Urak, úrfiak II. rész

Fejezet 7

– Jó. Menj csak, Gabi. Óriási dolgok lesznek, mire hazajössz, ha az összeesküvés sikerül. – Így megbiztatta Gabit, de Móniról teméntelen gondjában teljesen megfeledkezett. Gondolt ugyan rá futólag, hogy megpróbálja elhelyezni valamelyik szépirodalmi folyóiratnál, de gondolatait a párbajügy sok gondjában örökre gondolatnak hagyta meg.

Móni ösztöndíja elfogyott; egykori tanítványánál, a házmesternél aludt, s a zálogba tett nyári kabátja árából vett naponta két ecetes uborkát és egy fél kiló kenyeret a Lehel piacon. Milit kerülte; haza nem ment. A Körúton, húsz méter távolságból kísérte Rikát és Gabit, s előbukkant, ha Gabi eltűnt.

– A legjobb barátom és a legnagyobb ellenségem testvéri és unokatestvéri szövetsége védik tőlem magát! – mondta harmadik találkozásukkor a Krayer festéküzlet előtt.

– Mi baja magának Péterrel meg Gabival? – kérdezte Rika, s ránevetett.

Móni lesütötte a szemét, s nyomban és oly halkan, hogy felét sem lehetett megérteni, fejtegetni kezdte a rokonok közti szerelemnek és a rokonok közti gyűlöletnek azokat a biológiai okait, melyek egy német tudós szerint a közös ősöktől örökölt azonos géneknek, a jó ég és Móni tudja, milyen sajátságos tulajdonságából erednek.

– Fél maga tőlem? – kérdezte akkor Rika, s részvéte nagyon hasonlított a meleg szeretethez. Maga is meglepődött azon, amit érez. Hogyan értse s értesse meg? Mondja azt neki, hogy rendben van, eltűröm magát, kedvelem, szeretem, habár unom, érdekel és vonz, amikor taszít, vagy csak nevessen rá, és szorítsa meg a kezét?

Az utóbbit tette, s Móni arca akkor kigyúlt.

– Rika, bennem az energiát az akarat pótolja – hadarta gyorsan. – Az én akaratom – s mondta tíz percig az akaratát, de Rika azért megjegyezte, amit az egész beszéd végéhez lángveresen és félszegen hozzácsapott: – Az akarat omlott össze bennem egy pillanattal előbb, hogy megláttam magát. A nőtől nyerjük az életet, Rika… Az új élet maga…

…Móni vitte Rika bevásárlókosarát, izzadt volt, gyűrött, piszkos is egy kicsit. De ragyogott.

– Egyedül még nappal is irtózás fog el a Lehel piacon, de magával egészen érdekes – mondta Rika, s Móniba karolt. Móni megrezzent. A kézszorítás óta ez volt a második bizalmas mozdulat kettőjük között.

Szagok ordítottak körülöttük a Lehel piacon. Ezen a hatalmas térségen, a Váci út és a Bulcsú utca között, mint egy kis sátorváros, oly sűrűn álltak a zöldségesek butikjai. Sátorponyvák körül, rothadó deszkabódék alatt macska nagyságú patkányok kergetőztek éjszakánként. Néha az út széléig is kiszaladtak, s átmerészkedtek az úttesten is, ha nem járt a villamos. Este irtózás volt átsiklani a szűk sikátorokon, pedig Gabiékhoz, a Csanády utca felé a piacon át vitt volna a legrövidebb út. De nappal is kikerülte a piacot Rika, ha csak tehette, mert míg áttörte magát a hússütők sátrai között, kozmás lacipecsenye-szagú lett a haja, cipőjére égett zsír freccsent a lyukas serpenyőből, s ruhájára és arcába, mint a sár, úgy csapódott a vajas és sajtos kofák nyálfröcskölő, trágár beszéde. Borzalmas és undorító volt a piac, ha Gabihoz készült; izgalmas, zsúfolt és érdekes, mint minden tömkeleg, ha megfeledkezett Gabiról; meglepően vonzó most, ahogy járt a káposztahegyek között, Móni karjába kapaszkodva.

