„Akit én szeretek, annak ne legyen senkije! – gondolta elkeseredve. – És ne legyenek egyéni bánatai!” S olyan vad féltékenység fogta el, hogy csikorgatni kezdte a fogát. Elment a szanatóriumba, és kihívatta Rikát. Arra várt, hogy Rika egy szót se szóljon az anyja állapotáról. Éppen elég beszélnivalójuk van kettőjüknek. Vele törődjék. Mutassa meg most, hogy mindennél, még az anyja halálánál is fontosabb neki a szerelem. De amint meglátta az ajtóban Rika kicsire zsugorodott, csupa szem arcát, egyszerre könnyes lett a szeme, és megkérdezte: – Hogy van mamád?
Rika felelet helyett előresietett a folyosón. Száraz, égő szemmel. Szótlanul. A hallá szélesedő folyosó közepén leült egy nagy, fonott karosszékbe. Gabi melléje roskadt. Ellepte szemét a könny. Addig tiltakozott a kétségbeesés, a szomorú
