Urak, úrfiak I. rész

Fejezet 3

EZERKILENCSZÁZHÚSZAT ÍRTAK

Két kamasz guggolt a nyári színház deszkapalánkja előtt. A kerítés a színészek udvarát határolta, és nem ért le a földig. Az üres közön látni lehetett a le és föl járkáló művészek cipőit; az énekesnő hússzín harisnyáját s a jellemszínész harmonikázó nadrágját. A villanyfényben úszó színészudvaron, a múlt századi postakocsit utánzó színpadi díszlet festett kerekeit lehetett sejteni: kitolták s a kerítésnek támasztották a leszerepelt kulisszát.

A nézőtéren a sok száz szájból visszalehelt levegőben vastagon úszott az imént permetezett fenyővíz szaga. Operettet játszottak. Mintha mi sem történt volna az elmúlt két év alatt. Pontosan arról szólt, amiről húsz évvel azelőtt: aranyszívű, magyarodó svábról s mézbe csöppent kislányairól. A tömeg kéjesen eresztette el idegeit. A fejek lágyan imbolyogtak, billegtek, s hozzádúdoltak a színpadról hangzó kvartett érzelgős hangjaihoz: „Régi a Huber-porta. Már évek óta nevezetes, nevezetes. Ott nyílt ez a két rózsa. Azt mondják róla, kellemetes, kellemetes…”

„Régi a Huber-porta. Már évek óta nevezetes, nevezetes. Ott nyílt ez a két rózsa. Azt mondják róla, kellemetes, kellemetes…”A gyermekek semmit sem láthattak az előadásból. Nem is azt lesték. Inkább csak a színház szagát szimatolták, s még inkább a villanyfényes színészudvaron jelenésükre váró művészeket. Mili majd bebújt a résen, úgy iparkodott.

– Mit látsz? – kérdezte izgatottan a fiú, akit Móninak hívtak.

Mili a földre fektette arcát. Száját összecsücsörítette. Alulról lesett felfelé. Semmi különöset nem látott, de azért azt mondta lelkendezve:

– Phű!

Visszahúzódott, fölegyenesedett. Nagy zöld szemét Mónira vetette. Kezével kört írt le a melle előtt, hogy a hatást fokozza.

– Fojtogatják egymást! – mondta drámai hangon. Móni szeme nagyot csillant. Félretolta a lányt, hogy ő hasalhasson a lyukhoz. Nem lehetett mást látni, csak a le s föl sétáló lábakat.

– Hazudtál! – kiáltotta.

Mili örömében, hogy becsaphatta a másikat, vicogva kapta szájába a körmét.

– Egészen más történik! – folytatta Móni ráígérő, emelt hangon. – Egészen más! Trotyakos Nadrág bámul a kerítés felé. Igen, igen. Hadonászik. És beszél. Tudod, mint mond? Szerepet. Ilyenkor igazi, mert saját magának játszik. A szeme kidülledt, látja a partnert, aki nincs. Mint a megszállott. Egy borosüveg van a kezében…

– Mutasd! – kiáltott Mili.

A fiú felnevetett:

– Elhitted?

– El!

– Na látod – mondta Móni. Nevetve porolta a nadrágját. – Én meggyőzőbben hazudok, mint te!

S mintha mutatná, hogy hogyan kell hazudni, egy kicsit meg is hajolt.

– Becsaptál! Te utálatos! Nem leszek többet jóban veled. – Móni azért is a lányhoz dörzsölődött. Az nagy erővel a fiú kezére ütött.

– Verekedsz? – A fiúban indulat lobbant. Keze a lány merev vonalú, vörös hajához ugrott, mintha meg akarná markolni.

– Verekszem! – nyöszörgött Mili. – Igenis! Verekszem. Anya mondta!

– Mit?

A fiú meglepődve leengedte a kezét, félre is ugrott. Odabent erősen berregett az első felvonás végét jelző csöngetés. Szünetezők tarka társasága özönlött a színház háta mögé. Nők jöttek háború előttről átmentett, hatszor alakított s térdig kurtított, ingszabású ruhákban, fülcimpát verdeső, nyírt frizurákban; férfiak kifakult zsakettben, melyhez egyesek világos nadrágot s foltos sárga cipőt viseltek. A gyerekek mellett viszonylagos eleganciával öltözött, sárga boás nő állt meg. Senki sem a darabról beszélt: a levegőt kapkodták mohón, szinte éhesen. A Krisztinában forró, áporodott augusztusi este volt.

– Mit? – kérdezte ismét a fiú, és újból poros nadrágját ütögette.

A leány végigsimított itt-ott szakadozott, túl rövid ruháján. Pipiskedve lábujjhegyre állt, mintha magas sarkú, nőies cipőben s nem félretaposott sarkú gyermekszandálban ácsorogna a színháznézők között. Úgy tett, mint a gavallérjaikkal kiözönlő asszonyok: foszló és leszakadt pántú táskájából zsíros, összegombócolt orrpúderező vattácskát kotort elő.

A fiú félszegebbnek látszott a felnőttek között, mint a lány. De azért ő is kihúzta magát, és sürgősen, a színházlátogatók módján, a lány baljára állt.

– Mit mondott mamád?

Mili fancsalian mosolygott. S míg felelt, azt leste szeme sarkából, hogy az igazi színházba járó, a sárga boás hölgy hogy viselkedik.

– Azt mondta – felelte suttogva –, hogy ne hagyjam magam. Üssek! Foggal, körömmel védjem magamat!

– Tőlem? – Móni álmélkodott. Meg is volt illetődve.

Mili kisujját kukkra emelve, elegánsnak vélt mozdulattal babrálta a haját, s mondta úgy, ahogy egy valódi felnőtt hölgy mondaná:

– A férfiaktól, Mónikám!

– Izé – felelte Móni megzavarodva. Lesütötte a szemét. Szelíden megfogta a lány csuklóját. Húzni kezdte kifelé a szünetelő tömegből. Egy repedezni induló, duzzadt gyümölcsű gesztenyefa alatt álltak meg. Nem égett lámpa a Horváth-kertnek ebben a szegletében. Mögöttük egy letört hátú padon két eggyé lett fej csókolta egymást. A férfi két karral tartotta hölgyét. Egyik lábát a rogyadozó pad alá feszítette, mintha az eltörött lábat akarná pótolni. A padnak háta sem volt. Azt az elmúlt év telén tüzelte el valamelyik fázó budai. Az ülés felszakított lécével diákok hadonásztak nemrégiben, mikor a békeszerződés ellen naponta tüntettek, az Országház elé vonultak, s azt kiabálták, hogy „nem ratifikálunk”. Akkor a fölgyulladt diákfejek fegyvernek képzeltek még egy letört lécdarabot is. A vihartépett pad halkan nyöszörgött a szerelmesek alatt. Óvatos távolságban húzódtak meg a kamaszok.

– Hol van most mamád, Mili? – kérdezte a fiú.

A lány a száját rágcsálta:

– Hol volna? Nála. Nem tudtad, hogy Ő ott lakik a Logodi utcában? Mióta a Markóból kikerült, azóta Őt ápolja. Mert beteg.

– És apád?

A lány nagy macskaszeme kigyúlt a sötétben. – Ő az apám. Nem tudtad? Hát… – mélyet lélegzett. – Most már ezt is tudod! Móni sűrűn szedte a levegőt.

– De izé – mondta. – Hiszen Kurzics úr? Úgy értem…

A lány felhúzta a vállát:

– Kurzics velünk van, gyerekekkel. Illetve… Az ördög tudja, ki van a másikkal. Én két éve Kurzics Mili vagyok. Hallod? Nem elég ez neked?

– Nem – mondta Móni. Gyöngyözni kezdett a homloka. Nagy zavarában a keze is elhidegedett, s a melle is összeszorult. Érezte, hogy most valami nagyon fontosat kell a lánynak mondania. Valahogy melléje állni, de meg is mutatni egyben, hogy ki ő. Homlokát fontoskodó ráncba szedte.

– Ha Kurzics úr elvette a mamádat, és odaadta a nevét, akkor… Miért nem élnek együtt?

A lány csodálkozva húzta ki a kezét a fiú karjából.

– Ne bántsd! – Nagy, kissé dülledt szemét könny lepte el. – Mit tudod te? – suttogta lágyan. – Szereti. Csak őt szereti. – Felnyúlt a fára, anélkül hogy odanézett volna. Letépett egy puha, ragadós levelet. Morzsolta az ujjai között. Nem nézett Mónira.

– Mikor még nagy úr volt az apám, szobrász, tudod, és kiállított, nagy mulatságok voltak a műteremben. Anya fátyolba öltözött, úgy sétált közöttük. Anya szolgált ki. Igen. De ahhoz fátyolba kellett öltöznie. Én láttam… Olyan szép volt akkor még anya. Engem eldugott. Nem akarta, hogy fogdossanak. Már éppen kezdtem lány lenni. Az alkóvban ültem hosszú, piros függöny mögött. A Vajúdó Nő szobrának a talpára ültem. Be volt csavarva vizes zsákvászonnal, és csepegett a nyakamba. Narancsot ettem. Tibor adta. Sovány, szomorú és piros szájú, fekete férfi volt Tibor. Simogatott. De nem bántott. Csak meghúzta egy kicsit az orromat. Bőrkabátban járt, övvel, de akkor ingujjban volt. Kiment apámhoz. Engem ott hagyott a naranccsal. Tibor beszélt. Azt mondta, hogy apám a legnagyobb szobrász Európában. Akkor egy kicsit beleszerettem ezért Tiborba. Apám is beszélt, pohárral a kezében. Ő meg Tibort dicsérte. Azt mondta: a nép megmentője. És anya kijött néha; a sárga fátyol lecsúszott a válláról. Mindig dugott a szájamba valamit. Kis fekete, kerek vacakokat, mint a mák, de nagyobb, vajas kenyérre kenve. Akkor voltam utoljára nála! A Kurzics már rég megvolt akkor nekünk. Nappal Kurzicsnál laktunk a gyerekekkel, anya is. És gerslit ettünk, öten egy fazékból. Én álltam sorban a gersliért. Este mindig másik gyereket vitt el hozzá anya, titokban, az alkóvba dugta, ott etette őket. De utoljára én voltam a szobrásznál. Aztán lefogták.

