Fejezet 4
1086 Words
– Csak pénzt ne kérj az ebesi kasszából! Egyébként jó hírt közölhetek!
Samu térdére rakta a kezét, s szórakozott mosollyal hallgatta az ügyészt.
Gerő mosolyogva és gyorsan közölte, hogy másfél évi küzdelem eredményeként sikerült kitaposnia a kultuszminisztériumban, hogy az államilag támogatott Vidékjáró Drámatársulat szerződtessen a jövő szezonra egy női és egy férfi tagot… Tulajdonképpen Miliért küzdött, de restellte, hogy egy asszony a pártfogoltja, aki nem is erdélyi. Így aztán engedett az erdélyiek sűrű zaklatásának: Huzella Mária, Bodzafiné, Bicskey Balázs s még annyi unszolásának, aki mind azt kérte, hogy az ebesiek ereje abban is nyilvánuljon meg, hogy állásba tudnak tenni végre egy valóságos erdélyi színészt. Ki más lenne erre a legalkalmasabb, mint a híres anekdotamondó Samu? Meg aztán két emberért könnyebb harcolni, mint egyért. Ha az ember egy állást kér, akkor protezsál, leköti magát. Viszontkérésre ad lehetőséget. De állásokat kérni, az más. Az elvi harc. Nem annyira személyi ízű.
– No, megvan, Samu. Te meg Horváthné tagok lesztek jövőre. Ne köszönj semmit, és pénzt ne kérj: nagyon örülök, fiam.
Samu lehorgasztotta a fejét. Gerő még mindig mosolygott. De hogy Samu nem vette észre a felé nyújtott kezet, megdermedt mosolya. Az ingerültség villáma pattant szép, barna szeméből.
– Mi bajod van, Samu? Ki vele!
Samu legyintett. Hallgatott még egy kicsit, aztán egyszerre az ügyészre emelte könnybe lábadt szemét.
– Utolsó alak vagyok, Gerő bátyám. Szerelmes vagyok.
Gerő nyaka erősen megvastagodott ettől a felelettől. A feszülő mozdulat az elégedetlen és hálátlan Samunak szólt, aki könnyezik, ahelyett hogy örülne. A szerelmes szóra elmosolyodott.
– Baj. Az már baj, Samu.
– De még milyen! Nem tudja, Gerő bátyám. Esküszöm neked a fent való Úristenre, hogy az a kicsi leányka még csak nem is sejti.
Gerő elernyedt izmokkal felnevetett, s cigarettára gyújtott.
– Hm! Titokban vagy szerelmes? Pedig öregnek nézlek, Samu, a magányos örömökhöz.
Samu felugrott.
– De én elveszem! Én elveszem, Gerő bátyám. Két nap, két éjjel egyvégtében ittam, aztán megesküdtem a fent való Úristennek, hogy elveszem. S te leszel a házassági tanúnk.
– Megtisztelsz! – bólintott Gerő, és úgy szagolt Samu felé, mintha a szesz szagát érezné rajta.
– Aztán ki ellen esküszöl össze a fent való Úristennel?
– Gerő bátyám – Samu lezökkent –, utolsó alak vagyok! De muszáj, hogy megkérjelek, hogy tartsd fenn ezt a két állást még egy évig a kultuszminisztériumban. Engem ne szidj. Én nem tehetek róla. Tudom, hogy erősen haragszol most. Mennyit kínlódtál azért a két helyért, s mondod is mindig, hogy a kérelmezők telhetetlenek. Hidd el, nekem úgy facsart a belsőm, míg feljöttem ide a lépcsőn, mintha hascsikarás volna a mejjemben.
Gerő türelmetlenül legyintett, mint aki unja ezt a sok felesleges szót, de Samut nem lehetett megállítani.
– Mind az járt az eszemben, ahogy a kérelmezőket szidtad. Előttem tanítottál ki egy embert, hogy ne jöjjön hozzád azzal, hogy akármilyen állás jó neki, mert te nem érsz rá éjjel-nappal utánajárni, hogy hol van egy üres hely vagy egy lehetőség, hanem mondja meg a kérelmező, hogy mit kér. Hát én így is tettem. Én eleget tapostam az utat. Nem mondhatod, hogy nem tudtam ki mindent, még a kultuszminiszteri segédfogalmazók lakásának a címét is. S most mégis úgy érzem magamat, mint a hivatalszolgád, akit lekaptál vót. Ilyen az éhes ember, Gerő bátyám. A te Imrédnek is jó volt először a fogházőrség, aztán, hogy fellépett a gyomorbaja, hát nem bírta a rabok között, s belső munkára kéredzkedett. Itt mérgelődtél előttem, hogy már itt sem jó neki, innen is jobb, kényelmesebb helyre szeretne lépni. Hát én is így vagyok. Az illető nő, akit el akarok venni: színésznő lesz. Egy év múlva végez.
