A lakótárs

ELSŐ FEJEZETMax Életem harmincnégy éve alatt nem találtam még olyan nőt, aki képes lett volna lekötni. A haverjaim azzal ugrattak, hogy a koncentrálóképességem időtartama nem haladja meg egy szúnyogét, és hagytam, hogy ezt higgyék, bár nem volt igaz – egy évtizedes sikeres karrier állt mögöttem a hadseregben, ahol egy elit rohamcsapatban szolgáltam, az elmúlt években pedig felépítettem a saját vállalkozásomat, és büszke voltam rá. Nem, az égegyadta világon semmi baj nem volt a figyelmemmel vagy az elköteleződésemmel. Ha egyszer eldöntöttem valamit, akkor teljes erőből bele is vetettem magam. De a gondolat, hogy nap nap után ugyanahhoz a nőhöz menjek haza – nos, legyen elég annyi, hogy ezért szerintem nem érte meg lemondani a szabadságomról. Úgy szerettem a dolgokat, ahogy voltak. Akkor jöttem és mentem, amikor nekem tetszett, egész napokat végigdolgoztam, ha az üzlet megkövetelte, aztán leléptem a hétvégére, ha ahhoz támadt kedvem. Úgy élveztem az életemet, ahogy volt, és nem állt szándékomban változtatni rajta. – Mikor fektettél le utoljára valakit? – kérdezte Matt, a jóbarátom és alkalmazottam, és rám vigyorgott a söröskorsó pereme fölött. Egyszerű volt az életem, és nagyra értékeltem az egyszerűséget. Nem érdekeltek a bonyodalmak. Nem érdekeltek a zavaros kapcsolatok vagy bonyolult érzelmek. Én voltam a világom középpontja, és ez pontosan meg is felelt nekem. Tudtam, hogy önző vagyok, de elfogadtam. Rájöttem, hogy Matt választ vár a kérdésére, ezért káromkodtam egyet, és belekortyoltam a sörömbe. – Morcos seggfejként viselkedsz az utóbbi időben az irodában – tette hozzá nyomatékosan. Krisztusom, olyan diszkrét, mint egy drogos, aki majd meghal a következő adagért. – Ugye tudod, hogy a főnököd vagyok? – meredtem rá, de csak bemutatott. A pöcs. Egy hosszú munkahét után a kedvenc éttermünk bárjában iszogattunk. A Fireside Lodge kínálta a legjobb sajtburgert és a leghidegebb sört a városban, így péntekenként általában itt találtuk magunkat. Kicsit csodálkoztam is, hogy a tulaj még nem tette ki a „foglalt” táblát a bárszékünk elé, olyan sok időt töltöttünk azon ücsörögve. – Még szerencse, hogy valaki elég tökös, hogy szóba hozza a dolgot – mormogta Zach az orra alatt. – Te húztad a rövidebbet? – kérdeztem Mattet. Nem volt rájuk jellemző, hogy a magánéletemben vájkáljanak, de soha nem is haboztak, hogy szóljanak, ha pocsék volt a kedvem. A bosszantó akadékoskodásuk ellenére mindketten elég jó srácok voltak. Velem dolgoztak, amióta három éve a semmiből létrehoztam az építőipari vállalkozásomat. Mellettem álltak, hajlandóak voltak fillérekért dolgozni nekem, amíg végre megengedhettem magamnak, hogy többet fizessek nekik. Most már elég jól ment az üzlet, de kidolgoztuk érte a belünket, szóval minden relatív. – Komolyan, haver! Rád férne, hogy legyen egy nő az életedben – jegyezte meg Matt, és a félig üres söröspoharába bámult. – Vagy legalább az ágyadban – tette hozzá Zach. Az életemben? Kösz, azt már nem. De az ágyamban? Az nem is olyan rossz ötlet. Próbáltam felidézni, mikor volt utoljára részem női társaságban. Be kell vallanom, hogy elég régen, talán pár hónapja is megvan már, de átkozott legyek, ha ezt elárulom nekik, ámbár lehetséges, hogy igazuk van. – Majd meggondolom – motyogtam, hogy ne tápláljam túlságosan az egójukat. – Jól van, mert az a cuki kiscsaj ott igencsak téged stíröl – mondta Matt, és oldalba bökött. A bár végében álló biliárdasztal felé tévedt a tekintete, az enyém pedig követte. Vastagon ki volt húzva a szőke lány szeme, apró sortot és olyan mélyen kivágott piros ujjatlan pólót viselt, hogy kilátszott alóla a csipkés melltartója. Nem igazán