A fiú előrenyúlt nyakkal követte a lány heves, szaggatott beszédét.

– Mit nézel? – Mili rákiáltott.

– Kifejező mozdulataid vannak! – mondta Móni, és összevonta két maroknyi homlokdudora alatt okos fekete szemét. – És olyan érdekesen beszélsz, mint egy színésznő. Ez biztosan azért van, mert modell volt a mamád.

– Modell! – Mili vállat vont. – Szegény, roggyant öregasszony. Megtörte az élet, ő mondja mindig így: megtörte. A szobrászt ápolja éjjel-nappal. A Kurzics tudja. És veri anyát. Ordít: még most is az a kommunista zsidó kell neked? Szegény anya. – Hirtelen hevesen előrántotta a zsebkendőjét, és kifújta hetyke, merész vonalú orrát. A zsebkendőt bánatosan meglengette:

– Tudsz adni kapupénzt, Mónikám?

Móni üres zsebébe süllyesztette kezét. Két hüvelykujját kívül hagyta, s a többivel lengette az üres zsebeket. Pénze nem volt. A kérdésre nem is felelt. Ehelyett elgondolkozva mondta:

– Zsidó vér van benned. Olvastam egy könyvben, hogy az művészi szempontból helyes vegyülés. – Mintha ezzel végleg a lány fölé kerekedett volna, úgy csillogott a szeme. De Mili felcsattant:

– Kikérem magamnak!

– Mit?

– Nem vagyok zsidó. Kurzics Mili vagyok. Kurzics keresztény, és anya is katolikus. Ne terjessz rólam ilyeneket!

Móni le volt győzve. Egy kicsit megrettent, de azért nem hagyta magát.

– Te mondtad, hogy a szobrász…

– Mondtam hát!

– És azt is mesélted, hogy tavaly bizalmi voltál a Tavaszmező utcai suliban, Mili.

Mili felcsattant:

– Persze! Mert akkor az volt a legtöbb. Hát az voltam. Ki más lett volna? Korpacsek, a hülye? Vagy Gallai-Szabó, a méltóságos? Én voltam a legkülönb.

– Akkor még Franceknek hívtak, mamád után.

Mili gyanakodva, harcra készen összevonta a szemét:

– Mi bajod már megint anyával?

– Kurzics – mondta Móni, és kivette zsebéből a kezét, izgatottan és egyre fontoskodóbban hadonászott. – Az jó, hogy te most Kurzics vagy, Mili. De izé… Nem hangzik szépen. Úgy értem, hogy… Arcát felfújta, szíve beledobbant, s már ki is mondta a végső fölényt:

– Nevet fogok adni neked, Mili!

A lány kerekre meresztette a szemét. Aztán úgy pukkant ki a nevetése, mint mikor falhoz csapják a felfújt, üres liszteszacskót.

– Nevet? Te? Talán a tiédet? Megkéred a kezem? Móniné legyek? Horváth Móniné? Te srác! Jó vicc! Nem is vagy még tizenhat éves! Hagyj békén engem a bolond dumáddal, Móni. Unom. Érted? Színházat mutogatsz nekem a kerítés alatt? Olyat mutass, ha tudsz, amihez nem kell hozzáhazudni. De ne ifjúsági hülyeséget. Jegyet szerezz egyszer. Igazi jegyet. Moziba! Tizenhat éven felülieknek való darabba! Ahol ölnek, igazán! Azt mutass, vigyél el oda, ha olyan nagy fiú vagy. A Kertmoziba. Négy héten át játsszak, négy részben. „A halál hírnöke.” Szédítő plakátja van, te Móni. Igazi, stramm kalandos film. Képzeld! A nőnek hatvanhat toalettje lesz. Ahogy te elviszel! Te…

Móni elveresedett. Még lábujja is bizsergett dühében. A hangja izzott:

– Nem! Nem erről van szó, Mili. Én művésznőt csinálok belőled!

– Te?

A lány megdöbbent a fiú ellentmondást nem tűrő hangjától.

– Te?

– Én! – Móni lehunyta a szemét. Most már gátlás nélkül lebegett képzelete szárnyain. A verejték hidegen folyt végig nyakszirtjén, gallérja alatt; fejében könnyű szédület ült.

– Úgy fognak hívni, hogy… – Nem mondta ki, csak felnyitotta a szemét, és nézte a lányt. Mili döbbent, kétkedő kíváncsisággal hallgatott. Móni megingott egy pillanatra. A könnyű bódulat tovalebbent, s ekkor ijedten, hogy a kettejük harcában alul ne maradjon, összeszorította a fogát. Derekát kihúzta, úgy keményítette magát, hogy az erőfeszítéstől kiült homlokára az ér. S csak nézte a kis kócos, vörös kamaszt, Kurzics Milit, született Francek Emíliát. Későn s egy kicsit fáradtan mondta ki:

– Mérey Mili.

Mili meglepődve felszisszent.

– Én?

– Te.

– Mérey? Ipszilonnal?

– Igen.

– Művésznő?

– Az. – Móni most már ismét felszabadult. Minél jobban bekerítette Milit, annál könnyebben beszélt. Még a homloka is kisimult.

– Hol? – kérdezte a lány mohón.

– Itt! – Móni már mosolygott, és a színházra mutatott. – A Nemzetiben! Európában! Reinhardtnál, mert olvastam, hogy az nagy fiú. Vagy ahol akarod. A világ összes színpadjain.

Mili behunyta a szemét a szavak zápora elől. Szíve vadul dobogott.

– Meg tudod te azt csinálni?

– Meg! – mondta Móni megmámorosodva a sikerétől.

– Akkor… – a fiúhoz simult, macskamódra csavargatta a derekát, hajlékony ujjai átfonták a nyakát. Móni belezsibbadt a gyönyörűségbe.

– Mikor? – kérdezte a lány.

Móni térde megroggyant erre a kérdésre. De dudoros feje hidegen, gyorsan számolt:

– Tíz év kell hozzá!

Mili hevesen ellökte magától:

– Addig várjak? Én már tizenhat éves vagyok! Te! Te hülye!

A fiú torkára könnyek serkentek. A düh és a kudarc egyszerre fojtogatta. A kívánság tűrhetetlenné lobbant benne. Megragadta a karját, hogy magához rántsa. Mili kifeszített könyökkel védte magát. Dulakodva zuhantak a fűbe. Esésük zajára az eggyé lett két fej ijedten szétvált a hátuk megett. A csókolózók felrebbentek. A nő szaladni kezdett. A gesztenyefa felé három férfi közeledett…

Móni vette észre az idegeneket. Kezét a lány szájára nyomta:

– Ne visíts! Idegen pasasok jönnek.

A lány felült a földön. Egy japánbirs bokra mögé zuhantak, amögött ültek most tépetten, karmolt arccal. A lány lihegett. Móni a dulakodásban megkarmolta az arcát. Azt tapogatta sziszegve.

A megrebbent szerelmespár másik tagja, a férfi, az eltűnő nő után sietett. Megürült padjukra most a három férfi telepedett.

– Itt bevárjuk őket! – mondta az egyikük, egy basszus hangú, kövér.

– A jelszó? – kérdezte egy tenor hangú, karcsú fiatalember.

– Hargita! – mondta a harmadik sejtelmesen.

– Összetéptél – szipogott Mili a fűben. – Segíts felállni!

– Pszt! – intette Móni.

– Mit pisszegsz? Menjünk!

Móni megszorította a kezét.

– Figyelj csak! Ezek főznek valamit.

– Kik? – Mili jobban el volt foglalva saját magával, minthogy észrevette volna a három alakot.

– Jelszavuk van! – suttogta Móni. – Nézd, nézd csak azt a három pasast.

A lány durcásan rángatózott, de pillanattal később, nagyvárosi utcagyermekek szenzációra éhes módján, ő is felfigyelt.

A férfiak csúcsos, tollas egyensapkát viseltek.

– Katonák? – kérdezte Mili súgva.

– Fenét. Diákok. Figyelj.

– Ma eljön Zalán is. Személyesen – mondta a kövér férfi a padon. – Ő végzi a felesketést.

A két kamasz összenézett. Mili kérdően intett, de Móni hallgatást parancsolt.

– Áldozás is lesz! – mondta a harmadik, az öreg és lelkes hangú.

A tenor hanyagul keresztbe vetette a lábát s a kövérre nézett:

– Kisegíthetnél egy holnapi ebédjeggyel, Zoltán?

A Zoltánnak szólított készségesen ugrott.

– Parancsolj, Péterkém! Ejnye! Hová a csudába tettem? – Zsebeit kotorászta sorra, a belső s a nadrágzsebeit. – A fene, egy sincs. Pedig nekem három van napjára.

– Három? Hiszen a Menekültügyi csak egyet ad! – csattant az öregecske.

– Á, kérlek – heherészett Zoltán, a kövér –, a Menekültügyi! Nem úgy kell azt csinálni! Én három helyen jegyeztettem magam. Egyet kapok a protestáns menzán, egyet az egyetemin, egyet az erdélyin. Ez három. Tizenkettőtől háromig mind a hármat le lehet ebédelni. Ráadásul ott van Grossfeld kocsmája. Az fél ám tőlünk. Minden igazolt menekültnek ad, jegy nélkül. A jegy? Hát jegyem, az nincs, Péterkém… Sajnálom. Hehe. Parancsoltál szólni valamit?

Göncze Péter, a tenor hangú nem felelt semmit. Csak fontoskodva fölnézett a gesztenyefára, mintha valami életbevágón töprengene.

A legöregebb nagyot szusszant:

– Nem jönnek! – mondta türelmetlenül.

Göncze Péter szótlanul lenézett rá a magasból. Az öregecske dohogva folytatta.

