Igazolványát kérte, de nem nézte meg, csak erősen Bákody arcába bámult, aztán merev szalutálással jelezte, hogy felismerte, mehet tovább.

Gerő ment tovább a vonat mellett, sétapálcájával olykor-olykor a szomszéd sínpár szélső sínjét ütögette. A legtöbb vagonban már aludtak. Előrehúzták s elreteszelték az ajtót, csak a két sor pici kockából álló szellőztetőlyukon sárgállott ki a benti gyertya vagy petróleum fénye.

A szerelvény közepe táján, egy nyitott vagonajtó mögött, a volt állomásfőnök felesége mosott egy nagy teknőben. Az asszony özvegy volt, s most négy gyermekével indult a menekülésbe. Az ügyész elkomoruló arccal beköszönt:

– Kezét csókolom! – s egy kicsit rosszallóan. – Ilyen későn mos, Marika?

Az asszony elvörösödött:

– Jó estét, kedves Gerő… Béhínám egy percre… De nincs hová leülni. Hát bizony mosok. Mit csináljak? Nyolc napja vagyunk itt, kiköltözni nem merek, mosni muszáj. Nem állom a gőzt, azért nyitottam ki az ajtót. – Bákodyra nézett, s hirtelen sírva fakadt.

– Na! Csillapodjék – mondta Bákody, s az ajtó alá állt. Megfogta az asszony vizes kezét, megszorította.

Az annál bővebben könnyezett.

– Mi lesz velünk, Gerő, mi lesz velünk? Teljes bizonytalanságra megyünk. Mihez kezdjek az uram nyugdíjából a négy gyerekkel? Az a kicsi nyugdíj… Ha megadják egyáltalán…

– Megadják – mondta Bákody komolyan. – A magyar állam a nyomorúságban is úr. Fizet. Biztosan tudom, hogy még az Ausztriából Pestre szakadt volt állami hivatalnokok nyugdíját is folyósítják.

– Istenem! – zokogott Marika – de hát miből telik arra annak a feldarabolt, szegény kicsi országnak? Mind a nyakára mennek a menekültek. Mind. Mi tán már későn is érkezünk. Nekünk már tán nem is jut?

– Az erdélyieket legelső sorban becsülik meg odaát, Marika!

– Az erdélyieket? Hiszen mi azok vagyunk. Ó, hogy az Isten áldja meg, Gerő. Maga mindig tud bár egy jó szót mondani. Hát indulnak reggel?

Bákody szólt még néhány szót, s azt ígérte, hogy ott lesz, a pesti pályaudvaron, mire megérkezik a szerelvény, és megkeresi az özvegyet.

– Nem szakadnak el egymástól az ebesiek, ne féljen, Marika. Pesten is összetartunk. – Csak ennyit mondott, de az özvegy úgy nézett rá, azzal a hálával, mintha az ügyész állást, lakást, megélhetést ígért volna abban az ismeretlen fővárosban, neki s a négy gyermekének.

Meg is mondta, mit gondol, mikor a férfi búcsúzóra megcsókolta a kötényébe szárítgatott kezét:

– Magába’ mindenki bízik, Gerő!

Bákody elpirult egy cseppet, s derekát önkénytelenül kihúzta. Felfrissült léptekkel haladt tovább. Mióta nem tett esküt, s példamutatóan ő kezdte el elsőnek a zsákhordást és a kapálást, az ebesiek szemében a tekintélye egyre nőtt. Sokszor hallja mostanában, hogy rá lehet számítani, ő jó barát. Sohasem játszott Ebes társadalmi életében vezető szerepet. Csendesen élt felesége halála óta. Azóta sohasem kártyázott. Eljárt Lizáékhoz, ellátta hivatalát, módjával s illemmel udvarolgatott. Nem tört vezető szerepre, nem kívánt pályáján emelkedést. Mikor bejöttek a románok, nem tett esküt. Dolgozott, ahogy tudott. S azóta… Nos, azóta nemcsak a szépasszonyok törődtek vele. A szerény Marika is tanácsot kér tőle, lám, benne bízik, Gáléknak is ő intézte el a vagon ügyét, idegenek is hozzá fordulnak tanácsért.

– Növekszik a tekintélyem! – gondolta magában. Végignézett lesoványodott alakján, s gúnyosan elmosolyodott: Csak pocakom nem nőtt a tekintélyemhez. Egyelőre… Már közel járt Gabradiánékhoz, mikor az egyik vagonból ordítást hallott. Megdöbbenve hátraszegte a fejét, s botját egyetlen lökéssel a földbe szúrta. Figyelt.

– A pap! – mormogta és megcsóválta a fejét. A csávosi református pap menekült a hetedik vagonban. Két ízben tartott olyan lázító prédikációt, amiért huszonöt-huszonöt botütést mértek ki fekete ferencjóskájára. Bákody ismerte s megvetette a csávosi papot. Szamár embernek tartotta, aki szereplési vágyból hetvenkedik. Mit ért el azzal, hogy szószékről szidta az új államhatalmat! Ült volna a fenekén, a biztos egyházi stallumban, ahonnan senki ki nem teheti. Papoknak nem kell esküt tenni. Csendben munkálkodva mennyit tehet egy itt maradó, derék pap a híveiért. De ez? Ez a nagyszájú János?

A csávosi pap vagonja nyitva volt. Egy szuronyos katona állt az ajtóban, és kifelé rángatta a harcsabajuszú nagytiszteletűt.

Bákody odalépett a vagon elé. Arca megkövéredett a visszafojtott indulattól. Nagyot fújt, de nem szólt. Cigarettát vett elő és rágyújtott. Csak az első slukk után mondta halkan, ám az ordítás egyik jól kihasznált szünetében:

– Mi történik itt?

A katona megfordult, s a tekintélyt parancsoló alak láttán szaporán magyarázni kezdett. Gerő keveset tudott a katona nyelvén. De értette a papot, a csávosit.

