Anyanyelve magyar

Chapter 3

2.

Az előszobában Leticia lármázik.

– Hová tette a sárcipőmet maga buta paraszti Au, tu unguraica tu! Ilyen vacakság, tönkre áztak a cipőim! Ez is egy finom hely, mondhatom, ilyen személyzet! Bon soir mesdames, kisztihand, Lenka néni, szörnyű ez a Boris. Miért nem cseréli ki? Ah, Nándi bácsi, hogy megy a tarokk? Mindig én robbantom szét a partit, mi? Pedig ez elég késő vacsoraidő, nem? Kilenc óra? Ja! Az nem jár az az öreg kakukk. Tessék csak folytatni, tessék. Nem vacsorázom itthon. Kérem Kovácsnak adni a részemet. Úgyis csak parizer van megint, na nem? Allons. Au revoir. Akassza fel Boris a kabátomat. Kovács! Jöjjön csak be, kérem, a szobámba egy kicsit. Nyissa ki itt hátul a blúzomon a cipzárat.

Az öreg dámák szétrebbennek, mint a baglyok a Magyar utcai templom tornyában, ha megkondul a harang. Szedelőzködnek. Búcsúznak Csupor Rózától, aki feltette már atlaszselyem, híres fekete kalapját, tetején a rózsaszín tüllrózsával és kék kolibri tollakkal. A szentegyház utcai gyerekek ö­römét.

– Megyek, Lenka néni – mondja. – Jönnek már haza a kosztosaid.

– Tartóztatnálak lelkem, tudod, marasztalnálak – mondja Lenka –, de már jönnek bizony, teríteni kell. Rabszolga vagyok én lelkem, nem úriasszony. Adni kell a sok éhes szájnak lelkem, adni kell, mit tegyek. De azért maradj lelkem, szívesen látlak lelkem arra, ami van.

– Dehogy, dehogy! Unom én ezt a sok csárogást. Nem irigyellek, Lenka néni. Úgy gágog ez a Leticia, vagy hogy az ördögbe hívják, fene ismeri ezeket a divatos neveket, mint egy falka lúd.

– Pszt. Halkabban lelkem, az Istenért. Meghallja lelkem. Háromezer leit fizet…

– Mit suttogsz Lenka Rózának?! – kiált közbe Minka. – Nagyot hall, nem tudod? Róza fiam, fogd be a szád.

Róza megsértődik:

– Értem, Minka, értem. Azért nem muszáj ordítani. Nem hallok én nagyot. Hallok én éppen eleget. Egyesekről. Csak nem beszélek. Meghallok én, fiam, mindent. Csak van, amit nem akarok meghallani! Szóval abba maradunk, hogy holnap hétkor – Nándi osztott utoljára, holnap rajtam a sor. No szervusz házsártos Minka. Alászolgája, Nándi úr. Kezedet csókolom, Lenka néni. – Gyújtson egy szál gyufát, Boris fiam. Ronda, sötét előszobátok van, az már igaz. Mindig a fogasba ütöm az orromat.

Boris elfojtott vihogással csukja be az előszobaajtót Róza után. Poharak, tányérok csörögnek. Terítenek. Nándi bácsi adogatja Minkának a kredenc fiókjából az evőeszközöket. Lenka nem találja a sótartót. Minka nem leli az acél asztalkendő-szorító gyűrűt.

– Nándi, hozza be a konyháról a lapos tányérokat! – parancsolgat Minka. – Az a Boris sohase hord be mosogatás után! Na, Ilonka is hol van ilyenkor? Miért nem segít?

– Ilonka nincs a konyhán!

– Hát persze, hogy nincs, persze. A Leticia szobájában van. Hallom, hogy traccsolnak odabent.

Karcsú névjegy fehérlik a Leticia ajtaján. „Leticia Oprea de Valent, Studenta”. Oprea Leticia orvostanhallgató. Leticia hát nemes. Mégpedig magyar nemessége van.