volt az esetem, de a farkamat ez nem érdekelte. Meghallotta az ötletet, hogy ma este bebújhat egy meleg, nedves punciba, és máris benne volt a játékban. Mély lélegzetet vettem, elfordítottam a tekintetemet, még éppen időben, hogy lássam, hogy a két haverom jelentőségteljesen egymásra mosolyog. Seggfejek. Harminc perccel később a szőke mellettem ült az autóban, és a lakásom felé tartottunk. Amikor pár perccel később megérkeztünk, összehúzott szemmel a felhajtómon parkoló ócska tragacsra meredtem. Ez nem volt itt reggel, amikor elmentem itthonról. Leparkoltam a behajtó másik oldalán, és kimásztam az autóból. – Maradj itt egy percre! – mondtam a szőkének, aki bólintott, mosolyra húzódtak fényes, vörös ajkai. Megkerültem az ócska autót, aminek az üléséről egy nő mászott ki éppen. A sötétszőke hajzuhatag félig eltakarta az arcát, de bárhol felismertem volna azokat a fürtöket. – Jenn? Megtorpantam. Pár éve jártunk néhány hónapig, de azóta nem is láttam őt. Részben a kínos szakításunk miatt kerültem azóta is a kapcsolatokat. Jenn készen állt valami többre: elköteleződésre, stabilitásra… házasságra. Én viszont nem. Még mindig fájt az utolsó beszélgetésünk emléke. A kellemes három hónapos kalandnak néhány rövid szó vetett véget. – Soha nem fogsz megállapodni? – kérdezte akkor. – Valószínűleg nem. Hűvösen válaszoltam. De legalább őszinte voltam. – Szia, Max! – Most érzelemmentes és távolságtartó volt Jenn hangja. Magam sem tudom, hogy mire számítottam, de valószínűleg Jennek megvolt az oka rá, ha hirtelen előkerült a semmiből. – Mi a helyzet? Minden rendben? Az aznap esti partneremre pillantottam a szélvédőn keresztül. Lefagyott a mosoly az arcáról, és érdeklődve figyelt bennünket. Jenn kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és kiemelt belőle egy gyerekülést – benne egy alvó babával. Mi a fasz? Hevesen zakatolni kezdett a szívem, és összerándult a gyomrom. – Jenn? – Elakadt a hangom. – A lányod. Jenn letette a babaülést a lábam elé, és hátrált egy lépést. Nem néztem le. Őszintén bevallom, nem bírtam rávenni magam, hogy a babára nézzek, mert féltem attól, hogy mit fogok látni. Tényleg az én lányom? Hasonlít vajon rám? Ez nem lehetséges – vagy mégis? Még mindig Jennt néztem, próbáltam rájönni, hogy mi a fasz történik. Kínomban az autóm felé pillantottam, és láttam, hogy a szőke a szeme előtt játszódó jelenetet figyeli, és a szája nyitva maradt a döbbenettől. – Végeztethetsz apasági tesztet, de a gyerek a tiéd. – Jenn letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról, benyúlt az autóba egy sporttáskáért, és letette a babaülés mellé. – Sajnálom. De egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni. Hallottam a hangját, de nem bírtam felfogni a szavait. – Mit akarsz ezzel mondani? Miről beszélsz? – Nem bírom tovább, Max. Azt hittem, hogy képes leszek rá, de kiderült, hogy nem. A te lányod is, szóval viseld gondját. Jenn hangja remegett, ahogy lehajolt, és suttogott valamit a kislánynak, aki még mindig mélyen aludt. Aztán beszállt a kocsiba, és kifarolt a behajtómról. – Jenn! – ordítottam és utánaintegettem, hogy álljon meg, de olyan erővel lépett a gázra, hogy csikorogtak a kerekek, aztán már nem volt sehol. Mély lélegzetet vettem, de nem volt olyan hatásos, mint reméltem. Úgy éreztem, mintha mázsás súly nyomná a mellemet. Mintha megdermedtem volna, nem tudtam, mi lesz a felvonás következő jelenete, és azt sem, hogyan kerültem egyáltalán bele ebbe a színdarabba. A szőke kimászott az autómból, mellém lépett, és lenézett a babára, aki végigaludta az egész drámát. – Milyen imádni való kislány! Az unokahúgod? Ekkor néztem le először a babára. Megrebbent