– Pedig ma döntünk!

A kövér lelkesen bólintott.

– Döntünk! Nem várunk tovább!

Az öreg diák – zömök feje, cigányfekete arca volt és bozontos szemöldöke – előrehajolt:

– Fegyverosztás lesz-e? Mondd, Göncze, lesz? Göncze Péter karcsú dereka előrelendült:

– Pszt! Vigyázz! Csöndesen, Domokos!

Mindhárman elhallgattak. Hosszú másodpercek után a pad elé két férfi és egy nő érkezett. A nő is csúcsos sapkát viselt. A padon ülők felugrottak.

– Jelszó? – kérdezte Domokos.

– Hargita! – felelték egyszerre hárman. Tisztelegtek, aztán barátságosan kezet ráztak.

– Várjunk még valakit? – kérdezte Göncze Péter egy cseppet orrhangon, s mintha méterekkel lenne magasabb a többinél.

Az öreg diák összehúzta bozontos szemöldökét. Medveszéles válla volt s izmos csípeje:

– Én tíz emberrel is nekiindulok – dörögte keményen.

– Színház! Ingyen színház! – suttogta Mili a bokor mögött, és kéjesen megborzongott.

– Akarod látni?

– Mit?

– Ezeket! Hogy mit csinálnak.

Mili a fiúhoz lapult.

– Félek.

– Az jó, félni! Te Mili! Várjunk! Akarod, hogy kövessük őket?

– Te nem félsz?

– Én?

Móni kihúzta sovány derekát:

– Már olvastam ilyet. Szabályos összeesküvők.

– Rém izgalmas! – lihegett Mili, s a fiúba karolt.

Két újabb nő és két férfi ért a pad elé.

– Együtt vagyunk – jelentette katonásan Domokos.

A két kamasz óvatos távolságból, összekapaszkodva settenkedett a tízfőnyi különös társaság után. A csoport nyugodt beszélgetéssel haladt át a Horváth-kerten. A Szent János tér erős fényű ívlámpái alá érve kettes sorba álltak, átvágtak az úttesten, s balra kanyarodtak.

– A Várba mennek! – Móni, jó tízméteres távolban tőlük, aggódva visszahúzta Milit.

– Találkozhatsz mamáddal, ha arrafelé mennének… – Móni már nem találta eléggé izgatónak a villanyfény alatt egy percre megálló társaságot, de Mili rohant utánuk.

– Bánom is én! – hadarta. – Siess! Anya nem jön haza reggelig. – Mónira visszaragadt az izgalom.

– Mit akarhatnak a Várban? – suttogta éppúgy, mint Mili, és erősen megszorította a lány karját.

– Elfoglalják! – képzelődött Mili.

– Tízen? Ezek? – A társaság a Várba vezető lépcsők aljához ért. Tizenöt főből álló újabb csoport várt itt rájuk. Jelszót morogtak, tisztelegtek. Aztán megindultak fölfelé. Néhány nő is volt közöttük. Móni lihegve és lankadó érdeklődéssel s egy kissé féltékenyen ment Mili oldalán. Ő akart a lánynak valami szenzációt mutatni, s az már csak az izgalmas eseményt látja, nem őt! A csoport a Palota tér felé kanyarodott.

– Hagyjuk a fenébe őket! – mondta a fiú bizonytalanul.

– Nem!

– Biztosan valami diákgyűlés lesz, Mili. Nem is összeesküvők.

– Érdekel! – sziszegett a kislány. Még az orrcimpája is remegett. – És különben is, te kezdted! Felizgatsz, aztán most hagyjuk! Nincs benned semmi kitartás! Te akarsz lenni valami? Tíz év alatt?

– Nyolc alatt – sistergett Móni megalázva. S dühös vágyakozással, kicsit remegve Mili combjához érintette a kezét.

Fönt a téren a tenor hangú Göncze Péter vált ki a társaságból. Hosszú, kék-arany szalagot húzott ki a belső zsebéből, megigazította tollas sapkáját, a szalagot átkötötte a derekán, és a csoport élére állt. Kettenként sorakoztak föl mögötte. Göncze, egyedül, megindult a Királyi Palota felé.

Mili belecsípett izgalmában Móniba.

– Te! Ez a Palotába megy! Egyedül.

Göncze egyenesen a tér közepén posztoló rendőrnek tartott. Megállt előtte, tisztelgett, s valami iratot húzott ki a zsebéből. A rendőr visszaszalutált, egyetlen hosszú tekintetet vetett az igazolványra.

– A rendőr is benne van az összeesküvésben! – kuncogott Mili, de képzelgését nem űzhette tovább, mert Göncze sarkon fordult, s egy fél perc múlva a csapathoz érve, vezetni kezdte őket az ellenkező irányba, bal felé.

– A Várszínházba mennek! – találta ki Móni, s büszkén hozzátette:

– Ugye, tudtam. Megmondtam! Valami előadás!

– Nézzük meg! – repesett Mili. – Ingyen! Jó, Mónikám? – És a fiúhoz simult.

A diákok a színészkapuhoz értek. Fegyveres, kék-arany szalagos, csúcsos sapkás diák állt őrt a kapuban, s egyenként igazoltatta őket. Móni riadtan húzta vissza Milit.

– Megbolondultál? Nem lehet odamenni!

– Akarok! – toppantott Mili. – Egyszer életemben szeretnék már színházba menni. Látod? Nincs is jegyük. Azoknak sincs. Csak bemennek. Sodródjunk hozzájuk!

– Nem lehet! – szisszent Móni.

– Dehogynem! Hiszen mi is tudjuk a jelszót! – izgult a lány, megragadta a fiú kezét, és a csoport farkához húzta. Göncze a fegyveres diák mellé állt. Kettejük között, egyenként engedték be a kiskapun a csoport tagjait, miután jól szemügyre vették őket.

– Jelszó?

– Hargita!

– Mehet!

Mili előrefurakodott, kicsit oldalba taszított egy lobogó hajú, villogó szemű lányt, és vakmerően elkiáltotta magát, mielőtt kérdezték volna:

– Hargita!

Móni ijedten rántotta volna vissza, de Mili már ott állt a két diák között.

Göncze villámgyorsan végigmérte a kislányt.

– Pardon! – dadogta Móni ugyanakkor halotthalványan.

– Igazolványt! – mondta Göncze, miután jól végigmérte a két kölyköt, akik semmiképp sem festettek úgy, mint a jelszót tudó többiek.

– Izé! – dadogta Mili ijedten, s hirtelen gyáván hátranyúlt Móni kezéért.

Móni vékony lábai rogyadoztak, homlokát kiverte a veríték.

– Ő – dadogta hősiesen –, kérem, ő hozzám tartozik.

– Úgy. – Göncze mintha elmosolyodott volna, de azért szigorúan intett. Intésére egy másik diák lépett ki a kapun.

– Állítsd félre őket – szólt Göncze –, és igazoltasd.

Álltak remegve a színház tövében. Az utánuk jövő egy-két belépő kicsit csodálkozva, kicsit rosszallóan visszanézett rájuk. Móni remegve kotorászta üres zsebeit.

– Erdélyiek? – kérdezte az öreg diák jóindulattal, kissé mosolyogva. Sűrű bajusza volt, lehetett harmincéves.

– Nem! – mondta Móni.

– Igen! – hazudta ugyanabban a pillanatban Mili. A diák elkomorult.

– Izé – hadarta Mili. – Nem éppen én, hanem a mamám testvérének az izéje… a férje… Erdélyi! Igen! Mi nagyon szeretjük az erdélyieket, és tudjuk a jelszót is, kérem. Izé… A diák csóválta a fejét.

– Péter! – kiáltott Göncze felé. – Jere csak.

Göncze odasietett.

– Ezek kihallgattak minket – jelentette halkan a diák.

– Úgy! – Göncze karba fonta a kezét. Mérlegelte őket.

– Bocsánatot kérek, mi a Horváth-kertben sétáltunk! – mondta Móni izgatottan. – Véletlenül történt, kérem… – Torkát megalázás és tehetetlen gyűlölködés markolászta. Nem tudta, kit gyűlöljön jobban, magát-e, mert észrevette a jelszavasokat s felhívta rájuk a lány figyelmét, Milit-e, aki idetolakodott, vagy a diákokat. Ezeket, akiknek szalutál a rendőr, fegyverük van, jelszót mondanak s őt igazoltatják. Őt! Ezek még magyarul sem úgy beszélnek, ahogy ő. Ő van itthon ebben a városban, nem ezek a vidékiek. Móni kicsi volt, sovány, petyhüdt izmú. Majd összeroppant a két vállas diák között.

– Figyelmeztetem – hallotta Göncze Péter hangját –, hogy ha bárkinek kifecsegi, amit látott, nem lát többé napvilágot. Hogy hívják? Igazolja! – Most már ordított.

Nem volt más nála, csak a tavalyi tanulóigazolványa, mellyel kedvezményes villamosjegyet lehetett váltani. Göncze Péter elvette tőle. Soká, figyelmesen nézte:

– Horváth Manfréd – olvasta –, a Thököly úton lakik. Manfréd! – Felcsattant:

– Zsidó?

Móni reszketve rázta a fejét:

– Nem!

– Apja?

– Horváth Vince – nyögte Móni fogcsikorgató rémülettel.

– Micsoda?

– Ki?

– Az apja?

A fiú meggörbítette foszlott cipőjében a lábujjait.

– Altiszt.

– Miféle?

– Állami iskolánál.

– Úgy. – Göncze a másik diákra intett, az jóindulattal visszabólintott, mintha helyeselné Móni származását.

Göncze Péter visszaadta az igazolványt.

– A magyar altiszt megbízható fajta – mondta élesen. – S maga, mint kiskorú, apai felügyelet alatt áll. Mehet. De jegyezze meg, hogy számon tartjuk. Iskolába jár?

– Iigen… Hatodikos leszek.

Göncze Péter ránézett, s megszánva végre rémületét, fölnevetett:

– Na jól van, öcskös. Ne reszkess már, mert még csúful jársz. Lódulj! S máskor ne leskelődj. Kisasszony… – Összevágta a cipője sarkát.

Mili csillogó szemmel figyelte az igazoltatást. Tetszett neki módfelett a játék, s most meg izgelődött, mintha megcsiklandozta volna a délceg férfi mosolya:

– Elmehetünk?

Göncze kurtán biccentett.

Mili egy lépést lépett feléje, elszemtelenedve s ide-oda billegetve magát, öntudatlan magakelletéssel:

– Nem nézhetnénk meg, kérem, izé, Göncze úr, az előadást?

– Nem! – mondta Göncze kurtán.

Móni dühösen elkapta Mili csuklóját.

– Hallgass, te bolond!

A két diák sarkon fordult, a kiskapuhoz sietett, ami a következő fél percben hangosan bedöndült utánuk.

– Kár… – mondta Mili szenvelegve, s kacéran meghimbálta magát, hosszasan nézett a becsapódó ajtó mögött eltűnő férfiak után.

Odabent ebben a pillanatban faltépő, fogadkozó, vad, ütemes kiáltás hallatszott fel, olyan heves, hogy a hangot tisztán átengedték az öreg színház vastag falai:

– Vissza-vesszük!

– Nem engedünk!

Móni meggyötörten nézte Milit, aki csillogó szemmel figyelt.

– Te, te…

– No mi az? – kérdezte a lány.

– Rámosolyogtál. Arra a Gönczére!

– Pszt!… figyelj – mondta Mili. – Nem hallod! Azt kiáltják: nem engedünk!

– Nem szégyelled? – sziszegte Móni. – Közéjük tolakodsz, bajba keversz, aztán még kelleted magad. Rámosolyogsz. Te! Tudod, mi vagy te, Mili?

– Hallgass!

Odabent ének szárnyalt fel. Szomorú, zsoltárszerű, hátborzongató. A szövegét nem lehetett megérteni.

– Ó! – sóhajtott Mili.

Móni megrántotta a karját. Reszketett mérgében.

– Ne bámulj már! Mit kelleted magad? Nem látod, hogy itt hagytak? Tudod, mi lesz belőled, ha így kacérkodsz? Ha így…

Mili végre ránézett. Kitalálta, mit akar mondani, s belesápadt:

– Nem igaz!

– Mint anyád!… – sisteregte Móni.

Mili hátralépett egy kissé. Hangja elfulladt.

– Mit? Mit mondtál? Móni!

A fiú vergődött. Szégyellte magát a kimondott szóért, bántani akart, és megbánta, hogy nem vágta egészen a szemébe: szajha.

Összeharapta a száját, vállát felhúzta, sarkon fordult.

– Móni!

A fiú nem válaszolt.

– Megsértesz, és itt hagysz? Mónikám!

Móni sietni kezdett. A lány dühösen utána:

– Utállak, Móni. Tudod? Utállak. Mert gyötörsz, nem tudom, mit akarsz tőlem. Nevelsz. Én nem hagyom magam nevelni. Hallod? Hová mész? Ne hagyj itt, Móni!

A fiú megkettőzte a lépteit. Mili elgörbült szájjal a nyomába. Az Alagútig szaladt a fiú után. Ott Móni visszafordult:

– Menj haza, Mili. Innen hazamehetsz egyedül.

– Kérj bocsánatot, Móni – szepegte a lány –, hogy én is kérhessek.

– Nem bocsáthatok meg, Mili.

– Neem? Te sértesz meg, és még neked áll fennebb?

– Igen.

– De mit csináltam én, az istenért? Hát nem te mondtad, hogy jöjjek a Horváth-kertbe? Nem te szólítottál le az utcán hat héttel ezelőtt? Nem te csalsz a színészudvarhoz? Nem te bolondítsz mindenféle dumákkal? Nem te kutatsz mindig a családom után? Mindenbe, mindenbe beleütöd az orrod, beleszólsz, és mint valami, a fene tudja, mintha az apám volnál… Pedig azt mondtad, hogy te megérezted, hogy mi ketten egy életre egymásra találtunk. És szidsz és nevelsz és hazudsz, packázol velem, és mindig neked legyen igazad! A diákokat is te vetted észre a padon. Mit akarsz tőlem?

A fiú erősen Milihez hajolt. Arca megnyúlt. Lassan, akadozva mondta:

– Nem érzed, Mili?

– Nem – mondta a lány őszintén, kerekre nyílt szemmel.

A fiú lehajtotta a fejét, és továbbindult. Mili tanácstalanul állt egy ideig, majd utánakiáltott:

– Holnap eljövök a Horváth-kertbe. Jó? Móni! – Móni nem felelt. – Színházat nézni, Mónika, és beszélni. Jó? Sokat beszélni. És ne haragudj… Nem rosszból nevettem arra a Bönczére, vagy hogy hívják. Csak úgy… Én ilyen vagyok. – Megállt sértődötten, s hogy nem kapott választ, fenyegetve mondta:

– Mindig ilyen leszek! De azért szeretlek! Hallod?

Móni megtorpant egy pillanatra a „szeretlek” szóra.

Nem nézett rá azonban, s nem mondott semmit. De Mili szeme felcsillant, mert megérezte, hogy megint győzött. Nevetve intett búcsút:

– Holnap nyolckor! De pontosan! – kiáltotta, és szaladni kezdett visszafelé. Benyúlt a retiküljébe, kotorászott. Oda volt elrejtve a kapupénz, arra az esetre, ha nem lehetne Mónitól szerezni.

– Szegény ördög ez a fiú! De nagyon félt ám engem! – gondolta Mili büszkén, s jókedvűen, frissen ment az úton.

Móni, mikor már messze járt, csak akkor fordult vissza, s hosszú, átható tekintetet vetett a lány után.

Mili ott lesz holnap a Horváth-kertben. Érezte bizonyosan. Eljön, ahogy eljött hat hét óta, lázadozva, kötekedve s engedelmesen mégis, minden este. Mili ragaszkodik hozzá. – Elrúgta magától az aszfaltot, s elindult Pest felé. Az Alagútban fáradtan dőlt a hűvös falhoz. Szeme sarkában dühös könnycsepp guggolt. Arra gondolt, hogy Miliből nagy művésznőt kell csinálnia.

– Hat év alatt! – mondta hangosan, és ellódult az Alagút falától. Egy autó a járda szélét súrolva berregett el az orra előtt. Ökölbe szorította zsebre dugott kezét, úgy bandukolt a kivilágított Alagútban, melynek pesti, tojás alakú, cikcakkos szélű nyílásán szürkén derengett feléje a fáradt hajnal.

Két év alatt érettségizne. Négy év volna az egyetem. De azalatt már lehetne keresni, privát órát adni, idegen nyelvből fordítani. Csak annyi pénzt nem lehetne keresni, hogy Milit kiszabadítsa.

– Honnan? – kérdezte saját magától, és gúnyosan elmosolyodott. – Hiszen Milinek nincs is családja. Az ilyen család nem számít.

Az Alagút egyre öblösödő nyílásán csípős hajnali szél vágódott arcába. Kiért a Lánchíd elé. Felhők sereglettek föléje, a Duna lehelt rá hidegen, szürkén, barátságtalanul. Mikor a hídra lépett, eleredt az eső.

Ki ő, hogy meg akarja Milit szabadítani?

– Szükségem van rá – gondolta nyomban. – Hogy ketten együtt vágjuk ki magunkat!

– Honnan? – kérdezte megint gúnyosan. A jelszavas diákokra gondolt, akik együvé tartoznak. Mindenki tartozik valahová. Ő nem. Nincs olyan csoport, amelyikkel egy volna. Az iskolában is egyedül van. Kisfiú korában a cserkészektől is eltanácsolták, amíg meg nem erősödik. Igaz, felszerelésre sem tellett, köhögött is. Elvitték az altiszti gyermekek üdülőjébe, a tüdőcsúcshurutosok közé. Ott volt még csak igazán egyedül… Az osztálytársai? Morvay Dezső tánciskolába jár, zsúrozik, nyakkendőt visel. Társasága van. Úrifiú. Az a biztonsága, hogy úrifiú… Szedlacseknek boltos a papája. Tavaly nagyon benne volt a kommünben. Az öreg Szedlacsek ült is, mint a Miliék szobrásza. Most csendben vannak, de a fiú mégis magabiztos. Tanul, szorgalmas, olyan, mintha meghúzódva várna valamire. Egyszer látta nagy társaságban, turistaruhában. Kirándulni mentek a Hármashatár-hegyre. Szedlacseknek is van társasága, emberek, akik valamiben éppen olyanok, mint Szedlacsek. De hová tartozik ő? S miből akarja kivágni magát? Az iskolában nem volt egyetlen barátja sem.

– Mili hozzám tartozik! – gondolta, és jóleső, bizsergető meleg öntötte el. Lennem kell valamivé, hogy tiszteljen és hogy segíthessek neki…

– Hat év! – sóhajtott. Ökölbe szorított keze elernyedt. Csak a két ujja közt szorongatott még mindig görcsösen egy zsebben száradt, elkoszosodott, szúrós kenyérmorzsát. Felkunkorodott cipője orrán felszakadt a varrás. Tikkadt, forró szája lihegve kinyílt. Szomjas volt és álmosság gyötörte. Egy pillanatra szédülve dőlt a híd oldalára. Az eső lassan, szemerkélve folyt végig kalaptalan, fekete haján és olívzöld, sápadt arcán, s megült keskeny vállán. A vízbe bámult. A híd alatt, kéményt eresztő, dühös sípolással, éppen a hajnali kofahajó haladt Csepel felé. A fedélzeten kosaras asszonyok, alvó gyerekek között egy sötétkék egyenruhás férfit látott meg – vasutasok, postások, iskolaszolgák s más altiszti rangúak viselnek ilyent. Láttára összerezzent. Egyszerre kiugrott az álmosság a szeméből, és fellobbant lelkiismeret-furdalással rohanni kezdett. Hajnalodott már, mikor a Thököly útra ért.