Gerő egészen sötétvörös lett indulatában. Nagyot szippantott, és kurtán válaszolt:
– A női hely a Horváthnéé a Vidékjáró Drámatársulatnál.
Samu gerincoszlopa rokkant vagy két centit a kemény szóra. Sóhajtott. Szemöldökén koszorú alakban álltak az izzadság gyöngyei.
– Én csak eltengődnék még egy esztendőt akárhogy is. Kivárnám, míg Pirike végez. Ha hozzám adják. Nyugalmazott pénzügyi tanácsos az édesapja. Trafikuk van a Mozsár utcában. Tán emlékszel rá, Gerő bátyám. Volt vagy kétszer Rikával az ebesieknél. Én is ott ismertem meg. Piri. Edelényi Piri. Ugye, be szép magyar neve van? Most történt ez, a hetekben, hogy a Nemzetibe megint bejárogattam. Én nem tudom, de amikor ez a leányka elkezd beszélni, megfordul körülöttem a világ. Annyi jampec lebzsel körötte, mint a fene. Hidd el, Gerő bátyám, én szegény ember vagyok. Tudom, hogy az apja lehetnék. Szépség sem vagyok. S tán nagyobb családból valóhoz szánták. Én már voltam nős egyszer, és sohasem hittem volna, hogy még egyszer megbolondulok. De látod, arra gondoltam, hogy ha egyszerű kisnemes sorból való székely ember is vagyok, nevem mégiscsak van, s ha éppen én tudnék a leánykának egy szerződést adni nászajándékba…
– Menj haza, Samu – szólt Gerő, és finoman ásított –, menj haza, és aludd ki magadat.
Samu felpattant.
– Elutasítasz?
– El, Samu. – Gerő szánakozva széttárta az ujjait. – Megjegyzem – mondta Samu, és villant a szeme, pofacsontján kigyúlt a bőr, s a nadrágjához kapott –, megjegyzem, éppen úgy el méltóztattál utasítani, mint amikor azt kértem, hogy az ebesiek kasszájából finanszírozzátok az önálló színigazgatói pályámat. Valóban! – mormogott Gerő.
– Reménytelen? – kérdezte Samu elcsukló hangon.
– A Horváthné állása Edelényi Piroska részére, aki csak egy év múlva töltené be azt, feltéve, hogy hajlandó lesz veled vidékre menni, valóban teljesen reménytelen.
– Miért? – Samu feldobta a fejét. – Miért? Azt nem lehet, hogy nekem egy rendes, kedves ügyibevaló feleségem legyen? Egy pályán ketten, mint az igazi művészpárok?
– Samu, én a lehető legjobbat kívánom neked. A te állásod megvan. S ha netán házasodsz, ha ragaszkodsz hozzám, eddigi násznagyi pályafutásomban éppen te leszel a 25-ik, akinek tanúzom. Ha nem térnél jobb meggyőződésre, szívesen, ám legyen. Isten áldjon!
– Mert… – mondta Samu az ajtóban csökönyösen, de a volt csávosi pap, aki Kiskőrösről jött be Gerőhöz, egyenesen az ügyészségre cipelve egy hízott kappant, elsodorta az ajtóból. Samu csuklott egyet. A gyomra égett, s orra körül látható fátyolként táncolt a kilehelt alkohol. Imre támogatta le a lépcsőn.
A csávosi papot már ötödízben intette meg Gerő azért a rossz vidéki szokásért, hogy a hivatalba levágott baromfit cipeljen. A kacsákat és csirkéket úgyis Kis Imréék eszik meg, hiszen neki háztartása sincs, s miféle kompromittáló, buta szokás egy főügyésznek ennivalót cipelni az irodájába? A csávosi papról ugyan az egész ügyészség tudja, hogy semmiféle baja sincs az igazságszolgáltatással, de azért mégis elviselhetetlen, hogy a folyosón mindenkit elfog, és elbeszéli, hogy őt igenis éppen Bákody Gerő főügyész mentette ki az oláh baka kezéből, amikor menekültünk, kérem szépen, s én, a volt csávosi pap, himnuszt énekeltem az ebesi állomáson.
- Writer
