Anyanyelve magyar

Chapter 2

1.

Ma is látom a földbesüppedt házat. Hatalmas fedél alatt roskadoznak penészes falai. Ott guggol ijedten az Egyetem utca sarkán, szemben a temetővel, Kolozsváron, a Majális-tető alatt. Látom a három kedves ezüst baglyot, a három régi dámát, s viharvert gavallérjukat, Bohuniczky Nándor urat…

Tarokkoznak, öreg kezek motoznak tétován zsíros kártyalapokkal a bojtos bársonyabroszon. Fáradt, úri kezek. Az asztalfőn Lenka ül. Aggodalmasan, féltékenyen szorongatja az öt lapot. Begörbült gyűrűs ujján ütemesen reszket a smaragd szoliter. Ijedt kis angyalarcához emeli a kártyákat, alig pár centire a szeméhez.

Csupor Rozália vajsárga, puffadt kezei mohon nyúlnak át az asztal túlsó végéről Lenka felé.

– Róza, Róza! – háborog Lenka. – Máris nyúlsz a lapomért? Hohó, várj egy kicsit. Különben, fene megette, úgyis elfogod a végén a pagátomat.

– Szorítsd csak, amíg a tied, Lenka néni – csúfolódik Róza. – Majd elviszi Minka. Én vinném el? Én nem vihetem el. Hát már azt is elfelejtetted, hogy mi együtt vagyunk? Jaj te, Lenka néni, te!

Azt mondja: néni. Teheti. Aki még csak hatvanöt éves, az Lenkának mondhatja bátran. Aki még olyan fiatal s még hozzá hajadon, mint a kövérképű Csupor Rozália. Lenka asszony és húsz év óta özvegy. Ezt a húsz évet csak Csupor Róza tartja számon, Lenka ilyen közeli dolgokról nem beszél. Ami „azelőtt” volt, az még érdekli néha. Úgy ötven-hatvan éve.

– Te, Minka, te! – és elmerengve néz Minka felé. – Hányban is volt, hogy én lettem az első táncos? A Nagy Gáborban volt az a bál. Vagy itt szemben, a Biaziniben? Te tán jobban emlékszel. Na, mikor is?

– Ne fecsegj, Lenka! – inti le őt Minka. – A lapot ügyeld! De elbódogtalanodtál lelkem! Ne azt add ki! Ezt hívd, ni! Hát én játszódjam helyetted?

Minka kihúz egy lapot a Lenka kártyájából és lecsap vele az asztal közepére:

– Bemondom az ultimót!

– Óh pardon, bocsánat, elbóbiskoltam egy kicsit… Minka! Minka! Akkorát üt a kis kisztihandjával, hogy felrezzenti az embert. Mit hívjak, drága Minka, mi a parancs?

Bohuniczky Nándor felrezzen szundikálásából és száraz, hosszú ujjai gavallérosan Minka elé tartják a lapokat.

– Na tessék! – kötődik Róza. – Ahogy nem alszik, rögtön udvarol. Hanem a pagátot, azt aló, viszem!

– Ne légy rosszmájú, Róza fiam! – sopánkodik Lenka. – Lányhoz nem talál az. Elfogtad a pagátot. Megmondtam, ugye? Mindig elfogja a pagátomat. Osztasz, Róza. Na, keverj fiam, keverj. Szeretsz te keverni, kavarni, úgyis, jól tudom! Nem illik lánynak pedig. Én már csak azt tartom. Hiába, én már ilyen régimódi vagyok.

– Ugyan, Lenka néni, hiszen csak az igazat szóltam. Van már negyven éve, hogy ez a selma Nándi Minkának udvarol.

– Igaz, Róza, de ne felejtsd: reménytelenül.

– Az mán igaz. Még az lett vóna szép, hogy reménnyel. Köszönte vóna szépen Gajzágó a… reménységet.

Most nagyot sóhajt Minka:

– Ó, drága jó uram!

– Az, drága, az Isten nyugosztalja. Áldott rossz ember vót, szegény.

– Te, Róza, te, szőr nő a nyelveden! – és öreg Lenka rosszallóan csóválja a fejét. Aztán elmosolyodik fogatlan szája. Megemeli a megkevert lapot. A sápadt lámpafény végigsétál bágyadt kezén…