A mellékutcai bejáróhoz került.

Sokáig fürkészve nézte a szürke épületet. Azt kutatta, nem talál-e nyitva felejtett ablakot. Csak ne kelljen az apjával találkoznia!

A kétemeletes iskola minden ablaka gondosan zárva volt. Sóhajtva támaszkodott a kapunak.

Ha megvárná, míg kaput nyit az öreg, és átballag, ahogy szokott, minden reggel a szemközti trafikba Pesti Hírlapért.

Azalatt berohanhatna. Ám nyáron egy percig sem hagyja nyitva az apja a kapukat. A mellékkijáratot alacsony kőpillér támasztotta. Rádőlt, és a habarcsos, szúrós vakolatú falnak vetette fejét. Bensejében markolászó görcs támadt. Nem evett tegnap reggel óta. Gyomrára tapasztotta a kezét, és behunyta a szemét. Paprikás krumplit képzelt és hófehér kenyeret, majd a köménymagos leves langyos simogatására emlékezett száraz, megvonagló ínye. Anyja ilyenkor kel fel, és készíteni kezdi a reggelit. Nagyot nyelt, aztán elszántan felegyenesedett, és megnyomta a csöngőt.

Mintha a hosszú, üres folyosón visszhang támadt volna. A csöngő sokára hallgatott el. Móni fülében még akkor is zúgott, mikor már megszűnt csöngeni. Végtelenül hosszúnak tetsző pillanatok után csoszogó léptek közeledtek. A kémlelőtáblácska óvatosan félrefordult. Móni hátrahőkölt. Kifeszített bajuszkötő felett két fénylő, öreg szem tapadt a Júdás-ablakra. Majd gyorsan megcsikordult a zár, a kapu lassan kitárult.

– Kezicsók…– mondta a fiú. Nem nézett semerre, féloldalt suvadt be. Farolva sietett volna fel a lépcsőn.

– Állj! – kiáltott rá az apja.

Megállt. Óvatosan vissza is lépett két lépcsőfokot. Félszemmel sandított az apjára.

Az iskolaszolga nemrég kelhetett fel. Haja még fésületlen volt, kigombolt ingben, papucsban állt a fiú előtt. De a szeme frissen világított, s borotvált álla fölött fél arcát eltakarta a pomádészagú, fülére akasztott bajuszkötő. Nadrágot is húzott már, csak még nem kötötte fel; lógó nadrágtartója a sarkát verdeste. A bajuszkötő feszesre húzta az ajkát, léptetve kérdezte:

– Hun vótál?

– Izé… – Móni szaporán nyelt.

– Nem azt kérdeztem, hogy mizé! Hun tőtötted az éccakát?

Móni behúzta a nyakát: szeme riadtan pislogott.

– Bocsánatot kérek, de… tata ezt nem érti!

– Nem értem? Micsoda?

– Ne tessék haragudni, tata… Nem elég csak tanulni. Izé… Élni is kell. Szükségem van rá, hogy megismerjem… az életet. Igen…

– Hogy micsinálj?

– Tata tudhatja… hogy én igazán elvégzem a kötelességemet. Most vakáció van…

A pedellus felvonta a szemöldökét. Szeme kikerekedve villogott a bajuszpedrő alatt.

– Az. Most nyár van. Most lehetne dógozni valamit, most, hogy nem kell iskolába járni. Keresni. Ruhára. De a kutyaistenit, te mászkálsz! Egész éccaka! Hun vótál?

– Egy lánnyal – lehelte Móni.

– Leánnyal? – Az apa elveresedett. – Ezért taníttattalak? Ezért akarok urat belőled? Nők után tör a kora nyavalya? Há mész? – Petőfi képe megrezzent a lépcsőház falán, akkorát ordított. Móni ijedtében felszaladt vagy négy lépcsőfokot. Horváth utánalépett. A derekához kapott, nyugodtan legombolta a nadrágtartóját, marokra kapta. Karikás ostorként megcsavarintotta a levegőben a feje felett, s káromkodva a fiú felé suhintott vagy háromszor egymás után. Az egyik ütés elérte s vörös csíkot rajzolt ki a húzódozó, remegő fiú dudoros homlokán.

– Na, így! – mondta Horváth Vince megnyugodva. Jót fújt, megcsavarintotta nyelvével a szájában összegyűlt nyálat.

– Mehetsz! Mit állsz ott?

Móni lesütötte a szemét, elsápadt arcát leszegte. Jobb, ha nem szól. Kár volt ennyit is mondania… Meggyőzni úgysem lehet… Halkan felnyögött, de nem nyúlt a homlokához.

– Máris nő után mászkál! – dohogott a pedellus megenyhülve s egy csepp büszkeséggel, mikor elhaladt a fiú. Visszagombolta a nadrágtartóját, legényesen átvetette a vállán.

– Hogy a ribanc lelke ne legyen a taknyos kölykinek! He! – mondta a kapu alatti szobácskában. Klaffogó papucsait lerúgta, aztán lábujjhegyre állt a falra akasztott tükör előtt. Oldta le a bajuszkötőt.

A pedelluslakásban aludt még az egész család. A szoba egyetlen ágyában Horváthné és a leánya, Etel, a viaszosvászon huzatú díványon Móni bátyja, Tivadar, a géplakatos.

Az ő helye a konyhában volt. A stelázsi és a kályha között állt összecsukós vaságya, annak a tetején zöld-bordó préselt terítő, rajta mosdótál, fölötte falon lógó tükör. Ha aludni akart, előbb a földre kellett tennie a tálat, levenni a terítőt és kinyújtani az ágyat, egészen a konyhaasztalig. A konyhában szellőzetlen, égett rántásszag fogadta. A stelázsin vakító tisztára mosogatott, piros mázas lábosok csillogtak. A tűzhely fölött, a falon, száröltéssel kivarrt, piros szegélyű fehér terítő: „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég.” A villanylámpa fehér porcelántányérja tisztára mosva csillogott; tiszta volt az este súrolt, támlátlan konyhaszék is, a „hokedli”. A terítővel letakart kredencen horpadt bádogú, kerek óra mutatta a kora reggeli időt. Az óra mellett egy, a régi szép és nagy rézmozsárért cserébe kapott vasszörnyeteg éktelenkedett. Elcsajkult ütőjű, zöldülő fémű vasmozsár, öblös derekán német írással: „Durch Krieg, zum Sieg.”

„Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég.” Móni lábujjhegyen lépkedett a szobáig, és óvatosan behúzta az ajtaját. Miután kilincsbe tette, lerogyott a hokedlire, s némán megeredtek a könnyei. Fölsebzett homlokáról egy sűrű vércsöpp gurult könnyes arcára. Némán rázkódott keskeny melle. Hangtalan önfegyelemmel sírt, mint aki sokat gyakorolta a könnyek titkolását. Sírt vagy tíz percig, aztán sóhajtva a vízcsap mellé állt. Sápadt arca kipirult a víztől, felhasadt bőre letisztult. A locskolásra felébredt Horváthné a másik szobában

Kellemes, édeskés hangján kikiáltott:

– Már felkeltél, Mónikám?

Gyorsan megtörülközött, felkapta ruháját, s a kamra felé szolgáló ablakhoz lépett. Ezt az ablakot nem használták arra, amire készült, hogy a kamrából lehessen rajta holmikat kiadogatni. Móni bedeszkázta a hátulját, polcokra osztotta és itt tartotta a könyveit. Az alkalmi könyvtár elé függönyt akasztott, hogy a konyha füstje ne bántsa a kincseit. Hárompolcnyi könyve volt, kötött hátúak is, köztük néhány iskolai könyv s sok puha fedelű füzet. Mindet makulátlan kék papirosba kötötte, s ellátta piros szegélyű címkével. Arra ráírta nevét, így: „Horváth Manfréd VI. gimn. a. oszt. tan. saját tulajdona.” A könyvek élén másik, kisebb cédula állt, rajta a szerző s a mű neve: Shakespeare összes művei – ez hat kötet volt, hat duzzadt kötet. „Szorgalma és kiváló előmenetele jutalmául nyerte Horváth Manfréd V. oszt. tanuló.” Következett egy könyv, melyet Nietzsche írt: „Imigyen szóla Zarathustra.” Ezt antikváriumban szerezte négy hónappal ezelőtt. Majd egy aranyszegélyű album, mely az apja egyetlen könyve volt, részletre vette Horváth valamikor, s hosszú könyörgésre a fiúnak adta: „Magyarország a koronázáskor” – ez volt a címe. Ezek voltak a felső polcon. A következőn kisalakú, filléres könyvek sorakoztak: Ibsen Peer Gynt-je, s Puskin Anyegin Eugén-je, egy évfolyamnyi Aller lapja s valami ötven Buffalo Bill. Volt még három szótára is: egy német, egy latin és egy francia. Úgy tett, mintha olvasni akarna, hogy anyja kérdezősködését elkerülje, mikor Horváthné, rózsás pongyolában, hátrakötött fejjel, kövéren és mosolyogva benyitott.

Peer Gynt Anyegin Eugén – Már össze is ágyaztál, Móni?

Fürgén beszélt, s kicsit kacsázva a tűzhelyhez lépett.

– Hozz, fiam, aprófát. Vagy várj csak. – A szobaajtóhoz szaladt, gondosan behúzta:

– Mindjárt kapsz reggelit, Pubikám, csak előbb szaladj el…

Móni nem kívánt jó reggelt, nem fordult vissza a könyvespolctól. Morgott. Fürge, örökké szorgoskodó anyját még kevésbé szerette, mint apját.