„Leticia Oprea de Valent, Studenta”. – Papa az egyesülés előtt is jelentős közéleti pozíciót töltött be, ugyebár – szokta Leticia mondogatni. Beszél is Leticia folyékonyan magyarul, bár nem szívesen. Barbár nyelv – mondja. – Ázsiai. Ah a latin nyelvek, az más! Come la dolce lingua italiana, et la langue française surtout, La France! Incomparabil!

– Kapcsolja be az estélyi ruhámat, kedves Kovács. Értem jön ma Virgil opera után. Vacsorázni megyünk. Apropos! Jelentkezzék a parizerért, különben az ikrek falják fel, pedig én magának hagytam, kedvesem. Mondja, maga az én helyemben nem unná azt az örökös tepertős parizer dolgot? Szegényszagú hely ez nekem, noha közel van az egyetemhez. Virgil jobb szeretne valami vidám, bohém környezetet. Ezek az öreg spisz nénik viszont, hogy is mondjam csak? A papa megbízik ezekben az öreg magyarokban. Mit eszik rajtuk, igazán nem tudom. Pardon, nem sértettem meg önt, ugye Kovács? A papa azt mondja, ezek a kolozsvári autochtonok, ezek garantált úri környezet. Ha már medika lettél… és a többi. A papa persze régi metód szerint csinálja az életet, még érzik rajta a múlt század, a magyar szupremácia. Mit szól ehhez a kivágáshoz? Merész, mi? Tudja, hogy maga rémesen öltözik. C’est dommage! A magyar nőkben nincsen semmi chic. Jó a frizurám? Képzelje, most vörös lesz a divat. Remek, hogy az én hajam valódi tizianvörös. Köszönöm, a cipőmet egyedül is felhúzom.

És Leticia egyenesre igazítja karcsú bokáján a selyemharisnyát.

– Akar egy kis parfőmöt Kovács? Valódi Houbigant…

Feleletet se vár, már locsolja az Ilona fakó pulóverjét.

– Virgil is jöhetne már. Megőszülök, mire az operának vége lesz. Cicukám, tudja mit? Én előremegyek a New Yorkba, mondja meg Virgilnek, ha bekopog értem az ablakon, hogy jöjjön utánam. Jár oda egy ofiţer aerotic, a Pamfilescu, très élégant! Tegnap az egyetemtől a Hintz patikáig követett. De ez diszkrét, ugye? Hallja? Az ikrek már falnak odakint. Hát menjen, fiam, nem tartóztatom. Ezek mindent bezabálnak, ha nem siet. Na, pá!

Leticia kilibben az estébe, a cementfolyosó-fürdőszobán át. Kovács felemeli a földre dobott ruhát, kisimítgatja, és a szék támlájára fekteti.

Milyen jó Leticiának! Ha neki egy ilyen szobája lehetne valahai Kis fehér vaságy, szép fehér piké ágyterítő. Könyvespolc, íróasztal. A falon csupa fénykép, Leticiát ábrázolja valamennyi. Két cserép vörös ciklámen, kis selyempongyola. A hamutartóban legalább ötven cigarettavég. Sokat dohányzik ez a lány. Hagyhatott volna egy cigarettát idekint. Jaj, de elszívná itt gyorsan, Kovács! Az ebédlőben nem lehet. Mennyi könyv! Csakugyan, hát Leticia tanulni is szokott? Vajon mikor? Hiszen soha sincs ideje. Van mégis hat féléve az egyetemen. Mi ez a nagy vastag, kitárt könyv? Kórbonctan. Jaj de érdekes! Ezek az ábrák! Istenem – orvos szeretne lenni ő is. Hát ez a furcsa műszer itt mit keres a levetett, átázott selyemharisnya tetején. Olyan, mint valami elnyújtott, torz salátáskanál… Leticia jó leány, noha nem egészen doktor néni típus. Alapjában véve kedves teremtés és jószívű. Kovácsnak szokta ajándékozni a stoppolt harisnyáit, és most is, nem neki adta a vacsoráját? Jaj az a vacsora. Ő itt bámészkodik és kutat idegen holmik között, ahelyett, hogy odakint segítene. Már megterítettek helyette, már vacsoráznak is. Igen, oda kell menni neki is. Vizet kell töltögetni, le kell váltani a tányérokat. Leticia sincs itthon, hogy közvetítené a diskurzust. Az ikrek egy szót sem szólnak magyarul, Corina is alig. Szegény öregasszonyok. Nem volna szabad így megfeledkezni róluk. Ők nem értik a kosztosaik nyelvét. Fogvájót adnak cukor helyett. Aztán az a pukkancs Veturia szemberöhögi őket.