Így játszanak ők héttől kilencig minden este, az öreg ebédlőasztalon, ódon bronzcsillár alatt. A csillár valamikor faggyúgyertyákat tartott ötven karjában, úgy félszázaddal ezelőtt. Most egy kormos, huszonötös villanykörte búslakodik rajta, az is házi szerelés. Nándi csavarta rá egy idomtalan dróttal. Mert Nándinak hasznát is veszik. Itt-ott segít a háztartásban és utóvégre az a napi harminc lei is valami, amiért a régi barátság jussán kosztot ad neki naponta Minka. A harminc lei fejében egy kicsit szundikálni is szabad Nándinak. Csak nem kergetheti haza Minka szomorú agglegény lakásába, rögtön étkezés után? Hogy Csupor Róza kihordja a házból a hírt? Annyi baj legyen! Pletykálna ő, ha nem volna mit, úgy is. Akkor már jobb, hogy nem kell lehetetlenségeket kitalálnia. Megszólják Minkát az emberek? Tegyék. Negyven éve teszik. Irigyek. Pedig mit irigyelnek a Nándi sorsán? Azon a rövid, bomlott rugójú díványon aludni? Az ember feje, lába lelóg a karfáról. A dívány magas, támlás tetején olajba örökített ősanyák álldogálnak. Egyet mozdulsz, és valamelyik nehéz tölgyfakeretes már zuhan is reád…

A hölgyek visszavonulnak ebéd után. Külön-külön szobába Lenka is, Minka is. Hozzájuk földi halandó ilyenkor be nem teszi a lábát. Szobájukat nagy bársony függöny rejtegeti. Az ajtót csak félig szokták kinyitni: ilyenkor édes, almaecet szag árad ki mögüle. Aztán marad a csend és a titok.

A diáklányok között – mert Lenkáék lakás- és kosztadásból éldegélnek – úgy hírlik, hogy Minkáéknak a két szobán kívül még van egy külön fürdőszobájuk is. De vízcsobogást nem lehet hallani, nem is lehet az, á dehogy. Igaz viszont, hogy Minkáék a lányok „közös fürdőjét” – ez egy kis cementes folyosó – nem használják, de hát Istenem! Ők nem fürdenek. Különben is; aki tiszta, annak minek annyit fürdeni? – mondotta egyszer Lenka.

Lenka néni nyolcvankét éves. Valamikor Kolozsvár első lánya volt. „Bizony a miénk volt egyszer az egész Bartha Miklós utca, meg a Fürdő utca is. Tíz gyönyörű kertes villa a Szamos-árok partján”. Valamikor. Ma kegyelemből lakik itt a Piarista Rend rozzant bérházában. Haláláig tartó ingyen főbérletül testálta rá ezt a sötét, dohos, földszinti öt szobát Gellért páter, a gvárdián… A Lenka néni ősei alapítványt tettek egykor, elszegényedett úri családok istápolására és az alapítvány rektora a Piarista Rend mindenkori főnöke. A sok ezer ezüst koronás alapítvány kevés, szürke, ólomlejekké zsugorodott. Most hát járadék helyett ingyen lakást ad az úri nyomorgóknak a Rend. Vajon gondolta-e a néhai alapító, hogy ezek között lesz az ő kései unokája, Bitayné, léczfalvi Weress Lenka is?

Minka, a Lenka húga. Hetvennyolc éves. Ehhez képest kardos és daliás. Ő az, aki „háromszor ment férjhez szegény”, de egyszer sem hű imádójához, Nándihoz. Túlélte Jézus irgalmából férjeit, még a mokány örmény Gajzágót is bizony. Egy fia van, Szibériában valahol. Levelet nem ír. Haza nem jön. Ha tudakozódott utána, francia legáción, vöröskereszten keresztül: azt üzente, jól érzi magát. Megtelepedett. Párttag. De Minka néni nem érti ezt. Újra tudakozódik, örökké vár. Nándival íratja a sürgető leveleket, és szenvedélyesen rakja a pasziánszot, délben a konyhán, főzés közben, a konyhaasztalon. Ha nem jön ki: nem számít, akkor nem is tett fel semmit. De ha kijön, ellentmondást nem tűrve kijelenti: hazajön. S akkor hamar a szobájába tipeg. Talán a szemeit törli meg. Csak Lacika tudná pontosan megmondani, hogy mit csinál, és a két szobáról még sok egyebet, mert ő a nénikkel lakik. Elmondhatná, ha beszélni tudna értelmesen. De Lacika, Lenka néni elhalt fiának a gyermeke, gyengeelméjű egy kicsit. Tizennégy éves. Ő az agg dámák egyetlen reménye. Nyilvános iskolában két elemit tudott összesen elvégezni. Most már iskolába se jár. Csak csúfolnák a gyerekek. A közös étkezésnél nem jelenik meg. Minka beviszi neki az ebédet. Aztán magukra zárja az ajtót, míg megeteti. Lenka a neszfogó bársonyfüggönyt is behúzza ilyenkor utánuk. És mégis: az elfüggönyözött szobából hallani néha Lacika artikulálatlan üvöltéseit. Naponta egy óra hosszat lehet látni csak a fiút, esti hét és nyolc óra között, a tarokkparti idején, a közös ebédlő egyik zugában, ahová már a lámpafény se hatol el. Magas támlásszéken ül ilyenkor, zsámolyra pakolja a lábait, előtte irka, palatábla, szivacs, a hosszúlábú zsúrasztalon. Mellette a kisasszony ül: Kovács Ilona, nyolcadikos diák, a Minka néni ingyenkosztosa. Írni, olvasni tanítja a gyereket, meg összevissza, amire lehet, hogy „ha már iskolába nem jár hat a lelkem” – legalább egy kevés általános ismeretet csöpögtessen a fejébe.

