Nem hallottam meg Emil lépteit. Ő csendben a hátam mögé ért, és gyöngéden hátba vágott. Megfordultam, s leültem a térdemre. Így köszöntünk egymásra. Nem mondtam, hogy: neked szedtem csaléteknek – láthatta, hogy neki. Fölhúzott a földről, az még nedves volt, s egy „celtet”-sátorlap darabot – dobott a víz partjára, hogy arra telepedjünk. A vaníliaszín giliszta kidugta fejét a blúzom felső zsebéből. Tájékozódott.
– Hát ez stramm. Kösz. Éppen egy se volt a pikszisemben. Próbálj meg egy horgot te is. – Három botot hozott ki, egy kis összecsukható szék is volt vele, de azért csak a celten ültünk. Volt egy üres doboza csaléteknek. Mikor a zsebeimből kiszedtük mind a kilencet, s áttettük az ő dobozába, elosztotta a gilisztákat, melyik kerüljön melyik horogra. A botnyelek a part lapos kövein hever