– Bocsánatot kérek, Lenka néni, Leticiának segítettem odabent. Ce poftiţi domnişoara Corina? Pâine?

És Ilona már az asztal körül sürgölődik, hogy behozza a mulasztást. Corinának kínálja a kenyeres tálat. A tál nehéz, veretes óezüst, mélyén kis csipketerítő. Három vékonyka kenyérszelet árválkodik benne. Ha most Corina kettőt kivesz, mi lesz? Egyet a tálban kell hagyni, az a Borisé. Remek: Csak egyet vett ki és így egy neki is marad. Ha meghízna hirtelen ez a kis kenyérdarab! Meggömbölyödne, szép kis cipóvá! Hű, hogy beleharapna!

– Egészségükre, kedves gyerekeim, jó éjszakát.

Szertartásosan bont asztalt Lenka néni.

– Sârut mâinile cucoane – mondják Olga és Veturia és lecsapva az asztalkendőt, rohannak is már a szobájuk felé. A balázsfalvi tanító két lánya Olga és Veturia, az ikertestvérek. Olyan egyformák, mint két húsvéti piros tojás. Csak egy parányi, fekete anyajegy különbözteti meg őket. Most hajnalig fognak magolni a harmadik diákszobában. Rengeteget dolgoznak: tanulni lehetne tőlük tempót, munkabírást és életörömöt. Mindennek tudnak örülni, minden új, remek, isteni, szenzációs nekik. Hangosak, tolakodok, csörtetők. Úgy feszítenek délben, könyvektől duzzadó barna aktatáskájukkal a korzón Lepage előtt, mintha plakát volna a hátukon: Ide nézzetek, emberek, mi vagyunk a Damian lányok! Látjátok a három aranysávot piros diáksapkánkon? Szépen dekorálja fekete cigány arcunkat! Tudjatok-e, hogy ez a három aranysav mit jelent? Egyetemi hallgatók vagyunk: harmadévesek és színjelesek. Gyógyszerészek leszünk. Nagyon szorgalmasak vagyunk. Hatalmas az étvágyunk. Látjátok ezt a hófehér kétszer harminckét, csillogó, egészséges fogat? Kevés volna nekünk reggelire a Szent Mihály-templom maga, de meg az ortodox katedrális is. És egyszerre két példányban fordulunk elő…

Corina unottan „jo eisakat” kíván. Fáradtan vonszolja szobájába magát. Ez a szép almos, szláv leány mindég fáradt. Karikás kék szemű, lenhajú. Mintha nem is egyfajta volna ő és a Damianok. Pedig ő is román, igaz, hogy regáti. Vajon miért éppen Kolozsváron végzi a bölcsészetet? Most lefekszik és alszik éjfél utánig. Akkor mindég felébred, felöltözik és sétálni megy. Talán ma is találkozunk meg – gondolja Kovács. – Mi lenne, ha téglát szereznek és elzárnám vele az ablakot?

Ó, ezek az ablakok. Az Egyetem utca és Petőfi Sándor utca sarkara néz az I. számú, a Minka nénié. Bohuniczky Nándor a megmondhatója, milyen híres ablak ez. Csak azóta a tíz éve, mióta szegény Minkáék tönkrementek és ideköltöztek, mennyit promenádozott fölötte! Az ablak teteje alacsonyabban van, mint a Nándi bácsi feje. Nehéz sor ez, leszegzett fejjel, bús gólyamadárként, lefelé forgatott szemgolyókkal lesni be a kedves ablakán. Ó, azok a békebeli, boldog, szép napok! Mikor Gajzágó puskát fogott rá! A Bartha Miklós utcai ablak alatt promenádozott akkor, égre meredt szemekkel, néha hajnalig. Akkor keménygallér volt a divat. Valami kis támasztékot kapott szegény nyaka legalább, míg órák hosszú során bámulta Gajzágóné Minka magasföldszinti ablakát. Hát ez más: ez a földbesüppedt ház az bizonyos. Hiába, ma már az ablakok sem olyanok, mint régen!

