A lakótárs

Második fejezet

MÁSODIK FEJEZETAddison

– Csak valami másra van szükséged. Újrakezdésre – erősködött a legjobb barátnőm, Lara, és lehuppant a kanapéra, ahol az elmúlt héten meghúztam magam. Lehúzta rólam a takarót, és az ölembe hajított egy papírzacskót.

– Mi ez? – morogtam, és kidörzsöltem az álmot a szememből.

– Az új és jobb életed kezdete.

Beletúrtam a zacskóba, és kivettem belőle egy doboz vörös színű hajfestéket, egy üveg élénk rózsaszín körömlakkot és vagy egy tucatnyi divatmagazint – mindegyiknek a címlapjáról az harsogott, hogy hányféleképpen tudom elérni, hogy még jobban odalegyen értem a pasi.

Hát persze!

Felemeltem a hajfestékes dobozt, és felvontam a szemöldökömet.

– Ez most komoly?

– Az újrakezdés néha drasztikus. Szerintem megér egy próbát – kacsintott rám.

– És ha nem akarom befesteni a hajamat, akkor ez a szín jól mutatna az új szőke fürtjeiden? – vigyorogtam.

Lara a rövid platinaszőke hajával és ragyogó szürke szemével tényleg dögösen nézne ki vörös melírcsíkokkal. De az én átlagos, unalmas barna hajam? Nem annyira.

– Túlságosan is jól ismersz. – Felkapta a magazinokat az ölemből, és belelapozott az egyikbe. – Arra gondoltam, hogy átnézzük ezeket, hogy új ötleteket találjunk. Hogy elszakadjunk a megszokottól, és valami másra koncentráljunk, mint, tudod… – Lapozott még egyet, és tudatosan kerülte a szemkontaktust. – Az az incidens.

Úgy van.

Az incidens.

Kedves megfogalmazás volt a személyes életem teljes és végleges összeomlására. Természetesen én mentálisan a sokkal pontosabb, „Addison Személyes Apokalipszise” kifejezést használtam volna, de az kissé hosszú volt. Nem mintha bárkit is hibáztathattam volna a tönkrement életemért önmagamon kívül, mivel az egész azzal kezdődött, hogy meleggé változtattam a fiúmat.

Tudom, hogy most mit gondoltok – azt, hogy ez nem lehetséges. De biztosítalak benneteket, hogy bizony az. Én vagyok rá az élő példa.

Meg akartam kérdezni, hogy Lara részben abban a reményben hozta-e ezeket a magazinokat, hogy ha megtanulom, hogyan kell könyörgésre bírni egy férfit tíz könnyű lépésben, akkor a következő pasim nem fog áldozatul esni a személyes balsorsomnak. Ehelyett inkább úgy döntöttem, hogy ügyet sem vetek a magazinokra.

– A körömlakkot megtartom.

Lara bólintott.

– Szerintem is illik a stílusodhoz. Most pedig gyerünk, lapozd fel az egyik magazint, és kezdj el tanulni! Helyrehozzuk az életedet, és ma bele is vágunk.

Felhorkantottam.

– Van időgéped?

– Állj le! – Lara meglengetett az orrom előtt egy oldalt, amin egy kvíz szerepelt. – Mi lenne, ha kiderítenénk, milyen színek illenek hozzád? Tartsd az arcod elé a mintákat, hogy lássuk, ősz típus vagy-e, vagy tavasz, vagy…

Hátrahanyatlottam a kanapéra.

– Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod? Már az is nagyon kedves tőled, hogy megengeded, hogy itt maradjak.

Lara a szemét forgatta, mint mindig, amikor ezt szóba hoztam.

– Nem gond! Tudom, hogy te is megtennéd értem fordított esetben.

– Csak éppen veled ez nem fordulhatna elő. – A fejem alatt lévő párnába bokszoltam, és Lara felé fordultam. – Te okosan csinálod. Szingli vagy, távol tartod magad a pasiktól…

– Mintha lenne választásom… – forgatta ismét a szemét.

– Akkor is jól teszed. Mert nem így végzed, a legjobb barátnőd lakásának a kanapéján, állás és vonzerő nélkül.

Kifújtam egy unalmasan barna tincset az arcomból, Lara pedig megragadta a csuklómat.

– Nem a te hibád! Egyszerűen csak nem tudtál róla…

A nem tudtam nem fejezte ki kellően a helyzetet.

Meg voltam döbbenve. Padlót fogtam. Romba dőltem.

