Urak, úrfiak I. rész

Fejezet 6

HAT ÉV MÚLVA

Göncze Péter összevont szemmel bámult ki az Abbázia kávéház ablakán. Február másodika volt. Kedd délután. Megnézte széles, lapos karóráját.

– Négy! – mondta hangosan. Egy egész órát kellett még várakoznia. A Nagykörút egyik mellékutcájába készült, a Honfoglalás című napilap szerkesztőségébe. Elővette ceruzáját, zöld irón volt, nemzetiszínű szegéllyel, a Nemzeti Szövetség irodájában ingyen osztogatták ezeket egy időben – és ráírta a kiolvasott újság szélére: „Döntő lépés!” Vakon hitt az ilyenfajta szavakban, mint a döntő lépés. Szerette őket. Értelmükön nem sokat törte a fejét. Ha valaki azt merte volna neki mondani, hogy a lépések lehetnek kezdeményezőek, el is vezethetnek esetleg valahová, de nem „döntenek” el semmit, gondolkodás nélkül sértve érezte volna magát.

Hangosan dobolt ujjaival a kiteregetett újságon.

A szüleitől utoljára 1925 telén kapott levelet. Abból tudta meg, hogy az apja otthagyta Kisasszonyfalvát. Beköltöztek Fogarasra. Az öreg Göncze a kisebbségi politikába vetette magát, képviselőnek jelölték a legutóbbi romániai országos választásokon, magyar párti programmal. Meg is választották a székelyföldi listán. Ezt már nem Máli írta, hírül adták a pesti újságok is.

Szeretett volna gratulálni, hozzá is kezdett a levélhez, aztán csak nem írta meg. Minek? Az öreget nem lehetett szavakkal kiengesztelni. Ha tetteket mutathatott volna fel… De így? Vagy ha hazament volna… De most már késő volt. Most már nem mehetett. Odaát katonaszökevényként tartják számon őt s a hozzá hasonló erdélyi fiúkat. A választás óta nem írt mostohaanyja sem. Még azelőtti leveléből, amit a jelöléskor küldött, tudta meg, hogy Rika húga a kolozsvári gimnáziumba jár. Vajon milyen nő lett belőle? Mert már nő lett eddig a kisöreg. Legalább tizenhat éves… Göncze elfelejtette lassan az otthoniakat. Négy éve már, hogy az egyesült diákszövetségek bálrendező elnöke lett.

– Mi hasznom volt belőle? – kérdezte most, s végighúzta a kezét a beharmatosodott kirakatüvegen.

– Nos – gondolta, és egy kicsit elvörösödött –, voltaképpen még semmit sem értem el. Mert mi történt idáig? Voltam diákvezér. Ez kétségtelen. A vezér mindig én voltam közöttük – s felfújta egy kissé az arcát. De ez kevés. Végtelenül kevés. Nem szabad ugyan elfelejtenem, hogy a miniszterelnöknét öt napja karonfogva vezettem az emelvényre, az erdélyi diákbál megnyitása előtt. Ez tény. Le is fényképeztek vele együtt. A Színházi Újságban látható. De mit érek vele? Azért, mert két szót szólt hozzám mint elnökhöz, állást nem kérhettem tőle. Nem elégedhetem meg azzal, hogy van mit egyem. Igaz, van saját frakkom és szmokingom is. Egyetlen főbérleti szobában közösen lakom Domokos Samu színművész barátommal. A diákegyesülettől havi zsoldot húzok. Ezt mondjam el magamról a Honfoglalásnál? Vagy azt, hogy a foglalkozási rovatba azt írom magamról: joghallgató, mert az egyetemet nem végeztem el? Elővett egy vaskos szivart. Míg meggyújtotta, arra gondolt, hogy valamit kezdenie kell, most már végérvényesen. A döntő lépést meg kell tennie. Óráját nézte. Jól tudta, hogy a reggeli lapok szerkesztői csak öt óra után mennek be a redakcióba. Minden szerkesztőséget ismert valamennyire. A báli riporterek barátai voltak. A bálokon megjelent hölgyek névsorát ő szokta elhelyezni a lapoknál. Most azonban másféle ábránddal indult a Honfoglaláshoz.

Amikor tegnapelőtt délben fölkelt és elindult a Duna-korzó felé, akkor találkozott a hegyes fogú Balóval. A hajdani erdélyi menekült remekbe készült bíberbundát viselt, puha velencei kalapját csontkeretes szemüvegéig húzta be, és éppen kis Fiat gyártmányú autóját állította meg a Nemzeti Bank előtt.