Nándi meg sem várja a vacsora végét. Kisztihand, kisztihand, búcsúzik, és totyogva indul haza. Így szokott mindig vacsora után. A sarkon aztán lelassít. Visszatér. Megáll. Elefántcsont fogantyús sétabotját háta mögé teszi. Két kezével megmarkolja háta mögött a bot fogantyúját, s hoppá, a két keze fejére ül. Néha feldöntik ezt az egylábú széket szaladtukban az utcakölykök. Annyi baj. Snájdigan leporolja kifényesedett nadrágját, meghúzogatja, kisimogatja ferencjóskáját, aztán újra felállítja a „szék”-et és visszaül, pontosan a járda közepére merőlegesen a Minka ablakára. Jó így ülni, így még sem olyan alacsony az ablak. Így egy szinten van a fejével. Nem is olyan fárasztó, mint az álldogálás. Ahhoz is ész kell ugyebár, hogy az ember illúziót teremtsen magának.

Minka otthagyja a leszedetlen asztalt – leszedi Ilona, meg Boris –, és kétfelől cuppanósan elköszön Lenka nénjétől, ő már álmos, ő visszavonul.

– Hát bagoly vagyok én talán, hogy hajnalig virrasszak? – Feküdj le te is, Lenka, hamar!

– Jó, lelkem, jó – válaszolja Lenka –, lefekszem idővel. Minek sietnék, úgy sem alszom el hajnali ötig soha. Miért kergetsz az ágyba? Na jó, jó, megyek, megyek. Óh, ezek a türelmetlen fiatalok. Aztán csak meg ne hűlj.

– Ne beszélj szamárságokat, Lenka, csak nem gondolod, hogy… különben veled nem vitatkozom…

Becsapja az ajtót maga után. Úgy negyedóra múlva megkeccen halkan az ablaka. És Minka néni felhúzza picit szemérmesen a fakózöld zsalugáter rácsait. Kikandikál. Az egylábú széken megrezzen a lovag. Bólint, köszön. Minka visszabókol. Így játszadoznak negyedórácskát. Akkor nesztelenül kinyílik az ablak és kinyúlik rajta Minka néni keze. Ez azt jelenti, hogy lehet. Lenka már lefeküdt. Nándi közelebb jöhet. Kezet csókolni? Azt nem. Nem szabad.

– Na, ne, Nándi, az Istenért, megszólnának az emberek. Csak diskurálni kicsit, pár szót csupán.

– Csak meg ne fázzon. Minka, drágám, csavarja jobban a nyakára a sálat.

Pár percig csend, majd Nándi nagyot sóhajt és ezt mondja:

– Bizony, Minka bizony.

– Hagyjuk ezt Nándi, hagyjuk, minek ezt emlegetni már?

– Nézze, Minka, milyen szépen világít a hold.

– Udvara van, eső lesz holnap. A tagjaim is érzik, Nándikám.

– Bizony, bizony. De azért ugye szépen világít a hold?

A telehold közömbösen nézi a fenstervizitet, és vörösen és objektíven száll egyre följebb, az öreg sarki házzal átellenben, a Majális utca fölött…

Ilona ilyenkor egyedül marad. Mohón nyúl a tál után, amelyben két vékony szelet parizert hagytak. Különben – nem. Előbb leszedi az asztalt, kihordja Borisnak a tányérokat. Idebent rendet csinál, kiszellőztet, a sublótfiókból kiszedi az ágyneműt, és ágyat vet magának. Aztán újra asztalt terít. Szép meisseni porcelánnal, ezüst késsel, ezüst villával. Van itt a kredenc aljában egy csorba kristálypohár is, az az övé. Azt is felteszi. Hogy is mondják a mesében? „Tál, tányér elég vót, enni-inni kevés vót.” Nahát. Felvágja a parizert kicsi darabkákra, olyan sokra, amennyire csak lehet. Lassan és megfontoltan fogyasztja el, hogy minél tovább tartson. Ha az ember minden falat után nyel egy korty vizet, végül az az illúziója támad, hogy jóllakott…

Az ikrek szobájából vég nélküli mormogás hallatszik. Alcalii si basii, alcalii si basii… Valami vegytanképletet magolnak. Corina lefeküdt. Lenka néni is fújja már a kását: Phű, p, phíí. Most egy kis ablakzörrenés. Ahá, Minka néni befejezte a fenstervizitet. Leticia shimmyt táncol Virgillel a New York bárban, vagy Pamfilescuval, a repülővel? Vajon melyikkel jön haza?

Borzasztó hamar el tud fogyni két ilyen kis szelet parizer! Ha volna egy cigaretta, hogy befejezze a vacsorát! Hopp. Van egy félig szívott, eloltott Carpaţi a kredenc oldalrekeszében, a sótartó mögött. Tegnap adta Borbáth Feri. Ollóval vágta le az elégett tetejét, hogy ne legyen büdös. Még megvan. De jó, hogy Boris nem ér rá rendesen kitakarítani és nem dobta ki. De persze gyufa nincs.

Ilona csüggedten morzsolgatja ujjai között a cigarettacsutakot. Tanulni kéne, tanulni kéne. Le kell rázni ezt a fáradtságot. Öt rendes osztály tárgyból van óra holnap, nyolctól egyig, délután három óra, az érettségi tárgyakból, a nemzeti tantárgyakból. Földrajz, történelem, constitucia. Constitucia. Mi is az magyarul? Szent Isten, hiszen magyarul már nem is tud. Várjunk csak: constituo latinul – alkotok. Alkotástan? Alkotmányosságtan? Valahogy így lehet a magyar kifejezés. Bolondság, mit fordítgat itt, ahelyett, hogy tanulna. „Gondolkozzanak románul – mondotta Suciu kisasszony a történelem tanárnő –, akkor nem használnak annyi helytelen kifejezést.” Persze, igaza van. Most semmi más sem fontos, mint hogy jól végezze az évet, és átmenjen a baccalaureatuson. Azt mondta Ghiţa inspektor, hogy csak igyekezzék, szól az érdekében, hogy felvegyék az egyetemre. Milyen jó lenne, ha szólna, Istenem! Most nehéz bejutni kisebbséginek. A numerus valachicus még nincs érvényben, de hallgatólagosan már gyakorolják. Borbáthot sem vették fel tavaly. Neki tandíjkedvezmény is kellene, persze, ezek lehetetlen, vérmes álmok. Miért kapna ő tandíjmérséklést? Talán nincs is olyan, hogy az egyetemen elengedjék a tandíjat! Ghiţa inspektor mondott ilyesmit a félévi rigorózumon. Megsimogatta az arcát, és azt mondta: „Domnişoara, tu eşti un tip caracteristic român.” Igazán? Román típusú vagyok? Hol egy tükör? Nincs, na nem baj: jó a nagy ezüst tálca is. Leemeli nagy nehezen a vitrin tetejéről. A tálca alsó felén nincsenek cifrázatok, fényes tükrös lap az. Na lássalak, Kovács fiam? Mennyire vagy karakterisztik módon román?

– Az arccsontom mindenesetre széles, a szemem ferde egy kicsit és az orrom pisze. – Miket gajdol össze ez a hülye Ghiţa. – Hiszen olyan mongol pofám van, mint apámnak. Szegény Apám! – Kövér könnycsepp esik az ezüst tálca tükörfényes lapjára. Úgy is csúfolják otthon Czófalván az apját: a tatár Kovács. Tatár Kovács, kicsi Tatárkám! Mi lesz, ha húsvétkor harmadszor is megbukik a nyelvvizsgán? Persze, nyugdíjazzák. Kovács nézi a tálcában az arcát és bíztatja a tükörképet. Ne búsulj semmit, öreg. Nem hagyjuk el magunkat!

