Urak, úrfiak II. rész

Fejezet 6

Már hússzor találkoztak, amióta megismerkedtek. Móni tartotta számon, ő figyelmeztette: ma látom tizenkilencedszer, Rika. Móni ráköszönt az utcán, mindjárt pár nappal megismerkedésük után. Elébe toppant a Szondy utca sarkán – odáig kísérte el Gabit, amikor öt óra tájban a Spolarich kávéházból el kellett már menniök, mert kezdődött a munka a redakcióban. A rostavizsga után néhány napig Rika rendesen eljárt hazulról, mintha éppen a színiakadémiára menne. Hiába akarta Málikának megmondani, hogy megbukott, nem jár már az iskolába, Málikával nem lehetett beszélni. Vagy sírt, vagy aludt, vagy Rózsival pörölt a trafikban, s amikor megtudta végre, éppen luminálkábulatban volt, s végtelenül közönyösen vette tudomásul.

– Te tudod, fiam…

Rika borzongó lelkiismerettel nézte az anyját, de nem tudta sem vigasztalni, sem egészen megbántani. Málika elfordult tőle. Bezárta önmagát, s Rikának annyi más izgalma volt! Most, hogy nem járt az akadémiára, délelőtt főzött és takarított, délben elrohant Gerő bácsiékhoz, hogy felköltse Gabit, s csókolózzanak egy-két percig, míg Lujza be nem rontott, mondván, hogy csurog már a fürdővíz, fiatalúr, és várják ám ebédre a kisasszonyt odahaza! Ebéd után elment Gabival a Spolarich kávéházba. Ide járt a Honfoglalás néhány ifjú titánja, itt olvasta el Gabi a lapokat, itt viselkedett úgy, mintha egynemű pajtások lennének, vagy jó baráttá higgadt, régi házasok. Ebben a nyilvánosságban jobban védve érezték magukat – önmaguktól is –, mint Rikáéknál vagy Gabiék lakásán; itt szőtték a nagy tervet az öreg Bákody puhítására s a párizsi útra, amit már nem lehetett halasztani, hiszen Gabi bejelentette a Honfoglalásnál, hogy elmegy, csak hogy ne küldjék el maguktól, s kibékült és megegyezett Kokassal, hogy nem kap majd rendes havi fizetést, ha külföldön lesz, de mint cikkíró a szerkesztőség belső tagja marad, és Kokas Párizsból küldött írásait leközli és fizeti.

Amikor a Szondy utca sarkán elvált Gabitól, Móni toppant elébe a Nagykörúton. Mónival találkozott, amikor kifordult a Ferenciek templomának kapuján; amikor délutánonként felváltotta Málikát a trafikban. Móni jött be segíteni – s hallgatni, hogy Rika a trafik telefonfülkéjéből miket telefonoz a szerkesztőségbe Gabinak.

Móni megjelent egyszer az Országház kávéház különtermének ajtajában. Rábámult a ruhatárban, és azóta szüntelenül és szakadatlanul létezett. Csak az első találkozás élt elevenen Rikában, s a hosszú séta, amikor az első találkozás után Gabival Móniról beszélt. A többi összefolyt benne, s együtt jelentette Mónit, aki olyannak tetszett, mintha mindig ismerte volna. Móni monoton hangja az első öt mondatnál elálmosította, s azt az érzést keltette benne, hogy órák óta csépeli ugyanazt a szólamot. Unta Móni lényét. De ugyanakkor tudta, hogy Móni rendkívül érdekes dolgokat mond – halálosan unalmasan. Tudta, hogy jobban megszokta már az életadó levegőnél. Igen, olyan volt Móni Rikának, mint a levegő; nem számba venni való, de nélkülözhetetlen; át lehetett nézni a feje fölött, de kell hogy legyen vele, mellette, körülötte, mindenütt. Most is hozta a kosarát; tegnap a dohányosládákat is segített behordani. Máli még nem ismeri. S Rika, ha erre gondol, izgalomba jön: Gabi nem tudja, hogy folyton Mónival jár, Gerő bácsi sem, Málika sem. Edelényi Piri sem sejti, és nem is akarja, hogy sejtsék, mert tán annak az unalmas, szegény, foszlott ingű és ápolatlan körmű, ládát cipelő fiatalembernek néznék, akinek látszik, és nem éreznék meg nyomban, hogy kicsoda.