Halkan tanulnak ilyenkor, hogy a játszókat ne zavarják.

– Hány világrész van, Lacika? – kérdi Kovács Ilona. – Na mondja szépen. De halkabban, az Istenért!

Lenka néni éppen most meséli a régi bált a Biaziniben. Az ingyen kosztos nem akar hallgatózni, nem azért kell halkan beszélni. De Csupor Róza néni nagyot hall egy kicsit, nem hallaná a zajban a Lenka halk szavát.

– Öt világrész van, úgymint Euró… – és súg az ingyenkosztoslány.

A kisfiú álmatagon nézi. Vértelen ajka hangtalanul mozog…

– Mondja szépen Euró… – kezdi el huszadszor is a lány.

– Hehe, tudom. Öt világrész van. Úgymint Csendes-óceán, Indiai-óceán… A többit mondja el a kisasszony.

És újra vihog. Kovács Ilona VIII. oszt. tanuló nagyot sóhajt és befejezi az órát. Lacika felkászálódik és csörtet a szobája felé. Ilona is a lakosztályába tér, a támlás díványhoz. Amikor Nándi bácsi nem alszik rajta: az ő birodalma ez. Lacika neveléséért ingyen alhatik rajta. A tanításért enni is kap, félórával a közös étkezések után, ha hagynak a fizető kisasszonyok. Ilyenkor csak ül lekókadt fejjel, csendesen. Olvasni, vagy tanulni próbál. Mikor századszor hallja már a Biazinibeli bált, fülei önkéntelenül bezáródnak a hangok elől. Nem, tanulni – sajnos – nem lehet, sőt olvasni se. A biedermeier vitrint bámulja a két ablak közt. Nehéz, oxidált ezüsttálcák vannak a tetején. A vitrin mélyén az altwien porcelán maradványai. Már megint két váza vándorolt a zálogba. Ő vitte el Miss Percyhez. A vén angol tanárnő ott lakik a főtéren egy kis manzárdszobában, szemben a Mátyás-szoborral. Kis csodabogár, ötszáz leit adott a két vázáért, barátságból, meg hogy ne kelljen Lenkának szégyenkeznie Innitzer előtt, akinek nyilvános zálogháza van. Azt mondják Fadruszba volt szerelmes ez a Miss Percy fiatal korában, azért nem ment férjhez soha és azért ragadt itt Kolozsváron is. Most a szobrot őrzi, a Mester legszebb művét, ami onnan a padlásszoba ablakából teljes pompájában látható. Persze Mátyás elé most egy kis farkas-szobrot helyeztek, amely Romulust és Remust ábrázolja, de ez talán nem zavarja a miss kilátását, mert alacsony. Átláthat rajta, ha akar, egészen a Szent Mihály-templomig. Ha addig nézne. De ő csak az érc Mátyás királlyal kacérkodik. Miss Percy megspórolt pénzecskéjéből zálogkölcsönt ad régi barátnőinek, volt tanítványainak, akik ilyen sorsra jutottak, hogy erre rászorulnak, és ebből megél ő is valahogy. Tanítványai nincsenek, Kolozsvárt ma senki se tanul angolul. Aki tanulna, annak nincsen pénze, akinek pedig pénze van, az franciául tanul. Ma a rokonnyelv a divat. Hát csak ül Miss Percy a manzárdszobájában, mint a kanári a kalitkában. Jó hasonlat csakugyan, csillog a sok odahordott ezüsttől, aranytól. Még a korallfüzérek is úgy lógnak ott a fogason, mint kalickadrótba szúrt vörös-sárga répák. Juj, csak meg ne ölje egyszer ezt a vénasszonyt valami fiók-Raszkolnyikov… Hová hordaná akkor az ezüstöt Kovács? Szegény jó Lenka néni még az Innitzer kezére jut.