– Gerő fiam! – ordította János nagytiszteletű s rázta a vagonajtó fénylő nyílásában borzas, fehér fejét. – Jere, fiam, tanúbizonyságul. Papi személyem illette ez a bocskoros! Kiráncigál lakóhelyemről! Így bánnak a magyarral!

– Mit csináltál, János bácsi? – kérdezte Bákody szigorúan.

– Én? Azt kérded, hogy én? Itt a feleségem, itt a leányom. Itt vannak a tanúk! Mit csináltam én? Ki meri állítani, hogy református papi személynek nincs joga elénekelni estvéli nyugodalom előtt az erdélyi református zsoltáros könyvből az 52. dicséretet?

– A himnuszt énekelted – bólintott Bákody tárgyilagosan.

– Da! – mondta a katona, majd magyarul folytatta. – Ez tilos.

– Állj! – szólt Bákody a katonára. Az elengedte a nagytiszteletű gallérját, s előrelépett. Bákody szoborként állt a vagon előtt.

– Jere ide, fiam! – szólt a katonára. A fiatal, jóképű őr megzavarodott. Őt azzal bízták meg, hogy vigyázzon a menekültek viselkedésére. Ez a pap az „Isten, áldd meg a magyart” bömbölte a román állami pályaudvar kellős közepén, este tíz óra után. Neki ezt elő kell állítania. S most ez a tekintélyes magyar úr egyszerűen ráparancsol, hogy menjen oda. Civilek nem parancsolhatnak katonának! – gondolta egy pillanatra, de a szemét nem tudta levenni Bákodyról.

– Hai aici! – ismételte Bákody románul a két szót. Ennél a két szónál többet nem is igen tudott. A katona elvigyorodott és leugrott:

– Tudok én magyarul, tekintetes ügyész úr.

– Jól van – intett Bákody. – Hová való vagy?

– Ide, ebesi. Ismerem a főügyész urat.

Bákodynak szempillája sem rezdült:

– Hagyj békét ennek az öregembernek, fiam. Ne buzgólkodj. Egy-két nap múlva úgyis elmennek. Nesze.

Egy húszkoronást adott a katonának. Az – fiatal fiú volt – elveresedve szalutált.

– Nem vehetem el, ügyész úr! Tiltja a szabályzat!

– Vedd el! – parancsolta Bákody s feléje tartotta a pénzt. – S most menj. Nincs jobb dolgod, mint hogy az öregembert kurrentáld? Nézz inkább valami jóképű fehérnép után.

– Igenis! – A baka elkapta a pénzt, összecsapta a sarkát, és hátraarcot csinált.

A pap eltátott szájjal nézte a jelenetet. Csak akkor kapott feljajdulva a megszorongatott nyakához, mikor a baka már elhaladt.

– Így bánnak velünk, Gerő!

– Csillapodj, János bátyám!

– Kezet emelt egy papi személyre! De aki istene ne legyen – már ismét elfutotta arcát a vér. Bákody hidegen végignézte, és gúnyosan mondta:

– Ragaszkodsz a harmadik huszonöthöz is, János? Hát ha ragaszkodsz… – eldobta a cigarettáját, rátaposott, majd könnyedén intett:

– Isten áldjon!

A papot felesége és leánya tuszkolták be az ajtóból. Már Gabradiánék elé ért Gerő, de még hallotta, hogy az öreg János egyre káromkodik…

A Gabradián-féle második vagon ajtajában két szuronyos katona kosztolta a jóféle angazsábulevest egy nagy füles fazékból. Gerő elmosolyodott. Zazáékat nem kéri számon ma éjjel egyik sem csendháborításért, az bizonyos. Az első Gabradián-féle vagonhoz ért. Harisnyás acetilénlámpa égett odabent, fehér abrosszal terített kerek asztal közepén. Gabradiánné a kocsi sarkában a zongora előtt ült. Nagy szeme nedvesen csillogott, mélyen a billentyűkre hajolt. Piros papucsos lábával lenyomva tartotta a hanghalkító hárfapedált.

– Apuka! – kiáltott Gabi Gerő felé.

– Gerő! – visongott Zaza, és becsapta a zongora fedelét.

– Sürgönyöd jött – szólt Joachim, és átnyújtott egy távirati blankettát.

Gerő elsápadt egy kicsit, míg kibontotta, aztán felderült s nyomban ismét elkomorult.

– Mi az, apuka?

– Baj van, Gerő?

– Máli húgom sürgönyözött Kisasszonyfalváról – mondta Bákody –, hogy holnap reggel érkezik…

*

Gönczéné remegve gyűrte a pénzt a retiküljébe. – De igazán nem haragszik, Laci?

Göncze László zsebre süllyesztett kézzel nézte az asszonyt.

– Most már hiába haragudnék, Málika, hiszen határozott.

– El kell búcsúznom tőle, Laci. Ha már ő nem jött el, nekem el kell mennem. Hátha soha többet nem látom Gerőt?

A férfi nem válaszolt, csak összevonta a szemöldökét.

– Persze most azt gondolja, hogy képzelgő vagyok. Rémképeket látok.

– Nem láthatja a gondolataimat! – felelte Göncze László.

– De látom! – csattant az asszony. – Nem nehéz látni. Az arcán ülnek. Mondta is ma reggel, hogy nem szívesen enged el egyedül. Hogy egy szót sem tudok románul. Hogy meg se tudok váltani egy vasúti jegyet.

– Mondtam!

– Na látja. S nekem legyen kedvem, merszem, bátorságom elindulni, mikor senki sem helyesli az utamat, senki sem biztat. Ilyen maga. Azt kívánja, hogy határozott legyek, de mindent elkövet, hogy elbizonytalankodjam.

– Maga határozottan el akar utazni Ebesre, hogy elbúcsúzzék Gerőtől – mondta a férfi nyugodtan. – Hát utazzék. Már beleegyeztem.

– Jaj! – mondta Gönczéné tehetetlen dühvel, s szemét elfutotta a könny.

Göncze csendesen hozzálépett, és széles mellére vonta. Az asszony reszketett.