Móni rábeszélte Rikát, hogy üljön le vele az újpesti rakparton a Duna lépcsőjére, és dúdolja el azt, amit a kávéházban az erdélyieknek énekelt. Amikor megtette – maga sem tudja, miért, mindegyből-e, heccből-e, vagy mert nem tud ellenállni Móni makacs akaratának, s hagyja rábeszélni magát –, Móni összeráncolta dudoros homlokát, némán ütötte a taktust, majd hosszasan kifejtette, hogy Rika hangja teljesen műveletlen, előadásában a tudatosnak nyoma sincs, sohasem lesz intellektuális művész, ha egyedül marad – ellenben ha ő kellő művészi öntudatra ébreszti és művelni kezdi, Bergner Elisabethnél nagyobb és híresebb színésznővé válik.

A cigarettát kivette a szájából, és így szólt.

– Egy énekes, aki cigarettázik, egyenlő azzal az őrült balett-táncossal, aki élesre fent kötőtűvel szurkálja össze a lábát. – Beszélt Berlinről, a weimari Németország színpadjairól, Piscatorról, a nagy rendezőről, akinél kulisszát tologatott, csak hogy tanulhasson.

Minden mondatát így kezdte: én.

– Monomániás! – mondta Rika egészen hangosan, de Móni nem sértődött meg, hanem így felelt:

– Ha megtudja, hogy milyen rendszert dolgoztam ki annak elérésére, hogy Magyarországon az összes színművészeti intézmények működését egy központból, a magam mindenre felkészült és szimultán cselekedetekre alkalmas agyából kormányozzam, nevez még cezaromániásnak is. Ha látja majd, hogy minden célomat megvalósítom, tűzön-vízen, hullahegyeken keresztül is, borzad majd, és a század legnagyobb emberének nevez. És látja majd, hogy mindez nem jelent nekem örömet. Ha majd mindent elértem, mindent le fogok nézni, akkor…

– Ámulni fogok? – kérdezte Rika.

– Nem. – Móni lehajtotta a fejét, s csak így vallott: – Akkor talán a barátjának fogad.

– Anélkül is! – felelte vidáman Rika, s felugrott nyomban, mert Móni olajbarna arca sápadt lett, mint a kő a lábuk alatt. Keskeny ajkából, összeszorított fogai közül az üres gyomrú, éhes ember keserű lehelete csapott az arcába. Nagy, izzó szeme elfátyolosodott.

Szerelmes belém! – borzongott Rika, s úgy iszonyodott, hogy az már egyfajta vonzalom volt. Mónit nem fogadta vissza Makulár, mert Berlinből két olyan cikket talált küldeni, amikben a demokrata Németország művészvívmányait dicsőítette, s Cselley nem állt ki Móniért, mert ezekben a hetekben más gondok foglalták el. Egyfelől szegény Bibi szörnyű pere, ami miatt provokáltatni kellett Knox Tamást, másfelől egy Habsburg-házi főúrnak az az elhatározása, hogy a közeljövőben Cselley főszerkesztésével olyan királypárti lapot alapítsanak, amely a királyság eszméjét élénken felszínen tartja ugyan, viszont nem szögezi le álláspontját a törvényes jogutódlás tekintetében, ellenkezően, a szabad királyválasztás elvét igyekszik népszerűsíteni a Habsburg-ház valamelyik más tagja felé. Cselley ezt árulásnak érezte a távollevő trónörökös iránt; Cselley hű ember volt, viszont ezekben a hónapokban ez az egy remény mutatkozott arra, hogy megszabaduljon végre Makulártól. Szenvedett, válságban volt, Knox Tamással párbajozott, feleségét, hogy elégtételt szolgáltasson neki, nyilvános helyekre hordozta, és hódoló lovagiassággal tüntette ki, és azt remélte, hogy a Habsburg-főúr jobb belátásra tér, s törvényes királypártivá szelídül. Az új lapalapítás tervébe – amely ez alkalommal sem sikerült, s melyet szeretett magában diákos kedvvel összeesküvésnek nevezni – most nem vette be a fiatalokat. Csak éppen kedvencének, Bákody Gabinak ejtett el néhány szót, amikor Gabi előadta párizsi tervét: