– Kivel?
– Hát, aki egy kicsit vigyázzon rád.
– Rám nem kell vigyázni.
– Ha nem kaplak el, esetleg a fejedre esel.
– Ja? Nagyon restellem. (Bár haltam volna meg – gondoltam.)
– Kivel akartad ilyen feltűnően észrevétetni magadat, mi? Pont Grósz Jancsival?
– Én?
Szikrázott a szemem, csípett, sírnom kellett, azért se sírok, majd megpukkadtam. Ilyen az, ha nem hal bele a szégyenbe az ember? Emil hallgatott egy kicsit, oldalvást sandított rám, s ahogy jött mellettem, a kezében lóbált egy könyvet.
– Kész nagylány vagy.
– Á – mondtam –, ez az első nagylányruhám. Ez is a nénémé volt. – Hogy ezt miért kellett neki mondanom?
– Nem egészen sportszerű. És főleg nem korlátugrásra való nyílt sétatéren. De csinos vagy benne.
– Ezért akartál velem jönni?
– Ezért. Pontosan ezért. Csinos lettél.