az apró szemhéja, és kinyújtóztatta az egyik pizsamába bújtatott lábát. Fejbe vágott a hirtelen fellépő vágy, hogy bevigyem őt a házba, a melegbe a hűvös éjszakából. – Nem. A lányom. – Felemeltem a babaülést, és védelmezően a mellemhez szorítottam. Az enyém. A gondolatra kissé elöntött a pánik. – Most mihez kezdjek? – kérdeztem inkább magamtól, mint a szőkétől. Vagy talán az univerzumnak szántam a kérdést, mert az eddig megszokott életem hirtelen fenekestül felfordult. A szöszi vállat vont. – Pisilnem kell. Mindhárman bementünk a házba, letettem a babaülést a nappali padlójára, és a fürdőszoba felé intettem. Miután végzett, odamasírozott hozzám, lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcomat. – Gondolom, vége a ma éjszakai terveinknek. Bólintottam. – Valami olyasmi. – Hívok egy Ubert. Jobb lesz, ha ágyba dugod a kicsit – közölte, és előhalászta a telefonját az aprócska farmersortból. Felnyögtem magamban. Öt perccel ezelőtt semmi más nem járt a fejemben a szexen kívül, most pedig mindez meghiúsult. Újra felnyögtem. – Meg is van – bökdöste a szöszi a telefonját. – Öt perc múlva már itt se vagyok. Újra megpuszilta az arcomat, és kiment a verandára, hogy megvárja a taxit, miközben én próbáltam nem pánikba esni. Mi a faszt kellene most tennem? A párnákból várat építettem az ágyamon, nehogy a baba megüsse magát valamiben, aztán megpróbáltam kivenni őt a hordozóból. Komoly cucc volt az az ötpontos heveder. A baba alszik, az isten szerelmére, nem pedig ejtőernyővel készül kiugrani egy repülőgépből! Miután végre kiszabadítottam, kiemeltem a hordozóból, és lefektettem az ágy közepére. Majd én alszom a vendégszobában. Poros volt ott az ágynemű, nem akartam, hogy a lányom azokban aludjon. Nem sok mindent tudtam a kisgyerekekről, de azt igen, hogy a tüdejük és a bőrük valószínűleg érzékenyebb, mint az enyém. Miután ezt elrendeztem, kinyitottam a sporttáskát, amelyet Jenn a babával hozott. Egy bolyhos rózsaszín takaró, pár apró ruha, egy csőrös pohár, pelenkák, törlőkendők és egy összehajtott papírlap volt benne. Kinyitottam a levelet, és lenéztem Jenn kézírására. Max, tudom, hogy ez meglepetésként ér téged. Sajnálom, hogy csak így rád borítom ezt az egészet, de tudom, hogy megbirkózol majd a helyzettel. Biztos azt gondoltad, nem vagy rá képes, vagy talán csak a felelősséget nem akartad vállalni, de te vagy a legerősebb férfi, akit ismerek. Jobb leszel ebben nálam. Biztos vagyok benne. Dylannek hívják. Most töltötte be az egyet, vasárnap volt a születésnapja. Ebéd után aludni szokott, és imád fürdeni. Köszönöm. Szeretettel, Jenn Megfordítottam a lapot. Ennyi az egész? Semmi instrukció? Se használati utasítás, semmi?! Tudom, mindenki azzal viccelődik, hogy a férfiak nem olvasnak használati utasítást, de legalább egy pillantást szívesen vetettem volna rá. Összerándult a szívem a gondolatra, hogy Jenn Dylannek nevezte el a lányunkat. Bob Dylan volt a kedvenc énekesem, és Jenn tudta ezt – ugratott is miatta. Azt mondta, hogy múlt századi a zenei ízlésem. Rájöttem, hogy az irántam érzett tiszteletét akarta kifejezni a névválasztással. Akkor viszont miért tartotta titokban a terhességét? Miért titkolta el előlem a gyereket? A tekintetem visszavándorolt a babára… a lányomra. Kell még egy kis idő, hogy hozzászokjak a gondolathoz. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni, de reméltem, hogy a reggel majd hoz némi tisztánlátást. * * * Meghallottam a kerekek csikorgását a kavicsos felhajtón, és kinéztem az ablakon. Hála istennek, megjött Tiffany! Fel voltam pörögve a három csésze kávétól, és már harminc perce fel-alá járkáltam a nappaliban. Tiffany volt a személyi asszisztensem három éve. Ő gondoskodott róla, hogy időben ki legyenek fizetve a számlák, beszerezte az építkezésekhez szükséges anyagokat, és ami a legfontosabb, ő tartott engem kordában. Igazi problémamegoldó volt, szóval épp rá volt szükségem, bár ma éppen szabadnapja volt. Tiffany szokás szerint kopogás nélkül lépett be a házba. – Mi a gond? – kérdezte, miközben lerúgta a cipőjét a bejárati ajtónál. Miután ilyen régóta dolgoztunk együtt, gyakorlatilag egy családnak számítottunk. Legalábbis én így tekintettem a kapcsolatunkra. Mielőtt válaszolhattam volna, Tiffany szeme megállapodott Dylanen, aki a nappali padlóján ült, és a vasárnap reggeli rajzfilmeket nézte, ahogy én is szoktam kiskoromban. Csak éppen ezek a rajzfilmek nem azok voltak, amelyekre emlékeztem. Túl erőszakosak, tele sértő humorral, szóval találnunk kell majd a lányomnak valami megfelelőbbet. – Max? – csattant fel Tiffany hangja. – Ja, tudom. Jobb lesz, ha leülsz. Tiffany felvonta a szemöldökét, és leereszkedett a kanapéra, de közben nem vette le a szemét a kislányról. – A… tiéd? – Igen. Tiffany nagyot nyelt. – Jenn? Tudott a félresikerült kapcsolatomról. Igazság szerint Tiffany próbálkozott is nálam. A Jenn-nel történt szakításunk után megcsókolt a céges karácsonyi bulin, és megmarkolta a farmerem elejét, pontosabban azt, ami alatta volt. És a következő kilencven másodpercben hagytam, hogy a farkam gondolkozzon helyettem – behúztam magammal az irodába, és visszacsókoltam. De aztán észhez tértem. Finoman leállítottam őt, mert meg akartam őrizni a munkakapcsolatunkat. Megdörzsöltem a tarkómat, és felsóhajtottam. – Lerakta őt nálam tegnap este. Azt mondta, hogy nem bírja tovább csinálni. Tiffany a mellkasára szorította a kezét. – Hűha! Kávénál valami erősebbre lesz szükségem ma reggel – viccelődött. Leültem mellé a kanapéra. – Tudod, hogy nem vagyok jó, amikor segítséget kell kérni. – Nem, tényleg nem. De szükséged lesz rá. Ismét csak bólintottam. – Bármire van is szükséged, Max, én itt vagyok. Nagyot nyeltem, és megdörzsöltem az arcomat. A tekintetem Dylanre vándorolt, akit még mindig teljesen lekötött a tévé. Kicseréltem a pelenkáját, miután reggel felébredt, adtam neki száraz Cheeriost, és teletöltöttem tejjel a csőrös poharát. Kíváncsian figyelt, miközben ittam a kávémat, de nem sírt, és nem követelte az anyukáját, ami egyszerre nyújtott megkönnyebbülést és szomorított el. Nem tudtam, hogy mit csinálok, de eddig minden rendben volt. – Tudod, hogy nem szeretem elismerni, ha segítségre van szükségem, de nem leszek képes mindezt egyedül végigcsinálni, ha közben dolgoznom is kell. Végiggondoltam a dolgot, és nem akarom a lányomat bölcsődébe adni, ahol nem ismer senkit. Tiffany bólintott. Igazság szerint sajnáltam azt a csöppséget, akit elhagyott az anyja, és bűnösnek is éreztem magam, amiért nem tudtam a létezéséről. – Szóval meg fogod tartani. – Ja. Tiffany rám mosolygott, és megpaskolta a kezemet. – Talán itt az ideje mindent újrakezdeni, Max. Az univerzum talán így próbál közbeavatkozni. Komolyan azt gondolom, hogy ez valami nagyszerű dolognak a kezdete. – Igazad van. – Tényleg? – vigyorgott rám. – Aha. Minden rendben lesz, igaz? Felveszek egy dadust. Hajlandó vagyok rendesen megfizetni, de a lehető legjobbat akarom. Ez a tökéletes megoldás. Néha tudok itthonról is dolgozni, szóval többet lehetek itt, és Dylant sem kell egyik helyről a másikra hurcolni. Tiffany összeráncolta a homlokát. – Ó, rendben. Ez jó ötlet. Csak imádkoznod kell, hogy a dadus azonnal tudjon kezdeni. Tiffanynak igaza volt. Csak remélhettem, hogy az univerzum éppen a megfelelő puzzle-darabot illeszti a helyére életem kirakós játékában.