Urak, úrfiak II. rész

Fejezet 5

„Agyon tudnám lőni!” – gondolta Gerő fogcsikorgatva, s még undorodva nézett a csávosi pap szűnni nem akaró hálájának kézzelfogható jelére, a hízott kappanra, csöngetett Imrének, aki tudta már, hogy ilyenkor át kell kísérni a nagytiszteletű urat a sarki falatozóba, a kappant viheti haza a feleségének, s este a Gabi fiatalúr morogni fog, hogy a pap ott alszik hajnali vonatindulásig az ő szobájában, a boldogult Bákodyné méltóságos asszony képe alatt.

– Nagyon örülök, kedves János! – mondta Gerő a legszélesebb mosolyával, s amikor megölelte, már ki is tette az ajtón a papot.

Az altiszt, aki hallotta gazdáját káromkodni, amikor a csávosit vagy hozzá hasonlókat jelentett be neki, azzal a megbabonázott tisztelettel meredt rá, amivel csak jámbor falusi nézhet az urak csodálatos képmutatására.

– Maga a legtökéletesebb színész a világon! – csicsergett az ajtóban, nyomban a pap távozása után, elegánsan, illatosan és vidáman Horváthné Mérey Mili, aki végignézte a jelenetet. Gerőért jött, hogy együtt ebédeljenek. Belibbent, szinte betáncolt az ajtón.

– Nem – mosolygott Gerő –, nem én. Maga. – S míg az asszony fehér, puha kezét csókolta, vidáman csillogott a szeme. Mili nevetett.

– Én?

Gerő bólintott.

– Bizony. Gratulálok. A Vidékjáró Drámatársulat tagja.

– Jaj! – Mili most egyszerre szerette volna a nyelvét dühében tövig kiölteni, ugyanakkor elragadtatott öleléssel Gerő nyakába ugrani. Kettő közül a képmutatás harmadik formáját választotta; magyarázza Gerő, amire akarja: eltakarta a szemeit, mintha sírnia kellene.

Gerő jóindulattal fogadta ezt a mozdulatot. Mosolygott.

– Most aztán döntsem el, hogy örömében sír-e, vagy bánatában!

Mili fellélegzett. Túl volt a nehezén, hangjára talált:

– Ha elmegyek és játszhatom végre, nem láthatom magát.

– Úgy felelt most, Mili, mint én annak az úrnak, aki maga előtt távozott. A pokolba kívántam, de nagyon örültem, hogy egy öleléssel megszabadulok tőle.

– Nem! – mondta Mili élénken, s nekidőlt az íróasztalnak. – Nem. Én olyan tehetséges, mint maga, nem leszek soha. Másfél éve figyelem, és azt hiszem, azért olyan kedves az emberekhez, mert lenézi őket.

Az ügyész meglepődött egy pillanatra.

– No – mondta végre –, nem vagyok én kedves mindenkihez. Elég sokszor dühöngök. De ha valakinek sikerül elnyernie a teljes megvetésemet…

– Nem! – mondta Mili. – Maga szánja az embereket, azért kedves hozzájuk. Azt a bácsit is szánta, és mondja – s egészen közel lépett Gerőhöz –, meddig szánja még az öreg Lizát?

Gerő elkomorodott.

– A nagyságos asszony szerződése ősztől kezdve érvényes – mondta rendreutasítóan és hivatalosan.

Mili hozzá hajolt.

– Megsértettem?

– Meg.

– Haragszik?

– Nem. Igazán nem.

– Kár magáért! – sóhajtott Mili az arcába.

– Én – mondta Gerő, elnehezedve a hozzá hajló asszonytól, aki másfél éve játssza azt az aljas játékot vele –, én sohasem érdeklődtem, Mili, a maga magánügyei iránt. Se abba nem szóltam bele, hogy ki a férje, se abba, hogy ki a barátja. Azt hiszem, a barátságnak egyik alapkövetelménye az, hogy tiszteljük egymás magánügyeit. Én nem tettem volna fel magának hasonló kérdést.

– Mert nem szeret! – kiáltotta Mili, s maga is megijedt merészségén, hiszen Kis Imre ki- és bejárt, a telefon csöngött, s a bíró kisasszony kétpercenként megjelent a belső ajtóban, megijedt, hogy a hangja túl színésziesen hangzott.