– Hogy remegsz, Málika – mondta halkan –, látod, akkora indulat lobog benned, hogy szinte el sem viselheted. Most azt hiszed, hogy az én nyugalmamat gyűlölöd, pedig Gerőre haragszol.

– Miért megy el Gerő? – zokogta Gönczéné. Elernyedt. Göncze várt még néhány pillanatig, hogy kisírja magát, aztán nyugodtan mondta:

– Azt majd megbeszélitek együtt, fiam. Siess, mert lekéshetsz a vonatról.

Málika egy pillanatra szinte feloldódott a zokogásban, s most László megint józan, tárgyilagos szóval rezzenti fel.

– Megyek! – sóhajtotta, s kiegyenesedett.

– Vidd Rikát is magaddal! – mondta hirtelen Göncze László.

– Rikát?

– Engem? – rikkantott a kislány. Anyja még fel se ocsúdhatott meglepetéséből, ő már mászott elő az asztal alól, ahol éppen a sziámi macska bundáját nyírta egy kisollóval, az állat éktelen nyávogása közben.

– Visznek engem is?

– Rika tud románul. Ő majd vesz helyetted vasúti jegyet, Málika.

– Visznek! – sivította a kislány, azzal uzsgyi, ki az ajtón, végig az udvaron. Rohant a kocsiszínbe.

– Fogjunk bé hamar, mert utazom!

– Legalább nem leszel egyedül – mosolygott László. – Ha már én el nem kísérhetlek. Szívesen elmennék, mert lenne egy-két szavam Gerőhöz. De nem mulaszthatom el a holnapi marhavásárt Fogarason. Mind bent lesznek a környékről az ismerősök. Értekeznem kell velük – szólt szokatlan bőbeszédűséggel – az egységes állásfoglalás miatt. Tudod, a földreform ügyében… Mondd meg Gerőnek, azt üzenem, nem hagyjuk el magunkat. Szervezkedünk. Mi kisebbségi politikát fogunk csinálni, s talán többre megyünk, mint azok, akik repatriálnak… Érted? – Látta, hogy az asszony nem figyel eléggé, sértődötten elhallgatott egy pillanatra, aztán könnyedén vállat vont: – Hát menjetek isten hírével. Mulassatok jól. Rika majd vigyáz reád. Látod, hogy örül az a kölyök? – Pénztárcájához nyúlt, hogy újabb pénzt adjon az asszonynak.

– De hiszen meg sem mosdattam, meg sem fésültem. Nadrágban van! – fakadt ki Málika. – Rika! Merre vagy?

Málika kosztümben s kalapban kezdte öltöztetni Rikát, aki az istállóban belelépett közben egy vasvillába, s most vérzett a talpa. Mezítláb volt.

– Szent isten, hiszen ezt a gyereket ki kell kúrálni előbb!

A szakácsné fogta Rika lábát. Málika benzinnel mosta a sebet. A kislány visongott.

– Nem kell kimosni. Már bekentem sárral és rá is pöktem. Juon is úgy szokta. Hagyjanak békét, mert még lekésünk! – S kitépte magát az anyja kezéből. Fél lábon ugrált a szekrényhez.

– Lakkcipőt húzzak, anyi? Milyen kalapot vegyek? Nincs is kalapom.

– Vegyél neki egy kalapot Brassóban – szólt a férfi az ajtóból –, lesz egy órányi időtök átszállás közben. – S azzal maga ment az istállóba, hogy siettesse a befogást.

Málika nagyot sóhajtott, mikor elindult a kocsi. Úgy érezte, hogy temetésre megy… S csak Sárkány falucska után kezdett odafigyelni Rika szüntelen fecsegésére.

– Én ismerem Gerő bácsit, anyi? Aki volt itt egyszer, mikor kicsi voltam, az? Áhá, tudom már. Óralánc van a hasán, és sok cukrot hozott. Van neki gyereke is? Az is megy? Éppen olyan kislány, mint én?

Málika Rikára nézett, sóhajtott egyet, most már kisebbet, és megadón mesélni kezdte a Bákody famíliát. Mindjobban belemelegedett. Fogaras határában – maga sem vette észre – már olyanokat beszélt Rikának, ami nem volt egészen gyermekfülnek való.

– Nem házasodott meg még egyszer. Nem – mondta Málika –; ez volt a legnagyobb hiba. Persze Fejérék egészen behálózták. Liza nagysám fővárosi életre vágyik. Ott akarja elsütni a fiait. Megy. Persze Gerő is megy. Miattuk.

A gyermek itta a keserű szavakat, melyeknek az értelmét nem fogta fel, de friss agyacskája annál készségesebben raktározta el a hallottakat.

Fátyolos kalapban, szürke kosztümben, kesztyűsen és szigorúan ült Málika a Brassó felé döcögő vicinális második osztályában. Csak elérkezzenek idejében! Még egy egész estét tölthet Gerővel. Gerő utolsó estéjét Erdélyben. Rikát azonnal lefekteti, hiszen már most is alig bírja nyüzsgését, forgását. Vajon miért akarta Laci, hogy magával hozza a gyermeket?

– Mert féltékeny – felelte saját gondolatának. – Mindig féltékeny. Azt akarta, hogy ne lehessek csak Gerővel. Legyen ott a gyerek. Eh! Hamar lefektetem.

Beszélnie kell Gerővel! A szeméből kell látnia gondolatát, örömét, bánatát, terveit. Nem hiszi, hogy Erdély magyar lesz hamarosan? Nyomorgott? Éhezett? De hát miért nem írt neki? Miért nem jött hozzájuk Gabival! Mennyit hívta! Miért vállalta inkább a zsákhordást, aminek az lett a vége, hogy elhagyja Erdélyt? Gondolt rá mostanában egyáltalán? Hogy képzeli, hogy most már ő örökre elszakítva éljen itt? Soha se beszélgetheti már ki magát szíve szerint azzal, akit lelkében legközelebb érez magához? Gerő elfelejtette őt? Nem. Gerő szereti őt. S most Pestre megy, mert az a sorsa, hogy menjen… Pesten talán találkozik Mády Pistával is… Málika elpirult, és mélyet lélegzett.

– Meleged van, anyi? – kérdezte Rika. – Akkor tedd le a kalapodat, szívem.

Málika felrezzent. A prázsmári hegyek köpcös tölgyfái között kanyargott előre a szárnyvasút.

Kis csomagjáért nyúlt. Pedig Brassó még nem közeledett. Ki is cipelte Rikát a folyosóra jó előre.

– Jaj, be szép itt! – kiáltott Rika, mikor leszálltak a brassói állomáson.

– Ne is menjünk tovább, anyi. Maradjunk itt, ebben a városban, jó?

Málika idegesen elhallgatott. Kis csomagjával egy bérkocsishoz szaladt.

– Hamar egy kalapüzletbe. – Rika fején csak egy körbekötött piros szalag éktelenkedett.

A gyermek minden kalapot meg akart venni. Lihegve, lelkendezve próbált, visongott, kacagott. Mire egy piros szalmakalappal a fején visszaültek a kocsiba, Málika halálosan fáradtnak érezte magát. Nem utazott több mint tíz éve.

– Gyorsan, barátom, gyorsan vissza az állomásra – mondta a kocsisnak. Arca kipirult, vékony, előkelő alakja az izgatott sietéstől előregörbedt, szeme lázasan csillogott. A Kút utcában hajtattak, mikor rosszat sejtve elővette a nyakában lógó zománcberakásos kis aranyóráját.

– Lekéstünk, Rika!

Sápadtan dőlt a kocsiülésnek. Valóban lekésték a bukaresti gyorsvonatot.

Málika földbe gyökerezett lábakkal, reszketve állt a peronon.

– Ezt is, ezt is meg kellett érnem! – motyogta. Bénult szívvel, halálos csüggedéssel nézett maga elé.

– Van még vonat! – rikoltott Rika. – Né, anyi, mennyi vonat van még! Menjünk azzal, ni! Né, milyen szép, kicsi mozdonya van. – S rángatni kezdte az anyját a botfalusi cukorgyár felé induló kicsiny iparvonat felé.

– Persze, van még vonat! A következő! – eszmélt Málika, aztán lázasan intézkedni kezdett. A forgalmi irodába szaladt, menetrendet kért. Németül beszélt, amit nem értettek meg. Akkor franciául próbálkozott. Rika minduntalan közbekottyantott:

– Majd én megmondom, anyi! – s mondta is a Kisasszonyfalván tanult, paraszti gyerek-román nyelven, faragatlanul:

– Te, vasutas, mondd, hogy kell most Ebesre menni?

– Hallgass! – szólt rá Málika, aztán kifakadt egyszerre: – Mégiscsak szörnyű ország ez! Műveletlen csőcselék! Nem tudnak semmi európai nyelven!

A forgalmista ránézett, gúnyosan elmosolyodott, s hibátlan magyarsággal mondta:

– Európaian nem, doamnă, de magyarul igen!

Gönczéné elveresedett. Izgalmában és félelmében – s Göncze tanácsai után – meg sem mert próbálkozni a magyar nyelvvel, csak Rikát szidta le magyarul. S most ez a fickó ilyen folyékonyan, hibátlanul magyar s méghozzá fitymáló felelettel szégyeníti meg őt. Végigmérte a forgalmistát, s büszkén és reszketve – magával rántva a gyermeket – kiment.

Remegő orrcimpával, magasra emelt fejjel állt a peronon. Egy öreg hordárt intett magához.

A hordár fél óra alatt rendbe tette őket. Málika a vasúti étteremben ült Rikával, és a sürgönyt fogalmazta.

„Holnap reggel érkezem Rikával ebesi állomásra, indulásod előtt találkozunk, Máli.”

– De vajon bevárja a reggeli bukaresti gyors a személyvonatot Ebesen?

– Be kéne neki, merhogy csatlakozó vonat – mondta az öreg hordár –, de hát, amilyen rend van mostanság, nem bizonyos.

Málika elhalványodott, és reszketve összekulcsolta a kezét.

…Őszies augusztusi hajnal virradt Ebesre. Bákody Gerő cigarettázva sétált le s föl az állomás peronján. Gabit a csomagokkal Gabradiánéknál hagyta, s megkérte Zazát, hogy csak fél hatkor költse fel a gyereket. A bukaresti gyorsnak, mely Budapesten keresztül Párizsig robog, hat óra húsz perckor kell az ebesi állomásra befutnia. Elővette kettős fedelű aranyóráját, felkattintotta a fedelét, és rosszallóan csóválta a fejét. Öt óra húsz. Máli vonatának öt óra tízkor kellett volna megjönnie. Nem szerette a pontatlanságot, s fejcsóválása a húgát is illette. Miért jön az utolsó vonattal Máli, ha már egyáltalán jön? Az állomáson eltöltendő egy óra nem elegendő idő – s a hely sem alkalmas – családi búcsúra.

– Szegény fehérnép! – gondolta, és eldobta a cigarettáját. Bűntudatot érzett, mert régen nem látogatta meg Gönczénét.

– El kellett volna mennem hozzá! – De hát volt időm, pénzem? – Míg a házát el nem adta, addig csak abból tengődött, amit a napszámmal ő meg Gabi kerestek. Azóta meg adósságot fizetett, repatriáló iratokért szaladgált. Mire mindent elintézett, csak annyi pénze maradt, hogy az útiköltségre s egyheti pesti életre fussa.

– Elsején már talán beosztást és fizetést kapok Pesten! – gondolta, s nyomban utána azt, hogy abból már nehezen jöhetne haza meglátogatni Málit, mert ezután Erdélybe csak útlevéllel jöhet. Kevés pénzén kívül két rend ruhája, egy pár cipője, egy kis koffer fehérneműje maradt – nagy csomag, még háború előtti merített papirosú, címeres levélpapírja.

– S az órám! – mondta hangosan, s ingerülten akasztotta a vaskos láncba kissé bütykös hüvelykujját. Ha eladta volna az óráját, annak az árából telt volna rá, hogy búcsúlátogatást tegyen. Felkeresse Kolozsváron Margitot s Kisasszonyfalván Málit, a testvéreit. De hát – nem tette meg. Már késő. Szívott egyet a fogán. Balról az első zápfoga olykor nyilallott. Ha rendezett körülmények közé került Pesten, a fogait is rendbe kell hozatnia. Fejér doktor azt mondja, hogy a romló fogai okozzák reumáját. Dohogva elsétált a forgalmi irodába, s megtudakolta, hogy mennyit késik a Máli vonata. Az állomás óráján már elmúlt fél hat két perccel.

– Máli lekési a gyorsot, gondolta, s idegesen veregette lábfejével a peron kockás köveit. – Lekéső fajta! Valahogyan mindig, mindenről lekésett. S gyermekkorába röppent képzelete. Versenyt kergetik a lepkét a kolozsvári Hója-erdő tisztásán. Máli nem győzi a szaladást. Elsápad, szédülve térdre esik. S később sem bírta az iramot nagylány korában sem. Margit teniszezett, flörtölt. Margit minden valamirevaló gavallért összeszedett. Máli lemaradt. Máli a legkülönb hármuk között! – gondolta Gerő. – Csak hát – szerencsétlen. Vajon – tette fel magában a kérdést hirtelen – még mindig Mády Pistát szeretné? Arról is lekésett… Hiszen elvette volna, ha Máli rámenősebb egy kicsit, ha nem olyan gőgös-merev, s nem várt volna addig, amíg már késő volt.

– Vajon mit akar most tőlem Máli? Csak búcsúzni jön? – Egyre ingerültebben sétált fel és alá. A vonat nem érkezett.

Ehelyett Gabradiánné férje, Joachim sietett feléje. Egy tányéron kis ezüstpohárban szilvóriumot hozott.

– Hogy meg ne fázzál, Gerő! Mindjárt jön a feleségem is!

Percek alatt megélénkült az állomás.

Bákody Gabi két kis kofferrel mászott le a vagonból, s elhelyezkedett az első sínpár mellett, hová majd a gyors befut. Jött Gabradián Zakariás feketén és súlyosan, mint a sakktábla megelevenedett fekete bástyája. Káromkodott.

– Az isten akárhová tegye ezeket a disznókat! Azt mondja az állomásfőnök, hogy ötnegyed órát késik a húgod vonata. Jó, ha a te vonatod érkezése előtt öt perccel befut! S akkor is a leghátulsó sínre jár be, a repatriáló vonat megé. Én oda állok, te; Gerő, s ha megjön, leszedem a vonatról, átemelem a mi vagonunkba. Átmászunk a vonatok alatt. Különben, mire idekecmeregnénk a sok vonat között, a gyors már el is megy.

Bákody alig ért rá, hogy hálálkodva megszorítsa Zakariás kezét, mert a megélénkült szerelvényből új és újabb búcsúzók bújtak elő. Jött Liza, szürke ruhában, kisírt szemmel s égkék hárászkendőben, jött a három Fejér fiú, csinosan kimosdatva – a két kisebb matrózruhát viselt –, előmászott Fejér doktor is. Hibátlanul vasalt nadrágban, soványan, hegyes orral és fontoskodóan, két orcáján halványan szürkülő, lengedező pofaszakállal. Már messziről köszörülte a torkát, mint aki beszédre készül, s csakugyan, ahogy odaért az ügyészhez, felesége és három fia mögött, nyomban könnyedén meghajolt, összefonta lecsüngő kezeit, és szólt:

– Kedves Gerő barátom! Megragadom az alkalmat, hogy az ebesiek közül én intézzek hozzád legelőször búcsúszavakat. Izé… Szóval te, ugyebár, aki az én házamban mindig szívesen látott vendég voltál…

Liza elpirult, és rosszallóan a férjére nézett. Bákody elkapta az asszony pillantását, gyorsan a férjéhez lépett, és átölelte:

– Köszönöm, Zoltán! Remélem, azután is az leszek! Köszönöm baráti szavaidat. De ne búcsúzzunk, hiszen Pesten találkozunk!

Négy gyermekével az özvegy állomásfőnökné sietett Gerő felé. De jöttek búcsúzók szinte minden kocsiból. Jöttek ismerősök a városból is. Egész gyülekezés támadt a peronon. Feléje nyúló kezeket szorongatott. Integetett.

Az itt maradó ebesi református pap búcsúszavait hallgatta. Szinte megfeledkezett Málikáról. Ekkor a gyors az előző állomásról jelzett. Bákody Gerő összerezzent, elhárította a feléje nyúló kezeket, és Gabradiánnéhoz sietett:

– Drága Zaza – mondta megindultan –, Máli vigasztalhatatlan lesz, ha elkerüljük egymást. Nagyon kérem, mondja meg neki, ha nem találkoznánk…

– Azt én is megmondhatom! – vágott a szavába Fejérné.

– Ó, hogyne, kedves Liza, maga is! – mondta Gerő zavartan –, csak egy pillanatra bocsásson meg!

Gabradiánnéhoz lépett, és belékarolt.

– Akartam valamit izenni Málikának… – mondta, és lassan elvörösödött, mert súgva mondta azt a pár szót, maga sem tudta, miért, úgy, hogy Fejérné ne hallja…

– Csak beszéljen, Gerő! – mondta Liza sértődötten, és hátat fordított.

Bákody elveresedett.

– Na látja, Zaza – súgta –, most már nem tudom nyugodtan elmondani.

Az örmény asszony megértő mosollyal szorította meg a férfi karját.

– Értem, Gerő. Nem vagyok én szamár. Értek már abból is, hogy tőlem akar izenni, s nem Lizától.