– Csak bíztassa lelkem magát ügyesen. Tiszta szent igaza van. – Boris áll a háta mögött derűs ábrázattal. Úgy látszik, elvégezte künn a konyhán a dolgát. Be szokott jönni a kicsi magyar kisasszonyhoz este, ha idejében elmosogat, hogy diskurálgassanak kicsit.

– Tanuljon csak lelkem minél hangosabban – bíztatja –, úgyse hallják ezek a szőrös fülűek. Aztán hátha reám is ragad valami?

És lekuporodik a Lacika zsámolyára, ölbe teszi a kezét, úgy nézi csendesen, bámészkodva Ilonát, mintha megértené az idegen nyelvű mormolást.

– Ţara noastra România mare se intînde…

S még bólint is hozzá Boris. Olykor-olykor azonban belebeszél:

– Az a, az a. Csak tanóljon szépen. Én es hat elemit végeztem, lelkem. Nyárádmagyaróson, akkor még nem jöttek vót bé a románok. Erős jó tanuló vótam én es. Akár egy fiú.

– Hotrile României – mormogja Kovács.

– Úgy, lelkem, úgy csak gyűjtögesse a tudománt, mint a méhecske a mézet a bazsalikomról.

Boris ott áll egészséges, szép szál termetével Ilona mögött. A vitrinre néz, onnan az ezüst tálcára. A Kovács szemébe végre. Megsimogatja a leány fejét.

– No, lelkem, ne itassa az egereket. Ne eressze el magát, kicsi kisasszony.

A gyengéd mozdulatra Ilona arcán végigcsordul a könny.

– Boris, Boris, nem bírom tovább! Nyolc órám van holnap az iskolában és három priváta azonkívül. Mire odajutok, hogy tanulhatnék, holt fáradt vagyok. Egy vasam sincs. Csak elsején fizet a két privátás… Olyan éhes vagyok!

– Jaj, lelkem, ne hozzon szégyent a felekezetemre! Hát ezért sír? Hát ad a Boris! Van nekem lelkem egy kicsi, jó hazai füstölt ódalasom. Az én Miklósomnak kűtte az anyja, met disznyóölés vót nálik odahaza Magyaróson, osztán tudják ezek a szülék, hogy milyen a szegén cseléd sorsa városon. Hát kűttek. Adok én lelkem magának egy jó darabot. Tiszta szívvel adom, fogadja el. Meghatta erősen Miklós, hogy aszondja, úgy adom lelkem Borbála ezt a kicsi disznókőtséget, mintha piros kalárist adnék a marosszéki vásárról, de el ne osztogasd a kosztos kisasszonyoknak. Éhezel te es eleget. Nem es adok lelkem, ne féljen, ezeknek a velurkáknak, de már a fajtájával csak esszetart az ember, igaz-e? Biza lelkem, nem úgy van a, mint régen, hogy elment a leán városra szógálni, osztán még ő gyűjtött, ő kűdött haza. Nincs ma mán az uraknak semmijük. Miből gyűjtenék? Három hónapja bent tartja Lenka nagysága a béremet, de nem kérem lelkem, olyan áldott jó úriasszony, sajnálom szegént. Megadja, ha lesz, aszonta. Nehezen hiszem, hogy legyen egyhamar. Tudja, Miklós aszondja, olyanokhoz kéne menni szógálni, mint a Leticia kisasszony papája, Besztercébe, akik most es hivatalba vannak, azoknak van. – Van; van. De igaz, hogy azok nem es urak.

– No várjon lelkem, hozom az ódalast. De osztán jó étvággyal fogyassza el, ne sírjon lelkem, hallja-e? Tanóltam én az oskolában egy versel, hogy aszondja:

„Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.”

„Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.”

– Régen volt az Boris, hogy csak küzdeni kellett és a pálya nyitva volt. Régen írták ezt!

– Tudom lelkem, tudom. Ismerem én az Aranyt es, Petőfit es. A hóstáti bálon tánc előtt most az a szokás járja, hogy esszeverődünk versmondó kalákába, osztán mindenki elmondja, amit a oskolába tanólt, vagy az apjától hallóit odahaza, osztán a többi mondja utána. Éppeg így mondják az öregek es odahaza a regés verseket. Lehet no, hogy igaza van a kisasszonynak, hogy ez a vers mái nap nem érvényes. De azért csak ne felejcse el a kisasszony ezt a verset. Nem tudhassa lelkem. Egyszer még újból érvénybe jöhet.