Így utólag persze már látom az apró figyelmeztető jeleket. Például, hogy ki akart próbálni néhány dolgot… amelyek nem igazán voltak megszokottak számomra az ágyban, de ezt a viszonylagos tapasztalatlanságom számlájára írtam. A nagy részéről nem is hallottam annak, amit tőlem kért, és bár minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a kedvében járjak, enyhén szólva sem voltam valami ügyes a hámra erősített műpénisszel, amit a születésnapomra kaptam tőle. Úgy tűnt, hogy minden alkalommal, amikor próbáltam kilépni az óvatosan kialakított szexuális komfortzónámból, ő frusztrált lett, én pedig kevésbé éreztem nőnek, sőt embernek magam, mert nem tudtam megadni neki, amire szüksége lett volna.

Talán másképpen alakultak volna a dolgok, ha már akkor is olvasom ezeket a magazinokat. Talán. De lehet, hogy nem.

Visszatartott lélegzettel felidéztem azt az éjszakát, amikor arra ébredtem, hogy üres mellettem az ágy. Hallottam a televízió halk duruzsolását, és a régi, használt kanapé ismerős nyikorgását. Megijedtem, hogy a pasim rosszul van, kilopóztam hát a nappaliba, és megláttam, amint a kanapén ült, a keze a melegítőnadrágjában, és egy melegpornó ment lehalkítva a tévében.

– Mi a franc…? – kérdeztem.

– Veled mi a franc van? – kérdezett vissza, ami elég abszurdan hangzott. Elkapta a kezét az öléből, mintha megrázta volna az áram, és elkerekedett a szeme.

– Ez… ez az, ami felizgat? Te… – dadogtam zavarodottan és sértetten, bár reménykedtem benne, hogy van rá magyarázat.

– Istenem, Addison! – Gúnyoson rám mosolygott. – Ne legyél már ilyen korlátolt! A fantázia nem azonos a valósággal. Azt hiszed, hogy ha buja nővérnek öltözöl, akkor én azt gondolom, hogy meg akarsz döngetni egy orvost?

– Várjunk csak, micsoda? – Az arcomhoz kaptam a kezemet, még mindig nem értettem a logikáját, de éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. – Nem, de… – a tévé felé intettem.

– Ez sem más. Azt hittem, hogy a barátnőm megérti.

A torkomon akadtak a szavak, próbáltam megtalálni a legmegfelelőbbeket, de végül csak annyit mondtam:

– Rendben. Csak adj egy kis időt, hogy feldolgozzam, oké? – Ha szeretem őt, akkor ez nyilván nem lehet probléma. Fiatal vagyok. Laza. Megértő barátnő.

Az után az éjszaka után kutakodtam egy kicsit az interneten, és kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Tényleg egy csomó pasi nézett melegpornót, és mégsem volt meleg. Ez bizonyos szempontból vigasztaló volt, így ismét belevetettem magam a próbálkozásba, hogy boldoggá tegyem őt. Cuccokat vásároltam az interneten, és utánanéztem bizonyos technikáknak, de minden alkalommal csak még jobban összetörtem utána. Egyre bizonytalanabbá váltam magamban és a képességemben, hogy a kedvére tudok tenni.

Larára pillantottam, azon tűnődtem, vajon ő is ugyanerre gondol-e, de a tekintete rátapadt egy fotóra, ahol kis nyilak mutatták az erogén zónákat.

Átlapoztam a fényes oldalakat tele parfümreklámokkal és salátát majszoló boldog nőkkel, aztán megálltam a listánál, amelyik pontokba szedte, hogyan tudom feltárni a bennem rejlő istennőt.

Talán ha képes lettem volna megtenni ezt Greg mellett, akkor megőrizhettem volna valamennyit az önbizalmamból és a méltóságomból ahelyett, hogy megszívtam volna.

– Jól van, rendben. Teszek egy próbát – motyogtam.

Végigfutottam a listát, ami például abból áll, hogyan kell a fehérneműmre gondolnom a nap folyamán, aztán felnéztem Larára.

– Azt hiszem, a bennem rejlő istennő még unalmasabb, mint a külső istennőm.

Lara felcsattant.

– Fejezd be, rendben?!

A következő rész a munkára fókuszált – hogyan mondjuk el a főnökünknek, hogy mit akarunk, hogyan maradjunk szexik munka közben is, milyen fehérneműt viseljünk az irodában. Összerándult a gyomrom az iroda szó olvasásakor.

– Gondolod, hogy ez a karriertipp tényleg működik? – kérdeztem, és próbáltam nem kimutatni a pánikot a hangomban. Nem elég, hogy elveszítettem Greget, de együtt is dolgoztunk abban a kávézóban, amit valamivel több mint két éve nyitott. Akkoriban próbáltam meggyőzni magam, hogy feláldozom ugyan az álmaimat, hogy segítsek neki valóra váltani az övéit, de mihelyt ez megtörténik, végre lesz ideje rám is. Partnerek leszünk abban, hogy valóra váltsuk a közös álmainkat.

Mostanra azonban eléggé biztos voltam benne, hogy csak olcsó munkaerőnek voltam jó. Már nem is igen emlékeztem, mik voltak annak idején az álmaim. Tinédzserként és fiatal felnőttként minden évben nyári táborban dolgoztam, jelbeszédre, festésre és kézművességre tanítottam gyerekeket. Tanév közben pedig napköziben dolgoztam, és önkéntesként egy ifjúsági központban. Azt hiszem, mindig is ez állt hozzám a legközelebb. Szóba is hoztam Gregnek párszor. Azt egyszer biztosan megkérdeztem tőle, hogy ha és amikor összeházasodunk, szerinte lesz-e időm, hogy visszamenjek a főiskolára megszerezni a tanári diplomát. Szívesen lettem volna beszédterapeuta.

De most…

Most huszonöt éves vagyok, és nincs semmim. És nem hiszem, hogy a fehérneműm – bármilyen feltűnő legyen is – segítene valóra váltani a karrierálmaimat. Munkát kell találnom. Méghozzá gyorsan.

– Mi volt az eddigi legrosszabb szakításod? – kérdeztem Larától.

Pislogott, és egy pillanatra becsukta a magazint.

– Azt hittem, hogy nem beszélünk a…

– Nem is. Most téged kérdezlek.

Felhúzta a pisze kis orrát, lebiggyesztette a szív alakú száját.

– Talán Tim Erickson. Az első gimis szerelmem. A szalagavató előtti este dobott.

– Hogyan álltál talpra utána? Mit csináltál? – faggattam.

– Rengeteg kínai kaját ettem.

Mosolyogtam és bólintottam.

– Aztán elmentem a bálba egy igazán dögös fiúval.

Felvontam a szemöldökömet.

– Valóban?

– Ja, az unokatesómmal. – Felnevetett. – De az exem ezt nem tudta. Ó, és szereztem egy félállást. Ott ismerkedtem meg az új fiúmmal.

– Hmm. – Letettem magam elé a magazint, és törökülésben elhelyezkedtem a kihúzható kanapén.

– Ideadnád a laptopomat? – kérdeztem.

– Hohó, szinte látom, ahogy forognak a fogaskerekek a fejedben! Mit tervezel?

– Talán van valami jó is az újrakezdésben. Bele is vágok! Lássuk csak, kell… – nyitottam meg egy oldalt a keresőben – …találnom egy új lakást. – Megnyitottam egy újabb oldalt. – Aztán új bútorokat szerezni. – Megnyitottam a következő oldalt. – Kaját venni az említett lakásba. – Újabb oldal következett. – És állást találni.

Lara kikapta a kezemből a laptopot.

– Talán egyszerre csak egy dologra koncentráljunk! Mindjárt hiperventillálni fogsz.

Nem tagadhattam. Annyira elszorult a mellkasom, hogy fájt a levegővétel.

– Jó, rendben.

– Nos, milyen állást szeretnél? – kérdezte Lara, pszichológushoz illő, nyugodt hangon.

– Valami jobbat, mint az átkozott kávézó – szippantottam mélyet a levegőből. – Azt se bánom, ha soha többé nem kell éreznem a kávé illatát.

– Ne beszélj hülyeségeket! – sziszegte Lara, aki imádta a kávét.

– Jó. Rendben, beszéljünk komolyan. Talán gyerekekkel foglalkozni?

– Az jó. Tényleg jól bánsz a gyerekekkel. – Lara vadul gépelni kezdett, aztán végigfutott az állásajánlatokon, míg én bambán bámultam a monitort. – Ó, istenem, megtaláltam a tökéletes állást! El sem fogod hinni!

Felém fordította a monitort, és megnéztem a hirdetést. Teljes állású dadus. Egy egyedülálló apa keresett bentlakásos dadust a tizenkét hónapos kislányának.

– Bentlakásos? – olvastam fel hangosan.

– Hát nem tökéletes? – kérdezte Lara. – Szállás és ellátás és igazi munka. Mintha meghallgatásra talált volna minden imádságod. Kedves és figyelmes, szerető és türelmes valakit keres. Pont, amilyen te vagy!

– Kedves, hogy ezt mondod. – Ismét végigolvastam a leírást, és elkerekedett a szemem, amikor elértem a fizetésig. Több volt – sokkal több –, mint amennyit a kávézóban kerestem. És ha ráadásul még lakbért sem kell fizetnem… – Gondolkodni sem kell rajta, igaz? – kérdeztem.

Lara elvigyorodott, én pedig az e-mail-címre klikkeltem, remélve, hogy a dolog pont olyan tökéletes lesz, amilyennek látszott. Próbáltam uralkodni magamon, de elöntött az izgalom és a remény, és újult energiával pötyögtem a klaviatúrán.

Minden megváltozhat.

Csak meg kellett szereznem ezt az állást…