Móni a berlini tömkelegről beszélt; a zsúfolt lokálokról, ahol az emberek egymás ölébe ülnek elegendő szék híján; a Grünewaldról, ahol éjszakánként a szerelmespárok ezrei élik a maguk gátlástalan életét; szállodákról, ahol a férfiak férfiakkal találkoznak; étteremről, ahol süllyesztett telefonon lehet partnert rendelni, valamelyik szintén telefonos asztaltól.

– A tömeg jelentkezik korunkban mint új fogalom, mint irányító tényező! – A tömeg igényét fejtegette, majd a tömeg lélektanának magyarázatára siklott át; megjegyezte, hogy Rika vele azért érzi jobban magát a tömegben, mert ez törvényszerű; a nagyvárosokban mind páronként járnak az emberek, hogy iszonyú magányukat feledni tudják. – A tömeg az egyes számára iszonyú, párosan vonzó – mondta, és belebotlott egy nagy cserép krizantémba.

– Ó, éppen meg akartam venni! – kiáltott Rika, mielőtt Móni magához térhetett volna.

– Tessék megfizetni, ha összetörte! – sikoltott a virágos kofa, s Rika tudta, hogy Móninak egy fillére sincs.

Gyorsan fizetett, két kezén fogva továbbvonszolta Mónit.

– Nézze – suttogta –, látja azt az embert ott? Másfél év óta miatta nem eszem egy falat húst sem!

A hússütő sátorban egy kövér hadirokkant, piros arcú férfi forgatta hatalmas vasvillával a sercegő debreceni kolbászt. Móni csodálkozva nézett Rikára, majd a hússütőre. A férfi ujjatlan inget viselt. A jobb karja egy arasszal a válla alatt le volt vágva, s olyanforma csonkba összevarrva, mint lent, a tepsiben sustorgó, bekötött végű debreceni kolbász. Ahogy a bal kezével ügyetlenül mozgatta a villát, a jobb kar csonkja mindig megrándult, s fonnyadtan és fehéren csapkodott ide-oda a vállán.

– Van ennél rémesebb is – mondta Móni, új elbeszélésre készen berlini emlékeiből, de Rika, aki ennél torzabbat és megdöbbentőbbet nem látott életében, elrángatta Mónit onnan is.

A krizantémot hevesen magához szorította.

– Szereti? – kérdezte Móni erre a hideg, ravatalszagú, pöffedt virágra, amikor kijutottak a pecsenyesütőkön át a piac végére.

Felelet helyett Rika összemarkolta a virágot, és belevágta egy félig telt szemeteskocsiba.

– De hát akkor miért vette meg?

– Hogy elpusztítsam! Mind kiirtanám, ami csúf van a világon, Móni. Tavasszal megvenném a Lehel piac összes hortenziáit, a kékre és pirosra pingáltakat: ősszel a puffadt krizantémokat. Mind elpusztítanám. Megvenném annak az embernek az összes debreceni kolbászát is, és eltüntetném. A karjára műkart csatolnék, rendes ruhát hoznék, és elvinném valahová, ahol nem olyasmit csinál, amivel a nyomorúságát még fitogtatja is. Mindig attól félek, ha látom, hogy a nyomorú karcsonkja, mint egy meztelen hurka, belepottyan a tepsibe, és kisül. A patkányokat szeretném felvásárolni és kitelepíteni. Megvenném az egész piacot, kofástul és sátrastul; megvenném a Ferdinánd hidat s ocsmány házunkat, itt hátul. Ha az enyém lehetne, mindent megsemmisítenék, ami csúf és otromba. A csúfság a legnagyobb sértés a világon.

– S a morális csúnyaság?

– Még inkább. Ha magamban fellelném: megölném. Magammal együtt.

Móni felizzott, mint egy parázs, amelybe belefújt valami hatalmas száj.

– Remek lány maga, Rika, van magában valami klasszikus naivság. A görög naivitásra gondolok. – Kapkodta a szavakat, most nem beszélt olyan szabatosan, mint életében máskor mindig és mindenütt. Ölében Rika zöldségeskosarával, a lány mellett ült, a szemetesszekér oldalán. – Maga realista és szépségimádó egy időben, maga, mondja, fontos magának, hogy az, akit szeret, külsőleg is szép legyen?