Ilona sír, de egy kicsit már mosolyog. Ez a Boris. Huszonhat éves. Falun ez már vénlánynak számít. Tíz éve szolgál. Tíz éve mossa, takarítja, eteti főztjével a városi urakat. S még most se tudott annyit félretenni, amennyi egy szegény székely leány kelengyéjére elég. Nincs annyija, hogy Miklóssal, a Zell szódavizes kocsisával összekeljenek. S ő mégis vigasztal. És adakozik…

Milyen remek ez a füstölt oldalas, ez a sűrű, fekete rozskenyér. Ennek ezer íze van. Mintha otthon járna az ember Czófalván, édesapával a mezőn. Olyan ízek és illatok látogatják, míg majszolja a fekete kenyér fényes haját, amilyeneket kislány korában érzett utoljára. De jó volt! Kimentek apával vetést őrizni. Az érő rozsföldek felett százával röpdöstek a verebek. Édesapa vette serétes puskáját: puff, közéjük csördített. Négyéves Ilona szaladt a nyakáig érő rozsban és összeszedegette a kis verebeket. Aztán apa kicsi kapájával gödröt ástak és eltemették a kivégzetteket. Apa még énekelt is valami tréfás éneket, búcsúztatóul. A végén jött a halotti tor. Apa elővette a bicskáját, Ilona paprikásszalonnát, vagy hideg füstölt húst pakolt ki a kis szatyorból. Apa szelt egy-egy hatalmas karéj fekete rozskenyeret. Úgy falatozlak. Tatár Kovács István néptanító és Tatárka kisasszony, ahogy a falusiak hívták Kovács Ilonkát.

– Milyen jó ez a kenyér…

– Hát ezt a darabkát mér nem eszi meg, jó lélekkel adom.

– Ezt Boris, ha nem haragszik érte, elviszem holnap a botanikus kertbe, Borbáth Ferinek, ő ott tanul. Tudja, nincsen lakása. Csak éjjelre jár aludni egy barátjához, Graaf Bandihoz. Azt ismeri maga. Tudja, azok a jómódú szászok, akik ott laknak a Majális úton.

– Graaf úrfi? Tudom lelkem, tudom. Az a bozontos hajú, kicsit pattanásos ábrázatú? Nem a kisasszonyhoz való. No, no, ne haragudjék lelkem, nem azért mondom. Tudom én, hogy a kisasszony nem olyan. De azért úgy elgondolom magamba lelkem: ennek a sok cifrának itt mind van valakije. Mán kinek ahogy. Nem mondom, Veturkáéknak csak olyan sétálgatós, kísérgetős. De mán Leticiának? A tegnap este is! Jő haza nagy garral: „Nem vagyok itthon Boris senkinek, érti, senkinek, ha jönne a művész úr…” „Jó lelkem, jó, béeresztem, hogy ne vegyék észre s pász.” Hát még reámförmed, hogy aszondja: „Maga buta paraszt.” Osztán bezárkózott. Bé es szóltam az ajtón, hogy hallom semmi nesz. Mikor kőccsem reggel, kisasszony? Arra sem felelt. No erre én es: „Csak valami kárt ne tegyen magába, nem érdemes egy legényért. Majd kibékülnek.” Mer tisztára azétt fútt úgy, met összevesztek. „El ne eméssze magát, ne gyűtse meg a bajunkat, van úgy es elég…” kiáltom bé neki. Hát erre lelkem, kinyitja az ajtót s aszondja. „Fusson ezzel a levéllel Boris az operába, itt van húsz lei a fáradságáért. Aztán, ha jön a művész ú…”. „Nohát nem mondtam minnyárt az elején, hogy bé eresztem s pász.” Így lopassa a napomat. A fene egye meg a ráérős idejét. Hát nem tiszta bolond? A húsz leit odaadtam Miklósnak, hogy tegye bé a takarékba. Hátha mán csak szerelem mián lehet keresni mái nap mit tegyek? Csak a kicsi kisasszony nem üzekedik ebbe a házban egyedül. Hajaj. A szerelemre es mód kell, ugye s a kisasszonyka nem es ér reá.