– Igen – mondta az ügyész, s hálásan rámosolygott –, milyen okos maga, Zaza… Máli nem szereti Lizát, és tudja… úgy érzem, tartozom Málinak valamivel… Azért, mert ő nagyon ragaszkodik hozzám. Ennek a ragaszkodásnak tartozom. – Hirtelen felélénkült, zavara elmúlt: – Mondja meg neki, hogy számíthat rám, akármi éri… És hogy… nemcsak a közállapotok miatt mentem el innen.

– Értem – mosolygott Zaza.

– Érti? – kiáltott Gerő. – Maga a világ legokosabb asszonya.

– Majd elmondok én Málinak mindent, legyen nyugodt. Na de menjen Lizához hamar, mert ismét jelez a vonat! És Isten áldja!

Fejérné könnyes szemmel, haragosan és szótlanul állt az ügyész mellett.

– Málinak izentem! – suttogta a férfi, és nyugtalanul tekintett Gabira, aki a két kis kofferrel a kezében, csillogó szemmel nézett abba az irányba, ahonnan a vonatnak kellett jönnie…

– Csak nem haragszik, drága Liza? Liza! Ne tegye ezt velem! Kérem! Búcsúznom kell…

– Mit beszéltek? – kérdezte az asszony, anélkül hogy ránézne.

– Hát fontos ez? Semmit. Családi dolgokat. Hagyja, kérem. Mindenki minket néz. Szeretnék kezet csókolni magának, és szeretném, ha vidám szívvel engedne el.

– Zaza elég vidám nő. Nem?

– De Liza, kérem!

– Itt a gyors! – rikoltott Gabi, s máris futni kezdett. Kezek nyúltak Bákody felé. Fejér Zoltán búcsúzkodott.

– Isten áldjon, Gerő!

– A viszontlátásra!

– Siess, apuka! Csak egy percig áll a vonat!

Bákody ajkához emelte Liza kezét, s fogcsikorgatva mormogta:

– Szeretem, Liza!

– Akkor mért okoz mindig bánatot? – nyafogott az asszony, de Bákody már nem tudott felelni.

– Jövünk! Itt vagyunk! – ordított az állomás túlsó oldaláról mindenkit túlbömbölő medvehangon Zakariás. Hiába ordított. Máliék vonata pár perccel ezelőtt a legszélső vágányra futott be, s mire ideértek volna, a percig álló gyors már indult is.

Bákody előrelökte Gabit, felugrott. A vasutas meglengette a piros zászlót. A gyors elindult. A túlsó ajtóhoz futott, ahonnan Zakariás hangja hallatszott, de már nem szállhatott le. Csak annyit látott, hogy Zakariás egyik karjával Málit támogatja, s a másikkal a kislányt húzza futva a gyors után. Úgy tetszett, mintha hallaná Máli sikoltását:

– Gerő! – S a gyermek lendülő karját is látta. Gabi is kiabált mellette:

– Né, apuka! Ott! Ott. Zakariás bácsi fut velük a vonat után. Intsünk neki, apuka! Lekéstek szegények! Az a Máli néni leánya? Az a kis piros kalapos? Szervusz, kisöreg! Kezét csókolom! Máli néni!…

Bákody szemét elfutotta a könny. Foga dühösen csikordult, s míg zsebkendőjével búcsút intett Gönczéné Bákody Amáliának, arra gondolt, hogy most Liza a vonat másik oldalán halálosan meg van sértődve, hogy nem neki integet…

Mondta is, mikor az elkanyarodó vonat mögött eltűnt a kis csoport:

– Az a legboldogabb ember, akit a világon senki sem szeret! Rám most mindegyik haragszik, csupa szeretetből.

Gabi illedelmesen hallgatott. Úgy tett, mintha nem hallotta volna az apja hangos gondolatait, s csak pillanatok múlva szólt:

– Nem ülünk le, apuka? Van két hely az ablak mellett.

– Üljünk! – felelte az ügyész ridegen. A fiú elhelyezte a koffereket. Leültek.

– Muris búcsúzkodás volt! – próbált beszélgetni a fiú mosolyogva.

– Miféle szavakat használsz? Muris? – mordult Bákody.

Gabi elpirult. Aztán kissé felemelte a hangját:

– Ne légy rosszkedvű, apuka. Éjjelre Pesten leszünk. Pest. Főváros! Mennyi izgalom. Remek lesz, apuka.

A férfi cigarettát sodort, s míg megnyálazta, alulról, metsző tekintettel a fiára nézett:

– Bizonyos vagy benne, hogy remek lesz?

– Hogyne! – mondta élénken a gyerek. – Új életet kezdünk, apuka! Rettenetesen boldog vagyok. Azt hiszem, mindketten karriert csinálunk Pesten.

– Mit? – kérdezte az ügyész.

– Karriert. – A fiú veres lett, mint a láng, és sietve folytatta. – Neked könnyű lesz. Népszerű vagy. Mindenki imád. De mit ér az, ha az a mindenki ostoba kisvárosi embereket jeleni? Pesten!

– Úgy? – kérdezte Bákody, majd végignézett a fiún, s kurtán legyintett:

– Akkor csillapodj!

A fiú az ajkába harapott. Föl is állt, sértetten, hogy a folyosóra menjen. S csak azért szólt még egyszer, hogy elveszett fölényét mentse, hogy az utolsó szó az övé legyen:

– Helyes kislánya van Máli néninek! Jópofa volt abban a kerek piros kalapban. Mint egy kis gomba. Ugye? – Nem várta meg, hogy az apja feleljen. Az utolsó szó amúgy is nehezen jött ki a torkán. Egy könnycsepp is úszkált benne. Lenyelte hősiesen, fejét felemelte, s nagyon határozott mozdulattal a folyosóra ment… Kidugta arcát a vonat nyitott ablakán, s abba az irányba nézett, ahol nemrég Máliékat látta. Rajongva szerette az apját, s mert nem érzett viszontszeretetet, lobogó érzése most az állomáson maradt két árva alak felé áradt:

– Máli néni mindig szeretett engem. Mindig izent nekem valamit, ha apukának írt. S milyen mókás külsejű gyereke van. Tulajdonképpen unokatestvérem. Vagyis a testvérem, mert valódi testvérem nincs. Ő a legközelebbi rokonom. S most tőlük is elszakadtam. – Könnye, mely kipottyant s végigszánkázott szép, merész vonalú orrán, a rokonokat siratta, akiket nem is ismert tulajdonképpen…

…Málika állt, halálsápadtan. Nem vette észre, hogy feje Zakariás széles mellére hanyatlik. Kiugró szemmel, reszkető szájjal nézett a vonat után. Csalódott szíve, mint a jelképes kristályváza: összeroppanni készült a rászakadó teher alatt. Nem tudott sírni, nem is panaszkodott. Csak az erős, kérges szorítást érezte egyre jobban. Van szív, mely gyűjti a szomorúságot, s a rárakódó terhektől megkeményedik. Dacos lesz. Hogy ne kelljen újra csalódnia, védekezik. Úgy védekezik, hogy a támadásba megy. Málika is bántó, rekedt hangon motyogta:

– Na, ezt szépen elrendezték nekem!

– Tessék? – kérdezte Zakariás álmélkodva.

– Gerőt lefoglalják a vonat túlsó felén, mikor tudják, hogy a személy erre az oldalra érkezik!

Keserűségében, elvakult bánatában észre sem vette, hogy éppen azt vádolja, aki egyedül akart segíteni rajta.

Megütközve nézett körül, mikor felmászott Fejérék vagonjába. Marhakocsiban még sohasem vizitelt, pedig ő is elég nyomorúságot látott. Részvét fogta el: szeme elharmatosodott. De nem akart megilletődést mutatni, mert úgy érezte, hogy ezzel megbántja Lizát. A nyomorúságos helyzetet legjobb észre sem venni – úgy vélte. Kesztyűsen, kalaposan, kimérten leült. Látta, hogy Liza szeme vörös a sírástól, s ez még jobban megzavarta. – Hát repatriáltok ti is? – kérdezte félszegen.

– Igen bizony

– Itt laktok?

– Itt!

– Gerő nem ment vagonnal.

– Nem, ő úri módra utazott. Gyors harmadikon.

– Harmadikon? Azt nem láttam…

– Hát bizony… – mondta Liza – szegénynek másra nem nagyon telt. Mi, tisztviselő emberek, nem úgy vagyunk, mint ti, akiknek akkor is terem a föld, ha piros-sárga-kék zászló leng felette.

Gönczéné megdöbbent erre a hangra. Liza irigyen, ellenségesen beszélt.

– Még gondoltam is – szürcsögte a levegőt –, mikor hallottam Zazától most reggel, hogy ilyen nagy útra szántad el magadat: ezeket sem irigylem. Most ott maradtok csupa román között!

– Ott! – felelte Gönczéné, és sápadtan, torkában dobogó szívvel felállt. Mit is remélt Lizától? Hiszen ha izent volna is valamit tőle Gerő, milyen idegenül, milyen hamisan hallatszanék az a Liza szájából. De ki máshoz folyamodjék? Liza állt legközelebb Gerőhöz. Azt hitte, hogy mégiscsak az asszony a letéteményese Gerő gondolatainak. Talán beszéltek együtt mostanában repatriálásról. Erdély, mindnyájunk sorsáról… Az övéről is… Elhatározta, hogy minden ereje megfeszítésével kedves lesz Lizához, de mielőtt kérdezhetett volna, megszólalt Fejérné:

– Mármost aztán, hogy ti nem repatriáltok, a te gyereked állami iskolába jár majd, Málika?

– Ugyan! – Liza legelevenebb sebére tapintott: ezen vitatkozik férjével napok óta.

– Mit képzelsz? Majd csinál az uram Rika kedvéért magyar iskolát.

– Az urad? – szürcsögte Liza a levegőt álmélkodva. Fejér doktor is közbekottyant. Eddig csendesen ült a sarokba tolt hintaszéken a tűzhely előtt:

– Ugyan, ne ugrasson már, nagyságos asszony. Éppen Fogaras megyében engedélyezni magyar iskolát? Hiszen az a megye kilencvenhat százalékban román.

– Én Gerőről akarok beszélni! – fakadt ki Málika – de úgy látom, hogy maguk kerülik ezt a témát. – Végigmérte Fejér doktort, keserűsége szájára tolult. Nem fékezte már magát, nem tudta, mit mond, csak mondta akkora indulattal, hogy beleremegett:

– Kerülik ezt a témát. Nem kutatom, hogy miért. Isten áldjon, Lizi. Benned sem csalódom többet! – Sürgősen kezet adott, és leugrott a marhavagonból. Zaza már várt reá. Nem szólt semmit, nem kérdezte, hogyan sikerült a látogatás, csak karon fogta, s cipelte magával, az ő vagonjuk felé.

Gönczéné halántéka lüktetett. Kisasszonyfalva óta aggódott és reménykedett, s most kifosztottnak, szerencsétlennek érezte magát. S még ügyetlennek is. Megbántotta Lizát. S Liza nemsokára Gerővel lesz, még jobban elidegenítheti tőle. Agya zakatolt s térdei rogyadoztak.

Mit keres ő Ebesen? Látogassa végig a menekülőszerelvényt? Sajnáltassa magát? Most mindenki csak sajnálkoznék rajta, mert lekéste a találkozást. S hátha még olyanokat kérdeznének tőle a többiek is, mint Liza? Hogy az ő gyereke állami iskolába jár-e majd ezután?

Milyen gúnyosan, milyen szánakozva kérdezte! Könnyű neki! Pestre megy, a szabad hazába, oda, ahol mindenki együtt van, akit Málika szeret. Szédülés környékezte, s csuklott. Az úton egy falatot sem evett. Szemei előtt mozgolódni kezdett a hosszú menekülővonat. Mintha robogna máris, felpakolt családokkal, boldog szerencsétlenekkel, akik mentik az életüket, s mind őt szánják, akinek maradnia kell. Gabradiánné beszélt hozzá susogva, jóindulattal:

– Vigasztalódj, szívem. Derék ember Gerő. Talpig ember. S téged nagyon szeret.