Az anyja kusza lélek volt. Sohasem beszélt arról, ami elmúlt, őt sohasem számodoltatta. Most sem kérdezte, hogy hol volt az éjszaka. Nem lehetett tudni róla, hogy szemet hunyt-e, csakugyan nem vette-e észre a kimaradást, hogy helyesli-e vagy nem törődik vele? Horváthné mindig beszélt, saját magának is, fürgén, hadaró jókedvvel, azt mondta, amit éppen csinált: „tüzet teszek. Odateszem ezt a lábast, berántom a levest”, vagy azt, amit meg kell a közeljövőben csinálni. Ha elmulasztott valamit, azon sohasem sopánkodott, a kellemes hibbantsághoz hasonlatos, különös könnyedséggel beszélt tovább. Mintha nem volna ideje megállni s számba venni valamit. Vagy nem tartaná érdemesnek. Ragyogó tisztaságot tartott, jól főzött, s gondoskodott szüntelen, de nem fejtörő gondoskodással, csak úgy, mint a kotlós tyúk, mely reflexszerűen és szüntelen kapar a csibéinek, s nem határozza el előre, hogy gilisztát fog találni.

– Vidd el ezt a kacsát Blazsekékhoz, Pubikám! – mondta Horváthné. – De Tivadar ne lássa, mert ő szeretné megenni. Nagypapi hozta Katáról. A pénzt borítékban adják oda. Azt mondta Blazsekné nagysága, hogy a rendőr meg ne lássa, mert ez feketevásár. A pénzből vegyél egy kiló lóhúst a községiből. A többit hozd vissza. Most beleteszem a kosárba, letakarom, ki ne takard az utcán, a karodra akasztom, most menj, Pubikám, addig megfőzöm a reggelit. Csinálok gyújtóst. Hol van a fejsze? A fáspincében van. Lemegyek a fáspincébe.

Móni megmarkolta a kosarat, és fejébe vágta Tivadar olajfoltos sapkáját. Felkapott a kredencről egy öklömnyi, letört és száradni kezdő kenyérdarabot, beleharapott. Köszönés nélkül ment ki a szobából. A kabát gallérját csibészesen feltűrte.

– Ezt nevezi családom nyári kenyérkeresetnek! – mormogta magában, s nagyapóra gondolt, aki csizmában jár, és harmadnaponként csempész fel valamit az éhező városba, amit ők jó pénzen eladnak s a pénzből – olcsó lóhúst vesznek. Vajon mire gyűjti anyám a megmaradó pénzt? – gondolta egy pillanatra, de nem töprengett tovább. Figyelmét lekötötte egy óriási moziplakát, mit kifeszített dróton, két házsor között lóbált a szél. Nézte egy darabig s – Milire gondolt.

– A pénzből elcsórok – határozta el –, és elviszem ma este Milit a moziba. – Nekivágott a Thököly útnak. Ott laktak Blazsekék.

Mielőtt becsöngetett volna Blazsekékhez, a Thököly úti bérház harmadik emeletének saroklakásába, elhaladt egy három oldalon körbefutó hosszú folyosón. Az egyik folyosóról nyíló szobából élénk zsivajgás hallatszott. Kíváncsian lesett be az ablakon. A szobában fiatalemberek beszélgettek. Néhányan szorosan összebújtak egy kicsiny asztal fölött. Ezek előtt karba tett kézzel a tegnap esti karcsú fiatalember állt.

Móni elmerevedve kapta vissza a fejét.

– Nem ismert meg! Nem látott, szerencsére – mormogta. – Hogy is hívták? – Göncze! – jutott eszébe, és továbbsietett, fellobbant gyűlölettel. Ez igazoltatta őt. S éppen itt lakik! Más lakásba kellett mennie, s sehogy sem értette, miért érinti ez a véletlen találkozás olyan kellemetlenül. Találkozhatott volna vele az utcán is! De éppen ma reggel? Mindjárt a tegnapi hecc után! Talán nem is ő volt – gondolta, és különben sincs semmi jelentősége. Mi is volna? A fene egye meg az ilyen véletleneket!

– Diákvezér! – mormogta dühösen, s jó hosszan megnyomta a Blazsek-lakás csöngőjét…

Göncze Péter az udvari szobában éppen cigarettát sodort. A hozzávalót Cinna Zoltán csempészte Szolnok mellől. Finom szálú, sárga szűzdohány volt.

– Kész vagy? – kérdezte Göncze hátra sem nézve. A szoba sarkában egy kopott huzatú fotelben, ölében nyitott füzettel, kezében ceruzával csúnya, fekete fiatalember ült. Bal kezével eltakarta arcát, csak ék alakú, nagy orra látszott, jobb kezével lassan rajzolgatva írt. Zalán Barnának hívták, csíki székely fiú volt, s Gönczéék társasága költőként tisztelte.

– Csitt! – intette Gönczét Izzik Irma. A költő mellett állt. Nyakkendős fehér blúzban, feszes, fekete szoknyában. Sima, barna haja csapzottan lógott a vállára, nagy, fekete szeme villogott.

– Ne zavarja őt, Göncze Péter! – így mondta Izzik kisasszony, kicsit fenyegető hangon Göncze, kicsit pártfogó hangon a költő felé. Derekát kihúzta, s lábujjhegyre állva, összevont szemekkel áthajolt a költő karosszékén, s belenézett az írásba.

– „Véreim! – írta éppen Zalán. – Áldozunk! Eleink hajdan fehér lovat áldozának a magyarok öreg istenének. Mi lélekben áldozunk.”

Pontot tett a szó után, és felemelte a fejét. Izzik Irma nyomban előrelépett, hogy elfogja a költő merengő tekintetét. Zalán szeme szórakozottan siklott le a lányról, arcát magasra emelte, s átnézett a társaság feje fölött.

Az asztalkánál a tegnap esti – Cinna Zoltán – magyarázott három fiatalembernek. Fél fele lefolyt a székről, karvalyorra s lányosan pici, rózsás szája volt.

– Látjátok – mondta –, itt vannak feltüntetve a beszervezendő városok. Én pontos statisztikát csináltam. Az egyes városokat csoportokba kell sorolni, vidékek szerint, így keletkeznek a kék ceruzával jelzett kerületek. A sürgősséget a piros ceruza jelzi. Eszerint a határ menti kerületek a legfontosabbak és legsürgősebbek.

– Az Alföld viselkedik a legközönyösebben! – szólt közbe egy elálló szemfogú, szőke fiú.

– Az Alföld – vette volna ki a szót szájából Cinna Zoltán buzgón, s mint jól készült diák, minden feleletre készen. De a hegyes fogú felcsattant:

– A csonka ország közönsége csak a saját bajával törődik. Unottak, fáradtak, nyakig laktak háborúval! A városok ki vannak éhezve. A krumpli, a hús, a tej izgatja városaik lakóit. A hasuk. Bánják is ők Erdélyt. A falusiak úsznak a saját zsírjukban, még többet gyűjtenének, kapzsibbak, mint valaha. Az erdélyi kérdés sohasem nyugtalanította őket. Éppen azért…

– Éppen ezért kell felrázni őket! – vágta vissza Cinna, a szervező. – De ezt csak előre eltervezett módon lehet.

– Igaz! Tiszta igaz! – kiáltott Domokos Samu, a durva szemöldökű, félbemaradt öreg diák. Nem volt még harmincéves, de ötvennek látszott cigánybarna, barázdált arcával. Az orosz fogságban fölfedezte régen lappangó színészi hajlamait. Rendesen öreg székely parasztok együgyűen ravasz modorát utánozta, adomákat adott elő. A háború után beállt a székely hadseregbe, mely Erdélyt akarta „a megszállóktól megtisztítani”. Leveretésük után kalandos úton Pestre került. Most tagja ő is a diákszervezetnek.

– Fel kell őket rázni! – mondta erdélyi tájszólással. – Én jövök, fegyverrel is, ha kell. De tudhassátok, hogy másképp is tudok harcolni.

– Éppen erről van szó! – emelte hangját Cinna. – Éppen ezért alakítottuk meg a szervezet itt most összegyűlt kulturális csoportját. A legmesszebb menő irredenta propagandáról van szó, fiúk.

– Éljen! – kiáltott Domokos Samu. A széket kirúgta maga alól. Széles csípeit szétvetette, s harcias pózban, jámbor tekintettel pillogott bozontos szemöldöke alatt:

– Én szavalok is, ha kell! Komolyat is! – Kidüllesztette a mellét, mintha lélegzetet venne a szavaláshoz, aztán csak azt mondta Göncze felé fordulva:

– Kéne hozzá székely ruha, fehér nadrág, zsinóros.

A hegyes szemfogú idegesen köszörülte a torkát:

– Ez nem műkedvelés, kérlek! Szavalás! Nem mondom: propagandára szükség van. Össze kellene gyűjteni vidékenként az embereket, és megmagyarázni nekik, hogy az ország területi épségét saját önző érdekükből is fontos hogy visszaállítsuk. Gazdasági szakelőadásokat kellene tartani: az erdélyi fa, só, érc égető hiányáról.

– Kifutna a közönség a teremből! – szólt rá a szavalni vágyó Domokos Samu. – Én megmondom úgy, ahogy van: unnák azt, barátom! Én úgy gondolom, hogy mi, erdélyiek, meg kell szerettessük magunkat az itteniekkel. Mit tudnak Erdélyről? Semmit se tudnak! Ismerik-e a székely balladákat? Nem! Jó góbé vicceket tudnak-e? Nem. Székely bátorságot láttak-e közelről? Nem! Meg kell hogy mutassuk. S azt is, hogy mi nem nyugoszunk belé, mint ők. Van az éhségnél nagyobb fájdalom is. Az, hogy én nem mehetek haza édesanyámhoz, Zetelakára, mert mikor a székely hadosztályt elfogták vót, s minket Zalánnal a kolozsvári Fellegvárba becsuktak, hát mi úgy szöktünk ki, hogy egy oláh katona, aki őrködött, több jó reggelt nem köszönt. Igaz-e, Zalán?

Izzik Irma Zalán nevére felfigyelt. A költő most sebesen rótta a sorokat.

Domokos Samu széles mozdulattal beszélt, most már ellágyulva, hozzájátszó arckifejezéssel:

– Pocsék esős idő vót éppen. Egy cellába vótunk zárva öten. Azt mondja Zalán…

– Tudjuk! Hallottuk már! – kiáltott közbe a hegyes fogú fiatalember. – Ne mesélj, Samu! Térjünk a tárgyra!

