Ettől kezdve hosszú percek emléke hiányzik belőlem. Pedig bizonyára történt ezután is egy sereg „életbe vágó” lényegtelenség. Csak arra emlékszem, hogy sárga nárciszok nyíltak a zöldvendéglő előtti virágágyásokban.
Később ott ültünk a terítetlen, üres asztalok egyikénél. Emil előtt kinyitva a történelemkönyv. De nem tanultunk. Hideg volt a zöldvendéglő teraszán. Kirakták már oda a padokat és asztalokat, de még sem vendéglős, vendég sem járt arrafelé. Zokniban, cipő nélkül harangozott a lábam a hideg, lécekből tákolt pad ülése alatt.
– Na, tessék – vette észre Emil –, lemondok a cipődről. És a Trudiét csak tedd el, majd én „lekvittolom” vele valahogyan, ha keresné, hogy nyugodt lehess. De ígérd meg, hogy nem ugrálsz, legfennebb megfelelő helyen, tornacipőben, ugrasz 145-ig, ahogy mutattam
