– Mi lenne? – hadarta Zaza. – Meggyógyulsz, férjhez adjuk. Táncolunk a lakodalmán.
Málika nem felelt. Lehunyta a szemét. És Zaza ekkor még egyszer letérdelt, még egy Miatyánkot mondott el, s így suttogott az ámen után:
– Ne félj semmit! Nem hagyjuk el Rikát, ha Isten ne adja…
Gönczéné nem hallotta a fogadkozást. Aznap este a sárga rózsák mellé Mády sofőrje egy levelet is hozott. Az az este a látogatók napja volt. Mintha Zaza imája és a Szent Vince-víz megfordította volna a betegségét, Málika órákig ébren volt s beszélgetett. Zilahy nénihez szólt pár szót, aki úgy megszokta a szerencsétlenséget, mint morfinista a morfiumot, s egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy meg ne látogassa a nagybetegeket. Zilahy néni sírt egy verset Máli mellett.
– Liza nem jött el? – kérdezte két sóhaj közö