– Látja ezt a könyvet? Ezt ma mind meg kellett volna tanulnom, ezt a sok oldalt. Nem tudom. Úgy fáj a halántékom! Le kell feküdnöm. Jöjjön Boris, üljön ide az ágyam szélére. Meséljen valamit, hogy pihenjen a fejem.

– Lehúzom lelkem a kis cipőjét. Ó lábom, lábom, kicsi lábom, hú, de hideg. Megmelegíti Boris, így lelkem, így, mint a kicsi madarat a kebelembe. Hát mit csináljon Boris? – Mondjam el a szürke egeret? Ide hallgasson. Hát lelkem. No, bétakarom a lábát, bétűröm szépen a dereka alatt a takarót. Vót egyszer egy nagy-nagy Kásahegy. De olyan nagy vót, hogy az égig ért. Rosszféle, szemetes kásából. Ha beléharapott, elvásott tőle a kicsi egér foga, olyan kemény vót, mint a kavics. De túl a Kásahegyen vót a Tündérország. S nem volt más út, hogy odajusson, hát csak a Kásahegyen kellett magát átrágja a kicsi egér. Egy szép napon…

– Ne Boris, ne mondja ezt. Olyan fáradt vagyok. Elalszom Tündérország előtt. Megfullad a kicsi egér a Kásahegy közepén…

– Hát mondjam el lelkem inkább Ibrinkót, a táltos leányt? Nagy titkos leány vót. Akkora vót az akarata hogy átrepült az üveghegyen.

– De csak harmadszorra, Boris. Először visszacsúszott, másodszor lezuhant. Én nem is hiszem, hogy átrepült.

– Hogyne repült vóna lelkem? Hiszen azétt vót táltos, hogy megtehesse, amit akar.

– Táltos, táltos. Mese… Jaj, úgy félek, Boris. Nem tudom megszokni ezt a szobát. Látja ezt a kékruhás asszonyt, itt a dívány támláján, a fejem fölött? Akkorákat reccsen, sóhajt, ha elcsendesedik a ház, mindig felriadok, meglátja, egyszer rám zuhan.

– Ez a szép nacssága? Ez a kék szemű? A Minka naccsága öreg nagymamája? Mét bántaná ez a kisasszonyt? E csak egy halott arcmása. Egyet se féljen. Imádkozzon, s nem jönnek a kísértetek.

– Boris én hiába mondom magamnak, hogy nem félek. Hiába imádkozom, nem tudok nyugodtan aludni, két éve hallgatom már, de nem lehet megszokni, hogy itt szemben a temető kapuja mindig nyitva van. Olyan ijesztően csikorgatja a szél.

– A halottaktól ne féljen, lelkem. Én, ha magának vónék, hamarébb félnék ezektől az élőktől, itt a házba kereken… Nem az öreg naccságákat mondom, azokat nem es lehet, úgy elgondolom egyszer-egyszer, igazából élőnek tartani, ők mán fél lábbal inkább ott laknak szemben, a temetőben. Csak pislákol bennük az élet, mint a tövig égett gyertyában a láng. Hanem ezek az idegenek, itt a többi szobákban… Ezek a hangosak… Nagy félelem az idegenség, higgye meg! Azok odaát, a hóttak? Azoktól métt félnénk? Azok münköt nem bántanak. Azok a mü fajtánk, mindahány! Féljenek tőlük ezek a Leticiák, ezek az idegenyek! Met azt es elgondolom, hogy… No mi a lelkem? Elaludt? Osztán én itt csak papolok, és nem hallgatja senki.

– No Isten s Szűz Marja aggyon magának jójszakát.

Boris eloltja a lámpát. Most csendes és sötét lesz a lakás. A Biazini előtt, kocogva járja éjjeli útját a policáj. A Majális utca fölött az égen, elérte delelőjét a hold.