– Mit mondtál? – Málika feleszmélt, s erősen Zazára nézett.

– Szeret – mondta az asszony egyszerűen. – Csak tudod, ezekben a hónapokban annyi nyomorúságon esett át, hogy nem tudott törődni a testvéreivel. A nyomorúság önzővé tesz, Máli. De nem tart örökké. Pesten másként lesz. S Gerő azt izente: mindig számíthatsz rá, ha valami baj ér. Csak tudod, ahhoz, hogy az ember máson segítsen, előbb neki kell rendben lennie.

– Gondolod? – kérdezte Málika kicsit még mindig barátságtalanul, de már lassan-lassan felengedve.

– Úgy értem – mondta Zaza –, hogy más lelki ügyeivel csak az törődhet, aki a magáéval rendben van. Látod, nekem semmi bajom, boldog vagyok, gazdag vagyok, örökké a mások dolgaiba ütöm az orromat.

– Te boldog tudsz lenni most?

– Miért ne? Úgy érted, hogy menekülés s más köznyavalyák miatt tudok-e boldog lenni? Nekem, lelkem Máli, mindegy, hogy vagonban lakom-e, Pesten-e, Ebesen-e, csak Joachim meglegyen. Tán Gerő is azért szeret engem, tudod, mert mindig jókedvű vagyok. Légy már jókedvű te is. Hát elment! Jere fel hozzánk, pihenj le, s én közben mindent elmesélek. Lizáról is, tudod…

Gönczéné kihúzta magát, s finom elutasítással felelte:

– Köszönöm, Zaza, nagyon jó vagy hozzám. Csak éppen rövid időre veszem igénybe a szívességedet. A következő vonattal megyünk haza.

– Ó – Zaza felkiáltott –, még ülhetsz abban a nyomorú faluban eleget. Ne siess.

– Sietek! – mondta Málika – mert én örökké ott maradok abban a nyomorú faluban. S tudod, ahhoz, hogy ott ezentúl élni lehessen… Sietve el kell rendezni a dolgokat…

Sejtelmesen nézett maga elé. Zaza csodálkozva vonta fel a vállát. Furcsa, érzékeny, gőgös asszony ez a Máli. Mi az ördögről beszél most, amit sürgősen el kell intéznie?

– Magyar iskolát csinálunk az urammal! – mondta Gönczéné, s végig pirult, mert érezte furcsa, védekező kérkedését, de azért csak mondta, önmagát belelovalva, egyre több meggyőződéssel.

– Az uram gazdasági téren szervezi a kisebbségi életet: én kulturálisan szeretném. Össze kell szednünk a szórványokban lakó iskolaköteles magyar gyerekeket…

– Ó, te drága, te – kiáltott Zaza. – Közügyekkel törődöl! Azért teszed, mert nem vagy boldog, szegénykém! – S mielőtt Máli tiltakozhatott volna, a vagonajtóban hevesen magához ölelte, s erősen megcsókolta jobb és bal felől.

Míg Máli Zazáéknál várta a visszafelé induló vonatot, a kislány Liza legkisebb fiával, Zolival s a pályaőr gyerekeivel játszadozott. A vagonok alá bújtak s egy-egy kődarabbal mindeniknek megdöngették a fenekét. Ha a benn ülők felfigyeltek a zajra, s visszadöngettek vagy lekiabáltak, akkor négykézláb, kacagva iszkoltak a következő vagon alá.

– Jó játék! – kacagott Rika. – Ti mindig ezt játszódjátok?

– Á! Van jobb is! – mondta Fejér Zoli. – Egyszer megfúrtuk a csávosi pap bácsi vagonjának a tetejét s szódavizet prickoltunk be. Azt hitte a bácsi, hogy esik az eső, s kinyitotta az esernyőjét.

– Az se rossz! – bólintott Rika, aztán kimászott a kocsi alól. – Csak nagyon büdös itt a kerekek között.

– Az az olajtól van, amivel a kerekeket kenik.

– Kinek? Minek kenik? Hiszen nem megy?!

– De fog! Mikor majd menekülünk! – mondta Zoli.

Rika maga alá húzta a lábát, és elcsodálkozott:

– Menekültök!?

– Ühüm.

– Miért?

– Mert üldöznek!

A kislány ijedten körülnézett, aztán megrázta a fejét.

– Én nem látom.

– Mit?

– Az üldözőket!

Zoli vállat vont:

– Tata mondta, hogy azért menekülünk. Én sem látom. Te még nem menekültél soha?

– Én nem.

– Mi igen – folytatta a fiú –, mikor második elemista voltam. De akkor gyorsan menekültünk, nem laktunk az állomáson, mint most, és lőttek is.

– Puskával?

– Ágyúval.

– De most nem lőnek.

– Most nem.

– Akkor most miért menekültök?

A fiú gondolkozott:

– Mert most tata nem kap fizetést.

– Miért nem kap?

– Mert nem adnak neki.

A kislány végigmérte barátját – aki különösen a homloka táján feltűnően hasonlított hozzá. A kis Fejér Zolinak is szegletes Bákody-homloka volt.

– Hm – mondta Rika. – Nem adnak? Miért nem veszitek el tőlük? Ti gyávák vagytok?

És hátat fordított. El is indult.

– Mi nem vagyunk gyávák! – kiáltott a fiú harciasan, és felugrott, hogy kövesse, de a kislány megvetően végigmérte s mondta gőgösen:

– Eriggy innen, te menekülős. Kerék van a lakásotok alatt, még buditok sincs, és mindig hazudsz. Nem is hiszem, hogy kifúrtátok a vagon tetejét.

Fejébe húzta a piros kalapot, s kezeit lóbálva megindult a vonat mellett. Máli már aggódva várta Gabradiánék előtt.