Hát ez megcsinálta a dolgát alaposan! Alig négy év alatt. Göncze elsápadt izgalmában, mikor megpillantotta.

Mikor Göncze bemutatta Sereséknek, egyszerre elszakadt az egyesülettől. Szerényen, állhatatosan és céltudattal Seresékhez tapadt. Eljárt a tanácsosék keddi zsúrjaira. Göncze gyakran találkozott vele, félszegen, észrevétlenül ült a sarokban; Seres nagymamával beszélgetett, s ha olykor megjelent a tanácsos a fiatalok között, nyomban szerét ejtette, hogy kikísérhesse az előszobába, feladhassa a kabátját, vagy legalábbis összeüsse előtte stoppolt harisnyás bokáit. Csakhamar házitanítója lett a kis félhülye Seres fiúnak. Ekkor még senki sem tudta róla, hogy titokban mivel foglalkozik. Csak azt tudták, hogy a közgazdasági egyetemet végzi, hangyaszorgalommal tanul éjszakákon át, nappal magántanítványok után szaladgál, s amennyit lehet, annyi időt tölt Sereséknél… Lassanként mindenes lett a családnál; a nagymamát a szanatóriumba szállította, és látogatta vasárnap délelőttökön a menye helyett, aki utálta a süket, igényes öregasszonyt, segített a tanácsosné bevásárlásainál; tanította, sétáltatta a kisfiút. Minden módon hasznavehetővé tette magát a háznál, csak éppen nem udvarolt. Két lánya volt Seresnek: Manci és Pötyi. Manci jegyben járt egy városi főmérnökkel, Pötyi bálozott. A bálelnök Göncze Péter volt. S egy bálelnökért minden bálozó hölgy hevül, ha arra vágyik, hogy bőségesen legyenek táncosai. Pötyi járt egyszer egyik erdélyi bál után Göncze lakásán is; sokat csókolóztak, sétáltak együtt a Duna-korzón, s a kislány azt mondta egy napon:

„Péterke, hamar legyen magából valami, mert magához akarok menni feleségül. Unok már lánynak lenni, de tudja, papa nem ad akárkihez.”

Péter nem szerette különösebben Pötyit; annyira semmi esetre sem, hogy erőfeszítéseket tegyen érte. Szeplős, seszínű hajú, eleven eszű, vézna lány volt. A csókjai sietősek voltak és nyers ízűek, mint a kora tavaszi erőtelen saláta.

Egy napon – három éve ennek – Baló Péter új ruhában jelent meg Sereséknél. Szemüveg helyett monoklit viselt, és egy kosár azáleát küldetett a tanácsosnénak. Mikor a változás okát tudakolták, csak annyit árult el, hogy sikeresen végezte az egyetemet. Seres jó szívvel gratulált, és felajánlotta, hogy állásba helyezteti.

– Köszönöm – mondta Baló –, s kérem is méltóságos uram jóakaratát, de engedelmével egyelőre más terveim vannak.

Serest érdekelte a kiöltözött, végzett házitanító sorsa. Behívatta a dolgozószobájába. Másfél óráig beszélgettek.

Mindezt hetek múlva hallotta Péter Pötyitől, de akkor már azt is elmondta a lány, hogy Baló egy évvel ezelőtt kisebb örökséghez jutott, s azzal a legnagyobb titokban – miközben papirosból vacsorázott és magántanítványok után loholt – tőzsdézni kezdett.

– Valóságos pénzügyi zseni – mesélte –, egy év leforgása alatt annyira vitte, hogy tizenöt ember pénzével játszott a tőzsdén. Hogy kik voltak ezek az emberek? Egyszerű erdélyi menekültek. A Baló Péter mamája kutatta fel őket. Volt olyan köztük, aki eladta a házát, s az egész kimentett vagyonkáját Péter forgatta meg a tőzsdén. Na persze részesedésért. Kinézte volna ezt maga Péterből? Igaz, hiszen maga mutatta be, s mondta, hogy pénzügyi tehetségnek tartja, de tudja, valahogy sohasem hittük. Nagyon jól tudta titkolni a tehetségét. Maguk, a barátai, valahogy mindig többet mutattak. Tudja, hogy vásárolt magának egy háromszobás lakásrészt kétszázötvenmillióért és kiadta bérbe? Papa lelkesedik érte.