Urak, úrfiak I. rész

Fejezet 2

BEVEZETÉS

Hű olvasóimnak és tisztelt ítészeimnek

Hű olvasóimnak és tisztelt ítészeimnekKönyveknek néha tartalmuknál is jellemzőbb lehet keletkezési idejük és – sorsuk. 1943-ban ötlött fel bennem a gondolat, hogy megírjam a köreimben s köröttem élő, mindenáron önmegvalósításra elszánt törtetőket. A könyv első címe az is lett volna, hogy: Törtetők. Hogy nem az lett, annak egyik, kisebbik oka az, hogy éppen az idő tájt jelent meg egyik nagy nevű írónknak éppen Törtetők című műve; nagyobbik oka a cím és tartalom megváltozásának az, hogy „törtetőimet” egyre inkább egy bizonyos, hozzám eléggé közel álló „urakból, úrfiakból”, egy bizonyos társadalmi rétegből véltem felismerhetni és leleplezhetni. Ezek után lett a könyv címe: Urak, úrfiak.

Törtetők. Törtetők Urak, úrfiak.Az Urak, úrfiak-at 1943–44-ben írtam. Már kapkodva, negyvennégy gyilkos nyarán fejeztem be. Az én addigi kiadómat, a Dante cég Erdős Árminját, mire a nála lekötött könyv elkészült, már halálba kergették. Kiadóját megszüntették. E könyv akkori megjelentetését egyik, még működő kiadó sem merte vállalni. A kézirat egy nagy nevű másik kiadónk pincéjében vészelte át az ostromot a majdani kiadhatás reményében. Onnét valamikor 1946 végén került elő a papírínséges, nehéz újrakezdés idején. E nagy terjedelmű munka kiadására végtére 1947-ben vállalkozott egy magánkiadó, és kevés példányszámban megjelentette. Akkori sajtónkban a könyv sokrétű, alapos, olykor igen jó bírálatokat is kapott; mindössze egy kritikus epéskedett személyemmel, mivel, úgy látszik, sehogyan sem érthette meg, hogy az az I. R., aki annyi Erdélyért lelkesítő könyvet írt, a székely népköltészetet terjesztette, szót emelt a királyi Romániában kisebbségi sorba süllyedt magyar fiatalok keserves problémáiról, sőt az „otthon”, Erdélyben maradt, jég hátán is megélő, kitaszítottságában is alkotó középosztályként élőkről (tanárokról, írókról, művészekről) együttérző elismeréssel szólott – ugyanaz az I. R. meg merte írni az „erdélyi emigráció” fonákját, visszásságát, Erdély egy része visszacsatolásának keserves kudarcát is.

Urak, úrfiak- akkori Mire a kritikák megjelentek, azt a kiadót már államosították is. A kevés példányszámban nyomdafestéket látott munka hosszú időre eltűnt szem elől, hogy évek múltán egy példányát a „fekete könyvpiacon” vásárolhassam meg tetemes árért, egy másikat meg, még későbben, ajándékba kapjak meg, az amerikai Clevelandben magyar könyveket árusító férfiútól.

Az Urak, úrfiak nem dokumentumtár. Regény. Mondhatnám: kulcsregény. De zárjai berozsdásodtak mára. Hiába nyújtanék „kulcsot” a mai, ifjabb olvasó korosztály számára, ha tud: mást tud, esetleg mást is tanult – például arról a könyvben szereplő pojáca miniszterelnökről, aki Gömbös Gyula? Gömbös is. Egyik vetülete. És a többiek? E könyv rengeteg szereplője: ifjan öregedett törtetője? Túl ambiciózus színinövendékek, színésznősztárok? Az 1935-ös képviselő-választás tűzön-vízen, akár hullahegyeken át is karriert kicsikarói? Nem sajátíthatom ki magamnak Flaubert egykori híres mondását, kit is tudvalevően számos olvasója zaklatott azzal a kérdéssel: a parázna-öngyilkos Madame Bovary kicsoda? Kiről mintázta? S ő azt felelte: Madame Bovary c’est moi même.

Urak, úrfiak is. Bizonyos, hogy mindenik, még a legellenszenvesebb alakját is önmagából kelti életre az író, de ha láttam, át is éltem, míg formáltam tragédiáját, mégsem mondhatom, hogy én vagyok a kielégíthetetlen ambíciójába beleőrülő színigazgató-önjelölt, de még a regény két-három „hősnője” sem. Csak nagyon közelről ismertem őket. Lehet ez hibám is. Távolságtartással talán kevésbé extrém alakokat, inkább típusokat szülhettem volna?

Nem családregény ez a könyv, bár tágabb családomnak sok eseményét is beleköltöttem, de csak egyetlen alakjáról vallom, hogy az övé dokumentum hitelű arckép: az ügyész, e munka legemberibb figurája, valóban közeli rokonom portréja lett.

Nem az 1919–20-as években ideözönlő, repatriált, emigrált erdélyiekkel – én csak 1928-ban kerültem Magyarországra. Időbe telt, míg megérthettem valamennyire, megtanulhattam Magyarországnak, Budapestnek a kilencszázhúszas években lezajlott történetét. Idő múltán, csömört és felháborodást keltő társadalmi jelenségek tapasztaltán kezdtem először arra gondolni, hogy „ezeket megírom”, „megírom őket is”. De volt-e igazán jogom ilyen – mint egyik bírálóm írta volt – vitriolos, maró gúnnyal is elöntött könyvet írnom azokról az egykori erdélyi emigránsokról, akik közül már alighanem senki sem él? Lelkiismeretem azzal nyugtat, hogy nem mindről, csak egy, az akkori társadalom felszínén tobzódó rétegről, nem az egész régi értelmiségi középosztályról, csak egy, helyzete folytán kínjában stréberkedő, törtető, zaklatott és zaklatóan züllő csoportról – és honunk némely akkori félrevezetőjéről, hereként élő-ártó egy-két arisztokratáról, henye, pökhendi aranyifjúról – „mostam le a keresztvizet”, s meg tudtam látni, láttatni is próbáltam a jobbra, emberségre törekvő tiszta embereket, a Nótás Sándor-, Biczó-féle – akkor úgy hívtuk őket – „népfiak”-at. S végtére tudom, hogy régi értelmiségieknek, kiket hajdan egybemenően „középosztálynak” neveztünk, nem egy, még talán ma is élő tagja, de legalábbis utóda, lett légyen az Erdélyből ideszakadt, oda visszatért vagy folyamatosan itthon élő, alkotó, dolgos tagja ma is hazája méltó felemelkedését szolgáló jelen társadalmunknak.

is A könyvet lényegében változatlan formájában bocsátom közre, hiszen hogyan tudhatnék az 1943–44-es irányomhoz visszatérve beleírni beleillően ma újszerűen lényegeset? Gyomlálgatom a sajtóhibákat, s ritkítanék néhány ízetlenül túlírt sort, s míg sajtó alá rendezve olvasom régi magamat, ámulva gondolom: hogyan is tudtam ennyiféle „szerelemről” írni? Bátorról, erőszakosról, avíttan ábrándosról, elrendeltetettről, bűnösről, majdnem testvérszerelemről, erotikusról, betegesről – s mégis, az elérhetetlen, tiszta, örök szerelmet sóvárgóan? Fiatal voltam. De nagyon tapasztalt, öreg lélekként aggódtam háborúba sodort hazánkért. Szülőföldemért, Erdélyért és Magyarországért. Ha múltunk egy szakaszának, társadalmunk egy elvesző rétegének felmutatása nemzeti önismeretünket csak egy szemernyivel gyarapítja, akkor hiszem, hogy magam sem hiába ütöttem, vertem, csépeltem a „jég verte szőlőt”. Merthogy mielőtt e könyvet írni kezdtem volna, magam biztató magam buzdítására halhatatlan Arany Jánosunknak egy versszakát mottóul szegeztem magam elé:

– – – – –

– – –És engem akkor oly érzés fogott el…

A szőlős gazda is, az egyszeri

Magánkívül s őrjöngve kacagott fel

Látván, hogy szőlejét a jég veri,

Dorongot ő is hirtelen kapott fel,

Paskolni kezdé, hullván könnyei:

„No hát, no!” így kiált „én uram isten!

Csak rajta, hadd lám, mire megyünk ketten!”

És engem akkor oly érzés fogott el…

A szőlős gazda is, az egyszeri

Magánkívül s őrjöngve kacagott fel

Látván, hogy szőlejét a jég veri,

Dorongot ő is hirtelen kapott fel,

Paskolni kezdé, hullván könnyei:

„No hát, no!” így kiált „én uram isten!

Csak rajta, hadd lám, mire megyünk

ketten!”Szerénytelen voltam, belátom. A „szőlő”, a Haza nem az én birtokom. De ki azt egymaga, társak nélkül védeni gyenge, szolgálni még egymagában is erős lehet. Szégyenét, hibáit, bűneit próbáltam eltakarítani egy társadalmi rétegnek, melynek életformáját követni nem tudtam, mellyel teljesen nem azonosultam soha, de melybe beleszülettem. Arannyal szólva: „paskoltam” a szőlőnk felesleges, hitvány fürtjeit.