– A tárgy: szervezkedés! – vette át a szót Cinna. – Nem lehet ilyesmit csinálni ötletszerűen. Én számolok, kérlek. Kétszázötvenezer erdélyi menekült lehet Csonka-Magyarországon. Ennek több mint fele nős, öregember vagy gyerek. De ha ki is állítanánk egy százezres hadsereget, azzal mire megyünk? Ott voltunk mind Székelykocsárdnál. Tudjuk jól, hogy százezer ember: semmi. Ma már semmi. Nem mondom, ha tizennyolcban lett volna a Kárpátoknál ennyi fegyveres ember… Kérlek! – csapott fel a hangja. – Én helyeslem, hogy a fegyveres alakulatok tovább működjenek. De mégis kérdem, mi haszon abból, hogy mi itt, idestova egy éve, örökké gyűlésezünk, örökké készenlétben vagyunk, s semmit sem tehetünk? Hiába van nyáron is tanítás az egyetemen. Az örökös készenléttől nem lehet tanulni sem. Én ott voltam a tegnapi szertartáson, tudhatjátok. Én is letettem az esküt, hogy indulunk. De mikor? Mióta várjuk már azt a szót az indulásra? Én indulásra készen vagyok Erdélyért akkor is, ha amíg várni kell, közben állást töltök be s kenyeret keresek. Ezt nem magamra mondom, csak egyes számban beszéltem, azoknak a nevében, akik végzett, családos emberek. Ezeket le kell telepítsük. Ki kell a kormánytól erőszakoljuk, hogy az ilyenek kapjanak először állást.

– Állást – a hegyes szemfogú füttyentett. – Barátom, ha állásba jutnak a fiúk, rögtön otthagyják az egyesületet.

Óriási felzúdulás követte szavait. Cinna alig győzte túlharsogni a zsivajt.

– Ellenkezően! – sipította. – Illetve éppen arról van szó – és csapkodta az asztalt –, hogy olyan társadalmi szervezkedést csináljunk, amely akkor is fenntartható, ha állásba jutnak és letelepednek a fiúk. Éppen erről van szó. Százezer egyesületbe tömörült férfi propagandát fejthet ki az egész országban. Erről van szó.

– Az én tervezetem felosztja kerületekre az összes meg nem szállt városokat. Ezeket kell bejárjuk. Először a határ menti városok, aztán az Alföld, végül az egész csonka ország. Kezdjük hangulatkeltéssel az erdélyiek mellett. Az itteni erdélyieken keresztül hívjuk fel a figyelmet az ottmaradottakra. Hangulatot, igaza van Domokos Samunak, legjobb előadásokkal kelteni. Irodalmi, irredenta estélyeket rendezünk. A szereplőkön kívül leutazik egy-egy városba harminc-negyven diák is. Azokat elszállásolják leányos házaknál. Előadás után bált adunk. Az érzelmi meggyőzés után egyenként vesszük kezelésbe az embereket. Aki kiállja a próbát, azt bevesszük a szervezetbe. Kell, hogy itteniek is szervezkedjenek Erdélyért.

Cinna beleizzadt az előadásba. Göncze Péter, a házigazda, könnyed mosollyal szívta a cigarettáját. Cinna megtörölte a homlokát. – Két fontos dolog van – folytatta. – Az egyik a vidéki szervező utak anyagi része, a másik merőben szellemi. A helyes program összeállítása éppen olyan fontos, mint a…

– Isteni! Tökéletes! – Izzik Irma hangja sivította túl a Cinna hangját. Kikapta a teleírt papírlapot Zalán Barna kezéből, az asztalhoz ugrott, s meglobogtatta.

A költő lepittyesztett szájjal, szemébe lógó hajjal süppedt vissza a karosszékbe. Mélységes megvetéssel nézte a levegőt.

– Szebb, mint egy vers! – kiáltotta Irma. – Prózában írta Zalán, de szebb, mint egy vers. Itt van! Az áldozás végleges szövege!

A diákok idáig is fogadkoztak, esküdtek és áldoztak közös és titkos összejöveteleiken, de Zalán Barna most fogalmazta meg a végső szöveget.

– Olvassa fel, Irmuska! – kiáltott fel Domokos Samu.

Izzik Irma nem várt biztatást. Lángoló szemét a költőre vetette, aki most lesütötte a szemét, s inkább hivalkodva, mint szégyenkezve eltakarta az arcát.

– Lélekben áldozunk! – Irma kezében remegett a papír, míg eltorzított, felemelt hangon, lelkendezve olvasott.

– Úgy van! – dörrent közbe Samu. Irma szúrósan nézett rá sűrű szempillája alól. Hogy mer ez a Domokos Samu közbedörrenteni? Fokozta hangját, sivított:

– Életünk nem a mienk! – Samu megcsóválta a fejét, a csóválás Irma hangjának s nem a szövegnek szólt, amit helyeselt, s elcsitult.

– Mi elköteleztük magunkat erős esküvéssel, hogy nem lesznek egyéni céljaink. Lemondunk érvényesülésről, karrierről. Le, ha kell, a családi boldogságról is! (Irma elpirosodott, szíve megdobbant, s gyorsabban folytatta.) Mi élő, engesztelő áldozat vagyunk apáink bűneiért. Apáinkért, akik elveszítették hazánkat, eladták jövőnket, csonkává tették nemzedékünket. Mi, közbeeső, áldozati nemzedék, azért élünk, hogy visszaszerezzük a történelmi Magyarország csonkítatlan határait. Nincs más célunk. Nincs más hivatásunk. Nem ismerünk pihenést. Kitérők nem csábítanak. Nem alkuszunk. Átok alatt fogadjuk, hogy eszménkhez és elhivatásunkhoz hívek leszünk!

Irma szemét ellepte a könny. A férfiak hallgattak egy ideig, majd Samu szólalt meg.

– Szép – mondta, s megvakarta a fejét –, de nem elég lelkesítő. Olyan kéne a végére, amit lehessen szavalókórusban mondani, úgy ritmikusan, hogy… nem tudok én szöveget kitalálni. írj te még hozzá, Zalán komám, amilyet egyszer írtál volt versben. Az volt a szép Zalán Barna-vers, hogy aszondja: „Gyulladjon meg bennünk a vér, ha ellanyhul karunk, Fogcsikorgatva, elszánt küzdelemmel, mi egyet akarunk!” – Kidüllesztette nagy bivalyszemét, és szavalt. Zalán lesütötte a szemét, Irma elsápadt. Baló Péter felpattant:

– Ezt a szöveget akarjátok ti elmondani például Cegléden, az épeszű, józan parasztok között? Meg szavalókórust? Ez önképzőkör. Kiröhögnek vele, öregem. Ha nem lehet tudományos igényű, felvilágosító és agitatív előadásokat tartani, akkor bagót ér az egész.

Cinna Zoltán is felugrott, fürgébben, mint pocakjához illett.

– Tévedsz, Baló! A szöveg gyönyörű. Szebb, mintha Ady Endre írta volna. És vers is kell. Igaza van Samunak. Sok szép irredenta vers kell a hangulat keltéséhez. Rosszul ismered a tömeg lélektanát, ha azt hiszed, hogy nem az érzelmen keresztül kell megindítani. Én a költő munkáját nélkülözhetetlennek tartom. Csak kellő helyre kell illeszteni. A kulturális szervezet propagandaosztályának irodalmi műsorába. – S már vette is a ceruzáját izgatottan.

A költő felállt a karosszékből. Sápadt, fehér arcával az asztalhoz lépett. Kicsi, tatáros kék szemével úgy nézett, mintha vak volna s csak befelé látna. És szólt síri hangon:

– Lélek nélkül nincs megújulás.

– Úgy van! – kiáltotta Samu. – Lélek kell ide. Írj, drága Barna komám, egy lelkes költeményt, prológot. Én majd előadom.

Baló Péter megvetően hátat fordított a társaságnak. Göncze, druszája lépett hozzá:

– Péterkém – mondta könnyedén s halkan, hogy a többiek ne értsék –, ők majd széttépik egymást a műsoron. A műsor egészen biztosan hatásos lesz, s azt magam is helyeslem, hogy valami efféle nyilvános áldozási szertartást csináljunk. Zalán rendre megkölti, ahol túlzó, ott leintjük. Kell a dolognak valamelyes misztikus színezetet adni. Az vonz. Szerintem… Ami téged illet, arra gondoltam, hogy a te gazdasági szakismereteidet praktice hasznosíthatnád. Ki kellene dolgozni egy tervet. Utazni nem lehet ingyen. Erre fedezet kell. Értesz. Én a bálok és gyűlések jövedelmét csak ráadásnak szánom. Viszont a tervben, mellyel majd bizottságot vezetünk a miniszterhez, úgy kell beállítani, hogy az utakra való költséget fedezni fogják az előadások. Értesz? Ha azt mondjuk, hogy nincs semmink, semmit sem adnak. Ha előállunk egy kész műsorral s előirányzott bevételi kalkulációval, akkor ehhez, mint alaptőkéhez kérjük az előleget. Például: szolnoki előadáshoz X koronát. Ez van. Értesz? Van, mert mi visszük Szolnokra a kész előadást mint tőkét. Hogy elvihessük, ahhoz pénz kell. Megjegyzem, már régen akarom mondani, hogy be tudnálak mutatni a pénzügyi tanácsosnak. A lányát ismerem… – Göncze felemelte a fejét s megvakargatta az állát. A mozdulat fölényes és igéző volt.

– Kérlek, Péter – felelte Baló –, én csak azt nem akarom, hogy az erdélyi dolog valami vad műkedvelésbe fajuljon. Én a szerény, kitartó munkát többre becsülöm. Én tudnék dolgozni Erdélyért Csonka-Magyarországon is. Csak valami kis hely kellene, ahol megvethessem a lábamat.