Hanem a tarokkpartinak vége lehetne! Csupor Róza tizedszer mondja, hogy ez az utolsó parti, aztán megy, de mégis ott ül, mint maga az örökkévalóság. Mit csináljon Ilona? Elmenjen hazulról? Azt nem lehet. Mindjárt jönnek Leticiáék s akkor vége a partinak. Ilonának asztalt kell terítenie. Jobb, ha vár türelemmel és ül tovább – gondolja. Nézi az ablak szakadozó csipkevitrázsát. Az üveget befutotta az esti pára. Milyen jó, legalább pótolja a vitrázs hiányait, különben belátnának a járókelők. Mikor tiszta az idő, be is látnak biztosan. Mihai Florea, a rendőr, aki itt szokott cirkálni éjszaka a temetőkapu és Biazini, vagyis a Hotel Naţional között, a múltkor is az üveghez nyomta tömpe orrát, úgy bámult be az ablakon. Talán látta is Ilonát, amikor vetkőzött. Ha egy spanyolfal volna legalább. De hova is állítaná fel azt a spanyolfalat? A dívány közvetlenül az ablak mellett áll, oda nem férne be. Az ablak másik oldalán viszont ott a kredenc. Hát belátnak legföljebb! Mit tegyen? Csak az ablak csukódna legalább. De zárja sincs. A szél vígan befütyül rajta. A ház annyira alacsony, ablakai annyira a földbe süppedtek már, hogy az utcáról csak az nem lép be egyenesen a díványon alvó Ilona fejére, aki nem akar. El is határozza mindennap, ezentúl úgy alszik, hogy a lába legyen az ablak felé, hogy idejében lássa, ha be akarna jönni valaki. De a dívány túlsó oldalán nem jár le a karfa. Rátegye a párnát? Púposán aludjék, meggörbült háttal? Vagy merőlegesen? Így hát marad minden a régiben.

Este, kapuzárás után, jó is ez a nyílós ablak. Az embernek nincs kapupénze. Megáll hát az utcán az ablak előtt, körülnéz, megvárja, míg Florea policáj eltűnik a Naţional söntésében és akkor: kecc, egy mozdulat, az ember már a saját ágyában lehet. Lenka néniék nem veszik észre az ilyesmit, s azt se látják, ha Corina lóg ki valahova a sötét éjszakába ugyanezen az ablakon és ugyanígy tér haza reggel felé. Ilona úgy tesz, mintha nem látná Corinát. Ugyan mi köze is volna hozzá? Corina önálló, azt tesz, amit akar. Csak az az érthetetlen, hogy miért nem rontja el az ő szobájában az ablakzárat, és miért nem közlekedik a saját ablakán? Tudja Isten: mindenki mindenre ezt használja, ezt a közös ebédlőt, ezt a szerencsétlen átjárószobát és ezt az ablakot. Kellemetlen, hogy még domnu Virgil is. Pedig kocoghatna! Leticia két ablakkal odébb is beengedné szívesen, vajon miért is nem jár a kapun domnu Virgil Atanasiu? Nincs kapupénze neki se, vagy talán szemérmes? Ugyan kitől szégyellné magát? Az öregasszonyok úgy se tudnák meg. Ilonától nem feszélyezi magát, annyi bizonyos. Ő nem számít. Ő miatta nyugodtan lehet randevúzni és átsétálni az ablakon. A múltkor is itt jött be Atanasiu. Mintha észre sem vette volna, hogy a díványon alszik, csak úgy ellépett mellette dudorászva. Még jó, hogy nem húzta be az ablakot, a szél legalább kivitte hamar azt a fanyar parfőmillatot, amit maga után hagyott…

Ettől az illattól nem tud elaludni Kovács. Nem tud aludni egyáltalán. Leticia szobájából áthallatszik minden parányi nesz, még a sóhaj is. Hát még a páros szólamú duruzsolás? – O tu, dragu meu, tu – és fokozódnak, gyorsulnak a szoprán hangú sóhajok. Aztán mély lélegzetű, búgó, lihegő férfi basszus. Persze, persze, – nem lehet csodálni. Nagy tüdeje van Virgil úrnak, operaénekes.

Kovács Ilona ilyenkor a másik oldalán próbál aludni, és a dívány hátához tapasztja a fülét. Arról meg Lenka néni hallat ijesztő hangokat. Asztmatikus köhögést, vagy sípoló vénasszonyhorkolást: Phü-phü, p… „Jöjj vissza jó Titine”, tamtamiamtamtamtamtam – a Hotel Naţionalban, az egykori Biaziniben kezdetleges jazz erőlködik. Az előszobán át a konyha felől vékony cérnahang kúszik Kovács felé:

Één Istenem teégy igazaat,

S vedd el a fejeős bihalaat.

Één Istenem teégy igazaat,

S vedd el a fejeős bihalaat.

Ez Boris cseléd, aki hajnalig elmosogat. Énekszó nélkül nem lehet mosogatni vajon?

Süvölt a szél szemben a házsongárdi temető fái között. Zörgeti a nyitott ablakot. Ó, ezek a hangok…