Gerő kissé eltolta magától.

– Jó – mondta kissé rekedten –, jó. Maga ezzel szemben szeret. Tehát ma este felmegyek magához.

– Szeressen, Gerő! – szipogott Mili, s hogy a kisasszony az ajtót behúzta maga mögött, megragadta az ügyész kezét. Forró arcát ráfektette. Szeméből most valóban ömlött a könny.

– Gerő, Gerő bácsi, olyan szerencsétlen vagyok! Maga a legnagyobb angyal a világon. De hogy tudjak most a szerződésemnek örülni, amikor jaj, szörnyű mondani is! Móni hazajött, és hetek óta felém sem néz, és… Péter, Péter megcsal azzal a Baló Pötyivel. Én…

Sírt.

Gerő alsó ajkát beszívta, s mint aki fitymálja saját magát s az egész világot, csettintve engedte el. S míg eres, bütykös, reumás keze fájón apásnak érzett mozdulattal simogatta Mili vörös fejét, a könyvesszekrény üvegében, a fekete törvénykönyvek előtt meglátta egy pillanatra, hogy a szeme körül hamuszürke a karika s a homloka csupa ránc.

– Na – mondta, kivette a vasutasóráját szabad kezével, felkattintotta a fedelét –, törölje le a könnyeit. Jöjjön, ebédeljünk meg. Ma este majd magánál megbeszéljük a szerződést. És az urakat… Péter öcsémet meg kedves férje urát.

Mili pislogva púderezte az orrát, és azon gondolkozott, hogy lehet az, hogy ez az ember nem veri meg, ellenben olyan udvariasan mosolyog s olyan biztatóan apás a hangja, hogy egészen biztosan ma sem lesz semmi kettőjük között. S az egészhez olyan különösen fölényes arcot ölt.

Nagy színész – gondolta Bákodyról, s valami olyat érzett, ami a szerelem érzésétől nem egész idegen…

– A maga lényének szuggesztív varázsa a következőkből áll – mondta Móni Rikának. Míg magyarázott, összeszorított három ujjával függőleges irányban gesztikulált. Azok az apró növésű emberek, akik sarkuktól a fejük búbjáig megfeszülnek, hogy magasabbnak lássanak, hosszanti irányban mozgatják a kezüket.

Útjuk a Lehel piac zöldséges során vezetett. Mióta nem járt a színiakadémiára, Rika látta el a háztartást. Móni a köztisztviselők boltjának az ajtajában fogta el. Onnan menekült éppen, dolgavégezetlen. A köztisztviselők boltjában egy fogarasi fiú, bizonyos Gabler volt az első segéd. Még a magyar Fogaras gimnáziumában ez a Gabler Jancsi önképzőköri elnök volt valaha, Adyt szavalta, és verseket fabrikált. Aztán Pestre menekülve, hosszú bolyongás után, az egyetem s az álláskeresés útvesztőiben, rokonának, Nékay Lőrinc volt főispánnak a segítségével a kereskedelmi pályán helyezkedett el. Mindezt már számtalanszor elmondta Rikának, a földinek, cukormérés közben vagy hagymaválogatáskor. Ma azt is elbeszélte, hogy rövidesen otthagyja a segédséget; először azért, mert az nem úriembernek való, másodszor azért, mert a Honmentő Magyarok egyesülete pártot szervez, és ő ott tagszervező segédtitkár lesz. Gabler úr úgy gondolta, hogy ez Rikát is élénken kell hogy érdekelje. Hiszen a Honmentő Magyarok Bezerédi utcai párthelyiségében magával Göncze Péter főtitkárral beszélte meg a bizonytalan jövőben biztos politikai hatalommal s ebből folyó minden jóval kecsegtető új, ám egyelőre ingyenes állást!

Rikának zúgott a füle. Egy szót sem értett. Bánta is ő Gablert, Pétert s a Honmentő Magyarokat! A kimért mazsolát otthagyta a pulton. Kifutott fizetés nélkül – majd beírja a könyvbe Gabler úr, ha észreveszi, hogy már régen az üres boltnak szaval. Kiperdült, egyenesen Móni elé.