– Az mindnyájunknak kellene! – mosolygott Göncze Péter. Baló Péter összeszorított ajakkal ment vissza az asztalhoz.

Éppen Zalán Barna beszélt merev faarccal:

– Az áldozás titkos. Nem lehet belőle nyilvános ünnepély.

– Pedig szép volna! – csavargatta a fejét Samu. – Gondoljátok el, hogy mi úgy fellelkesítenénk például az egész Debrecent, hogy az előadás után a színházban mindenki felesküdnék az erdélyi zászlóra!

Zalán Barna kihúzta sovány termetét.

– Megmondtam. Hiszek az erdélyi lélekben, mely újjászüli Magyarországot. Nincs tömegekre szükségem. Elég száz választott, felesküdött ember. Aki állja, amit az áldozás szövege előír. Száz tiszta ember, száz tiszta harcos, aki nem akar itt karriert, akinek nincs más hite, célja, Istene, csak Erdély. Az csodát tehet.

– Elit csapatot formálunk – ujjongott Irma – válogatott erdélyiekből. Az áldozás csak ezekre kötelező. De azért – és Zalánra nézett – a „Gyulladjon meg a vér” című versét Zalánnak el kell vinni a városokba. Elő kell adni!

– Verseim a nemzetéi! – mondta Zalán tompán és megadással. Vette a kalapját, s távozóban szólt:

– Megírtam. Lélekben áldozunk!

Kisietett az ajtón.

– Szent ember – susogta Irma áhítattal. Mélyet sóhajtott, aztán köszönés nélkül Zalán után rohant.

– Én nem tudom, mit akar Barna! – grimaszkodott Samu a távozók után. – Szóval, hogy az áldozás is titkos legyen s még kevesebbek legyenek benne. Olyan ez a Barna, mint egy eleven kísértet. Úgy gondolná, hogy vagy százan, a java, örökétig ilyen bús képpel járjon a világban s vádolja az embereket Erdélyért? Ne mulassunk, ne együnk, ne igyunk, ne házasodjunk, mondjunk le mindenről, csak Erdélyről nem. De azt se hangoztassuk, hogy mi nem mondtunk le. Csak mi tudjuk vagy százan. Érti a fene. Irma hiába fut utána, annyi bizonyos!

A váratlan befejezésen mindnyájan nevettek. Az ajtón kopogtattak. Kifutólány jött, karján lepedőbe takart férfiruhával. Göncze Péter felugrott, elébe sietett.

– Mi az? Mi az? – kérdezte Cinna mohón.

– Frakk! – mondta Göncze könnyedén.

– Kölcsönbe? – izgult a kövér.

Göncze nem felelt, karon fogta a kis kócos lányt, s az ajtó elé cipelte. Egy koronát nyomott a kezébe.

– A kölcsöndíjat majd hazaszállításkor! – súgta a leány fülébe legszebb mosolyával. A lány riadtan tiltakozott. Olyasmit nem lehet. Göncze a füléhez hajolt, duruzsolt neki.

– Legalább írást tessék adni! – dadogta a kislány elveresedve.

– Leudvaroltad a kölcsöndíjat? – fogadta Cinna nevetve Gönczét, mikor az elégedett mosollyal visszatért.

– Semmiség! – nevetett Göncze Péter. Fölkapta az akasztón lógó frakkot, s egyetlen szakértő pillantással végigmérte. – Kicsit szűk lesz vállban. Na mindegy. Majd nem feszengetem a vállamat. Szűk ruhában előkelően össze kell trottyanni. Térdből. – Nevetve mutatta az összeereszkedést. A ruhát az ágyra dobta.

Baló Péter elsárgult arccal nézte a frakkot. Ebben megy este Seresékhez. A pénzügyi tanácsosékhoz.

Göncze már az asztalnál ült. Diktált.

– Írjad! – szólt Cinnára, s a karórájára nézett. – Egy félóra alatt összegezem engedelmetekkel a mai összejövetel eredményét. Tehát a műsor… – S amit mások verejtékezve kiagyaltak, azt ő könnyedén mondta tollba, mintha a saját szövegét mondaná. Baló Péter keresztbepockolt lábain rezegtette az ujjait ütemesen, idegesen… A végén mindig az van, az lesz, amit Göncze Péter akar! S milyen könnyedén csinálja. Milyen magától értetődően vezérkedik. Még őt is megzavarta azzal az odavetett mondattal, hogy bemutatja Seresnek. Talán álláshoz jutna Seres révén. S nem kellene az anyjáékkal nyomorogjon tovább abban a kis, rossz szagú odúban… El kellene indulnia már… Ha állása lenne, könnyebben valósíthatná meg életre szóló terveit. Talán elvégezhetné közben a közgazdasági egyetemet is…

– Mégiscsak műkedvelés az, amit csinálnak! – gondolta, s kiálló szemfogát az alsó ajkába vájta. Ült, s nem szólt bele többé a tárgyalásba, melyet már úgyis egyedül Göncze Péter vezetett. De véleménye leszűrten, keserűen ülepedett le benne, s finom művű, csontos homloka mögött erősen gondolkozott.

Blazsekné őnagysága másfél óráig váratta Mónit az előszobában. Éppen akkor gyújtatott be a fürdőszobába, mikor Móni becsöngetett. Pongyolában, kócosan senkit sem fogadott, olyan természete volt. Márpedig a feketeárust személyesen neki kellett fogadnia.

Üljön le a fiatalember az előszobában s várjon, azt izente ki a cselédtől. Móni várt. Előbb a fogashoz támaszkodva álldogált. Mikor elmelegedett s bizseregni kezdett a talpa az unalomtól, leült a gázóra padszerű, fehér borítójára. A kosarat maga elé tette, sapkáját a térdére. Legalább hozott volna magával egy könyvet, hogy ne töltse hiába az időt. Az előszoba fürdőszobába vezető ajtaján át hangos locsbolás hallatszott: Blazsekné fürdött… Sunyi szemmel pillogott Blazsekné fürdőszobája felé, ahol a zuhany sercegő sugara szisszent. Unta a várakozást, szeretett volna kimenni a folyosóra, de képzelete a gázóra padjára szegezte. Bizonyosan olyan szép, fiatal nő ez a Blazsekné, mint Mili. Milyen lehet Mili ruhátlanul? Egészen meztelenül? Ha ő fürödne most odabent… Egy idegen nő fürdik. Egy meztelen nő. Őt csak Mili érdekli, de mégis bosszantja, hogy ez most ott benn…

És mennyi ideig fürdik! Egyedül van saját meztelen szépségével. Elmelegedett a képzelődéstől, és bizseregni kezdett a háta. A cseléd közben ki s be járt, a konyhába s megint vissza az előszobába. Úgy tett, mintha port törülgetne. Pedig csak asszonya utasítása szerint szemmel tartotta az idegen suhancot, aki valamely rejtélyes ügyben keresi asszonyát.

Móni felizgult, majd elbágyadt a képzelődésben. Az elmúlt átcsavargott éjszaka fáradtsága is ráterült. Félig bóbiskolt, mikor Blazsekné sárga pongyolában, szétfolyó hájjal s lilaveresen a forró víztől kifordult az ajtón. Móni szeméből undorral szökött ki az álom az asszony láttán. Blazsekné mosolyogva nyújtotta át a borítékot. Hangosan szuszogott. Szappan- és otkolonillat gőzölgött kipárolt teste körül. Üdvözölte a Móni kedves édesanyját. Ha kacsa vagy liba lesz máskor is, átveszi. És a hosszú várakozásért a kezébe nyomott két korona borravalót.

Móni bevágta maga után az előszobaajtót, a folyosó kőpadlójára köpött, s leszegett fejjel sietett a lépcső felé. Két korona nem elég mozira! Honnan lehetne tisztességes úton szerezni? Mili moziba kívánkozik. És még nincs együtt a pénz. Másfél óráig várakoztatta két korona borravalóért az öreg hájtömeg, és őt a fürdővízcsobogás hangjaival bűvölte!

– Marha vagyok! – sziszegte a foga közt éppen abban a pillanatban, mikor Göncze szobája elé ért. Odabent, a kinyitott ajtó üvegében nézte a diákvezér, hogy illik-e a kölcsönzött frakk délceg alakjára. Móni elveresedve kapta le róla a tekintetét.

– Ilyen alakokkal kacérkodik Mili! – gondolta elszoruló szívvel. Zsebébe nyúlt. Blazsekné nem ragasztotta le a borítékot. Móni belenyúlt a borítékba, ajkát dacosan összeszorította.

– Tata – gondolta – ma este az altisztek nemzeti társulatának alakuló ülésére megy. Kiveszek a pénzből. Ma nyugodtan el lehet lógni Milivel. Ma én fizetek érte. Én!

Mintha egy fejjel nőtt volna, olyan büszkén fordult ki a kapun. Csak a szíve körül ne szorongna olyan idegesítően…

….Szűk! – gondolta Göncze Péter. – És rövid. Hogy lehetne ma estére egy fejjel alacsonyabb? Töprengve forgolódott a tükör előtt. A Thököly úti domonkosok templomában délre harangoztak. A bérház folyosóján csoszogó, bőrtáskás levélhordó közeledett Göncze Péter félig tárt ajtaja felé. Halkan mormogott, s egy piszkos, gyűrött levelet nyújtott be a nyíláson. Göncze szórakozottan nézte meg a levelet, aztán meglepődve ráfigyelt. Felszakítva, újból leragasztva, román és magyar cenzúra billogával, sok bélyeggel, agyongyűrve, ötheti út után, messzi Erdélyből érkezett a levél. Göncze Péter megismerte rajta mostohaanyja, Göncze Lászlóné jobbra dűlő, finom, kislányos vonásait. Fogta a levelet, s mielőtt felszakította volna, egy pillanatig elsápadtan behunyta a szemét. Családját látta behunyt szeme mögött, kishúgát, mostoháját s az apját… Sok száz kilométeres távolban a Thököly úttól, egy isten háta megetti, kicsiny erdélyi faluban…